Oman

Omán az Arab-félsziget délkeleti nyúlványát foglalja el, inas partvonala északkeleten az Ománi-öbölig, délkeleten pedig a szélesebb Arab-tengerig húzódik. A szultanátus területi hálózatát nyugaton Szaúd-Arábia, északnyugaton és északon az Egyesült Arab Emírségek, délnyugaton pedig Jemen határolja, emellett két szigetcsoportot is magában foglal – Musandamot és Madhát –, amelyek az emirátusi szövetségen belül helyezkednek el. A Hormuzi-szoros felett magasodó Musandam a világ egyik legfontosabb tengeri határátkelőhelyét uralja; a mindössze hetvenvalahány négyzetkilométeres Madhát egy apró, Sardzsa által ellenőrzött enklávé, Nahva szabdalja át. Ezen a körvonalon belül fekszik Maszkat, Omán fővárosa és legfontosabb metropolisza, amely körül az ország 5,5 millió lakosának közel fele koncentrálódik. Omán földrajza, amely nagyjából 309 500 km²-en terül el, egyszerre sivatagi síkságok, csipkézett hegyek, párás partvidékek és alkalmanként smaragdzöld monszunparadicsom drámája.

Jóval azelőtt, hogy az olaj átalakította volna gazdaságát, Omán sorsát a sófoltos fedélzetre és a sivatagi szelekre szabta. A 18. század közepére az al-Bu Szaíd-dinasztia tengeri hatalommá vált, és az Indiai-óceánon és a Perzsa-öbölben is szembeszállt a portugál, majd később a brit befolyással. Fénykorában, a 19. században az ománi hajók az iráni partvidéktől Zanzibár koralljaiig hajóztak, datolyát, tömjént és rabszolgákat exportáltak, fűszereket és textíliákat importáltak, és egy kontinenseken átívelő birodalmat hoztak létre. Bár soha nem gyarmatosították hivatalosan, Omán a 20. században informális brit protektorátus alá került, kölcsönös érdekek kötték össze őket: Nagy-Britannia megvédte tengeri útvonalait, Omán pedig Szaíd bin Taimur szultán, majd később Kabúsz bin Szaíd szultán vezetésével előmozdította a modernizációt. 1970-ben, apja lemondását követően Kabúsz felemelkedett a hatalomba, évtizedekig tartó intézményépítést indítva el, az iskoláktól és kórházaktól kezdve a középső sivatagot átszelő utakig. 2020 januárjában bekövetkezett halála után a trón zökkenőmentesen átszállt unokatestvérére, Haitham bin Tariqra, Qaboos magánmegjelölésének megfelelően – ami a királyi ház folytonossághoz való ragaszkodásának bizonyítéka.

Omán abszolút monarchia, amelyben a hatalom az al-Bu Said család férfi ágán folyik. A szultán látja el a végrehajtó, törvényhozó és igazságszolgáltatási feladatokat, bár bizonyos helyi és gazdasági ügyekben konzultatív tanácsok működnek. Nemzetközi szinten Omán megfontolt utat követ: az Egyesült Nemzetek Szervezetének, az Arab Ligának, az Öböl-menti Együttműködési Tanácsnak, a Nem Kötelezettek Mozgalmának és az Iszlám Együttműködési Szervezetnek tagjaként kapcsolatokat tart fenn Kelettel és Nyugattal egyaránt, gyakran diszkrét közvetítőként szolgálva a regionális feszültségek közepette.

Közép-Omán nagy része egy kavicsos sivatagos síkság, ahol a nyári hőmérséklet rendszeresen eléri a 40 °C-ot, és a csapadék alig üti meg a naptárat – Maszkatban átlagosan évi 100 mm körüli a csapadékmennyiség, a legtöbb januárban. A földrajz azonban árnyaltabbá teszi a helyzetet. Az északon az ég felé magasodó Hadzsar-hegység több nedvességet facsar ki az elhaladó felhőkből, a Dzsabal Akhdar magasabb szakaszain évente több mint 400 mm csapadék esik, és télen időnként havazik. Délebbre, a Salalah körüli Dhofar-hegység minden nyáron megadja magát az Indiai-óceán monszunjának, hűvös, ködös levegőt vonzva, amely júniustól szeptemberig ködben és esőben fürdeti a régiót; a nappali maximumok ritkán haladják meg a 30 °C-ot, a dombok és a part menti síkságok pedig annyira kizöldülnek, hogy kókuszligetek és az ősi tömjénfák virágoznak rajtuk.

Omán gyér növényzete sivatagi cserjékből és füvekből áll, míg Dhofar monszun táplálta területein rövid ideig tartó bujaság tapasztalható. A Hadzsar-hegység egy különálló ökorégiónak ad otthont, amely az arab tahrnak és számos más fajnak is otthont ad: leopárd, kőszáli kecske, oryx, hiéna, farkas és mezei nyúl barangol a szikláin. A madárvilág a keselyűktől és sasoktól a vándorgólyákig és az ékszerszerű gyurgyalagig terjed. A tengervizek halakban gazdagok, és az utóbbi években Omán a bálnales lehetőségeivel hívta fel magára a figyelmet – arab púpos bálnák, ámbráscetek és még törpe kék bálnák is látogatják a partjainál található mély csatornákat.

A természetvédelem azonban megtorpant. 2007-ben a kormány 90 százalékkal megcsonkította az Arab Oryx rezervátumot – egykor büszke UNESCO-helyszínt –, hogy területet tisztítson meg olajkutatás céljából, ami a terület törléséhez vezetett. Az állatjólét továbbra is nehéz helyzetben van: nincsenek ivartalanítási vagy menhelyi programok, amelyek foglalkoznának a kóbor kutyákkal, amelyeket gyakran lelőnek, és a macskák is elhanyagoltak. Az olyan veszélyeztetett fajok, mint az arab leopárd, a zöld tengeri teknős és az arab oryx védelmi rendeletektől függenek, de a végrehajtás és a közvélemény tájékoztatása elmarad az ambíciók mögött.

Omán alaptörvényének mondása – miszerint „a nemzetgazdaság az igazságosságon és a szabad gazdaság elvein alapul” – együtt létezik egy járadékos állam realitásaival. Az ásványi tüzelőanyagok, főként az olaj és a gáz, 2018-ban az export értékének több mint 80 százalékát tették ki; a bizonyított tartalékok közel 5,5 milliárd hordót tesznek ki, amivel Omán a 25. helyen áll a világon. Az Ománi Kőolajfejlesztési Minisztérium felügyeli a kitermelést, míg az Energiaügyi és Ásványügyi Minisztérium kezeli az infrastruktúrát. Az 1980-as évek energiaválsága utáni bővítéseket a termelés ma stagnálása követte, miközben a dukmi, szohari és szalahi új kikötők körüli építési fellendülés, valamint egy dukmi finomító és petrolkémiai komplexum várhatóan akