Pakisztán

Pakisztán egyedülálló helyet foglal el Ázsia térképén, ahol a tenger és a hegy, a sivatag és a folyóparti síkság, az ősi civilizáció és a modern kísérletek egyetlen földterületen találkoznak. Az indiai szubkontinens északi szélén elterülve, Arábiát, Perzsiát és Közép-Ázsiát érintve, az Arab-tengertől a Himalája és a Karakorum lábáig, valamint Szindh homokos síkságaitól Beludzsisztán magas fennsíkjáig húzódik. Ez a változatos terep évezredek óta táplálja a városállamokat és birodalmakat, és ma egy több mint 241 millió lakosú nemzet – a világ ötödik legnépesebb országa – alapját képezi, gazdag kultúrák, nyelvek és tájak mozaikjával.

Jóval a modern határok meghúzása előtt ez a régió adott otthont az emberiség történelmének néhány legkorábbi településének. Beludzsisztánban, Mehrgarh helyén – amelyet Kr. e. 6500 körül laktak – több mint nyolcezer évvel ezelőtt gyökeret vert a földművelés és az állattenyésztés. Kr. e. 2600-ra az Indus folyó síksága olyan hatalmas városokkal büszkélkedhetett, mint Harappa és Mohendzsodáro, rácsos mintázatú utcákkal, friss vizet biztosító kutakkal és magtárakkal a termés tárolására. Évszázadokkal később, a mai Khyber Pakhtunkhwa dombjain, Takht-i-Bahi buddhista kolostoraiban megszületett a Gandhara stílusú szobrászat, amely a hellenisztikus motívumokat dél-ázsiai vallási képekkel ötvözi.

Ezek az ősi vívmányok birodalmak sorát vetítették előre: Akhaimenida szatrápiák, maurja közigazgatási központok, kusán kereskedelmi központok, gupta kulturális szférák. A hetedik századtól kezdve a régió az iszlám terébe került az omajjád kalifák alatt; ezt követően olyan helyi dinasztiák, mint a hindu sahi és a gaznavidák, építészeti és művészeti örökséget hagytak maguk után. A Delhi Szultanátus, majd később a mogul császárok megszilárdították hatalmukat a szubkontinensen – a mogul pártfogás Lahore-t adományozta a Badshahi-mecsettel, a Shalimar-kertekkel és a ma is álló erődítményekkel.

Az 1858-tól kezdődő brit uralom gyarmati infrastruktúrát hozott létre, amely vasutakat, öntözőcsatornákat és közigazgatási felosztást foglalt magában. Ennek fényében alakult meg 1906-ban az Össz-indiai Muszlim Liga, amely a politikai képviseletet szorgalmazta. Az 1946-os választási évre a Liga muszlim többségű tartományokban aratott győzelmei előkészítették a terepet a felosztáshoz. 1947 augusztusában Brit India vallási vonalak mentén kettévált: Pakisztán egy domíniumként született, amely Nyugat-Pakisztánt (a mai Pakisztán) és Kelet-Pakisztánt (a mai Banglades) foglalta magában. A függetlenséget az emberiség történelmének legnagyobb népvándorlása és tragikus közösségi erőszak kísérte.

1956-ban az új nemzet elfogadta saját alkotmányát, és Pakisztáni Iszlám Köztársasággá nyilvánította magát. Két szárnyának egyesülése azonban törékenynek bizonyult. 1971-ben, egy elhúzódó polgárháború után Kelet-Pakisztán kivált, és megalakította Bangladest. Azóta Pakisztán politikája a polgári és katonai uralom, a demokratikus közjátékok és a rendkívüli hatalmak között ingadozott, és minden korszak alakította társadalmi és gazdasági körvonalait.

Pakisztán ma a világ feltörekvő és növekedésben vezető gazdaságai közé tartozik. A Nemzetközi Valutaalap és a Világbank közepes jövedelmű nemzetként ismeri el, a gyors fejlődés előtt álló Next Eleven csoport tagjaként. Míg a mezőgazdaság továbbra is fontos – az Indus-medencét csatornahálózat öntözi –, Karacsi, Lahore és Iszlámábád környékén az ipari és szolgáltatási szektor bővült. A lakosság medián életkora tizenkilenc év, és a növekvő középosztály, amelyet ma már mintegy negyvenmillióra becsülnek, egyre nagyobb befolyást gyakorol a fogyasztásra és a politikára.

A védelem központi kérdés. Pakisztán több mint egymillió aktív katonájával a hetedik legnagyobb állandó hadsereggel rendelkezik. 1998-ban nukleáris fegyverrel rendelkező államnak nyilvánította magát, stratégiai egyensúlyt teremtve a szomszédos Indiával szemben. Ezzel egyidejűleg csatlakozott nemzetközi szervezetekhez – az ENSZ-hez, a Nemzetközösséghez, a Sanghaji Együttműködési Szervezethez és az Iszlám Együttműködési Szervezethez –, miközben az Egyesült Államokhoz csatlakozott, mint fő nem NATO-szövetséges.

Pakisztán területe – mintegy 882 000 km² – Franciaország és az Egyesült Királyság együttes méretével vetekszik. Az Arab-tenger és az Ománi-öböl mentén húzódó partvonal több mint 1000 km hosszan húzódik, ahol az Indus-delta mangroveerdői változatos madárvilágnak és halivadékoknak adnak otthont. A szárazföld belsejében a Thar-sivatag az Indus-síkságtól keletre terül el, homokdűnéi a széllel együtt változnak.

Három széles földrajzi zóna határozza meg az országot. Az északi felföld meredeken emelkedik, ahogy az Indiai-lemez az eurázsiai lemeznek nyomódik: itt húzódnak a Karakorum, a Hindukus és a Pamír-hegységek. Csúcsaik között található a K2 (8611 m), a Nanga Parbat (8126 m) és további három „nyolcezer méteres” gleccser, valamint a világ legnagyobb nem poláris gleccserei. A hegyektől délre az Indus folyó síksága Kasmírtól Szindhig húzódik, egy termékeny öv, amely Pakisztán lakosságának nagyjából kétharmadát tartja el. Nyugaton és délnyugaton a Beludzsisztán-fennsík egyesül Irán felföldjeivel, amelyet száraz medencék és zord dombok tarkítanak.

A tektonika szeizmikus változékonyságot kölcsönöz az északi régiónak: az olyan földrengések, mint a 2005-ös kasmíri földrengés, a régió nyughatatlan földjére emlékeztetik a lakosokat. Az éghajlat ennek megfelelően változik – a monszunködös völgyektől a száraz partokig és az alpesi magaslatokig. A téli hűvös, száraz levegő tavasszal átadja a helyét az emelkedő hőmérsékletnek, majd a nyári délnyugati monszunesőknek, majd ősszel egy rövid visszahúzódó monszunnak. A csapadék aszály és árvíz között váltakozhat, próbára téve az infrastruktúrát és a megélhetést.

Pakisztán egy szövetségi parlamenti köztársaság, amely négy tartományból – Pandzsáb, Szindh, Hajber-Pakhtunkhva és Beludzsisztán –, valamint három területből áll: az Iszlámábádi Fővárosi Területből, Gilgit-Baltisztánból és Azád Kasmírból. A helyi önkormányzatok kerületeken, tehsileken és szakszervezeti tanácsokon keresztül működnek, amelyek mindegyikében választott képviselők vannak. Gilgit-Baltisztán 2009-ben kapott féltartományi státusza helyi gyűlést és főminisztert biztosít, bár a végső hatalom továbbra is a szövetségi központnál marad.

Pakisztán társadalmi portréját etnikai és nyelvi sokszínűség határozza meg. A pandzsábiak, akik a lakosság közel 37 százalékát teszik ki, a termékeny keleti területeken dominálnak; a pastuk (18 százalék) a nyugati felföldön élnek; a szindik (14 százalék) és a szaraikik (12 százalék) a déli és középső síkságon élnek; az urdu nyelvet beszélők (9 százalék) több régiót ölelnek fel, egységes lingua franca-ként az angol mellett a hivatalos és az oktatási szférában. Balochok, brahúik, hindkowanok, kasmíriak és tucatnyi kisebb csoport teszik teljessé a szövetet. Több mint hetvenöt nyelvet beszélnek, a regionális nyelvektől a veszélyeztetett himalájai dialektusokig.

Pakisztán lakossága 1951-ben 34 millióról több mint 241 millióra nőtt a 2023-as népszámlálásra. Az urbanizáció az 1980-as évek óta megháromszorozódott, ennek ellenére a vidéki lakosok továbbra is többségben vannak. A magas termékenységi ráta – amelyet 2022-ben nőnként 3,5 gyermekre becsültek – Pakisztánt a világ egyik legfiatalabb nemzetévé teszi: több mint 40 százalékuk tizenöt év alatti, míg a hatvanöt év felettiek kevesebb mint négy százalékot tesznek ki.

A vallási identitás túlnyomórészt muszlim (96 százalék, túlnyomórészt szunnita), kis keresztény (1,4 százalék) és hindu (2,2 százalék) közösségekkel, valamint szikhekkel, buddhistákkal, zoroasztriánusokkal és animistákkal (a kalasa) a távoli völgyekben. Az alkotmány garantálja a vallásszabadságot, bár a társadalmi nyomás és az alkalmi erőszak is sújthatja a kisebbségeket. A civil társadalom a nagycsaládok köré szerveződik, bár a fiatalok városokba költözésével egyre több a nukleáris háztartás. A hagyományos viselet – a salvar kameez – továbbra is mindenütt jelen van, míg a nyugati öltönyök megjelennek az irodákban és az egyetemeken.

Pakisztán, amely a korai időszámításunk előtti időszakban a világ leggazdagabb régiójának része volt, gazdasága a növekedés és a válság között ingadozott. Ma a vásárlóerő-paritás alapján a huszonnegyedik, a nominális GDP alapján pedig a negyvenharmadik helyen áll, a textilipar, a mezőgazdaság, a hazautalások és a növekvő szolgáltatási szektor uralja a területet. Gazdasági folyosók – nevezetesen a Kína–Pakisztán gazdasági folyosó – kötik össze Gwadar és Karacsi kikötőit Hszincsiang szárazföldi részével, ami jobb közlekedést, energiaellátást és kereskedelmet ígér.

Az úthálózatok teljes hossza közel 264 000 km, mégis az autópályák – mindössze 2500 km – bonyolítják le a forgalom nagy részét. A főbb észak-déli irányú összeköttetések a tengeri kikötőket Lahorral, Iszlámábáddal és az afganisztáni határral kötik össze. A vasutak, amelyek egykor létfontosságúak voltak, ma az utasok kevesebb mint nyolc százalékát, az áruk pedig négy százalékát bonyolítják le. Városi tömegközlekedési rendszerek jelentek meg: Lahore narancssárga metróvonala (27 km) 2020-ban nyílt meg; a metrobusz-folyosók Lahort, Ravalpindi és Iszlámábád közötti vonalat, Multánt, Pesavárt és Karacsit szolgálják ki; tervek vannak Karacsi villamos- és körforgalmú vasútvonalának újjáélesztésére.

A légi közlekedés több mint 150 repülőtérre támaszkodik, amelyek közül a karacsi Jinnah International a legforgalmasabb. A belföldi légitársaságok, élükön a Pakistan International Airlines-szal, tartományi fővárosokat és regionális csomópontokat kötnek össze. Karacsi, Port Qasim, Gwadar és Pasni kikötői a konténerforgalmat, a halászflottákat és az ömlesztett rakományokat kezelik. Az infrastrukturális hiányosságok továbbra is fennállnak a vasút, az energia és a vidéki utak területén, ami akadályozza a kiegyensúlyozott növekedést.

Pakisztán közel kétezer kilométer hosszú öröksége mindent kínál az Indus-völgyi romoktól a mogul emlékművekig, a gyarmati bungalóktól a modernista mecsetekig. Az UNESCO hat helyszínt ismer el: Mohendzsodáró; Takht-i-Bahi és Sahr-i-Bahlol; Taxila; Lahore erőd és Shalimar kertek; Thatta emlékművei; és Rohtas erőd. A múzeumok – Lahore történelmi intézményétől Karacsi Nemzeti Múzeumáig és Iszlámábád vasúti örökségközpontjáig – művészetet, régészetet, hadtörténetet és tudományt mutatnak be.

A kézműves hagyományok máig fennmaradtak: Multán kék kerámiái, Szindh ajrak textíliái, Pandzsáb khussa bőrcipői, Beludzsisztán gyümölcsöskertjei és boróka- és nyárfaerdői. Az urdu, pandzsábi, szindhi és pastu nyelvű irodalom a szúfi költészetre, a folklórra és a modern narratívákra épül. A zene az áhítatos qawwalitól a regionális folk és pop zenéig terjed.

A pakisztáni konyha a mogul kifinomultság, a közép-ázsiai húsok és a dél-ázsiai fűszerek kölcsönhatását tükrözi. Az ételek középpontjában a roti vagy rizs áll, lencsével, zöldségekkel és gazdagon fűszerezett húsokkal – csirkével, kecskével, marhahússal –, amelyeket fokhagymával, gyömbérrel, kurkumával és garam masalával készítenek. A lassi, édes vagy sós, és a tejes fekete tea virágzik a reggelinél, míg az olyan édességek, mint a dél-pandzsábi sohan halwa, étkezés után kielégítik az ínyüket. A muszlimok számára tilos az alkoholfogyasztás; a nem muszlimok engedélyt kaphatnak, a helyi Murree sörfőzde pedig sört és gyümölcsleveket készít.

A vendégszeretet a kultúra egyik alapköve. A vendégek a legkiválóbb ételeket és teát kapják, a mehman-nawazi kifejezés pedig büszkeséget jelez az idegenek befogadásában. Az etikett visszafogott öltözködést ír elő – különösen a mecsetekben, ahol leveszik a cipőjüket –, valamint konzervatív viselkedést az olyan ünnepek alatt, mint az Íd ul-Fitr, a Ramadán, a Holi vagy a Diwali, amikor a különböző közösségek megtartják hagyományaikat.

Pakisztán turisztikai vonzereje, amely egykor a hatvanas évekbeli Hippie Trail egyik fénypontja volt, a biztonsági aggályok miatt alábbhagyott. 2018-ban körülbelül 6,6 millió külföldi látogatott el ide, akiket régészeti romok, buddhista kolostorok, mogul építészet és alpesi tájak vonzottak. A Hunza és a Chitral völgyekben kalasha közösségek élnek; a Saiful Muluk-tó, a Karakorum autópálya és a Murree-hez hasonló hegyi üdülőhelyek továbbra is népszerűek. A vadvilág virágzik olyan nemzeti parkokban, mint a Khunjerab és az Ayubia.

A kormányzati és magánszereplők kampányai a látogatók számának növelését célozzák – a vízumszabályok javításával, kulturális fesztiválok népszerűsítésével és a létesítmények korszerűsítésével. A biztonsági tanácsok óva intenek a mecsetek közelébe utazástól a pénteki imák alatt, és sok nyugati kormány továbbra is riasztásokat tart fenn. Az ország mégis minden évben egyre jobban megnyílik a felfedezők előtt: túrázás Gilgit-Baltisztánban, örökségvédelmi túrák Lahore-ban, tengerparti üdülőhelyek Gwadarban és kalandsportok az Indus-kanyon mentén.

Pakisztán erősségei – stratégiai elhelyezkedése, fiatal lakossága, bőséges erőforrásai – krónikus kihívásokkal együtt léteznek: a szegénység a polgárok egyötödét érinti; az írástudatlanság, különösen a nők körében; az infrastrukturális szűk keresztmetszetek az energiaellátásban és a közlekedésben; a mélyen gyökerező korrupció; valamint az szélsőséges mozgalmak terrorizmusának fenyegetése. A gazdasági volatilitás továbbra is fennáll, miközben a költségvetési hiány és az adósságnyomás növekszik.

A politikai stabilitás továbbra sem elérhető. A polgári kormányok váltakoznak a katonai közigazgatással; az intézmények a világi jog és a vallási elvek egyensúlyozásán dolgoznak. Diplomáciailag Pakisztán Indiával, Afganisztánnal, Kínával és az Egyesült Államokkal tartja fenn kapcsolatait, amelyek mindegyikét a történelem, a biztonság és a kereskedelem alakítja.

Pakisztán felszínét és népét tekintve az ellentétek testesítik meg. Ősi romok sorakoznak a csillogó metropoliszok mellett; hófödte csúcsok árnyékolják be a napsütötte síkságokat; számos vallás és nyelv él együtt egyetlen köztársaságon belül. Története a folytonosságról és a változásról szól, a geológiai rétegekként rétegződő kultúrákról, egy olyan nemzetről, amely Ázsia kereszteződésében határozza meg önmagát. Minden megpróbáltatása ellenére Pakisztán a nyilvánvaló lehetőségek – és az örökös meglepetések – földjeként marad fenn.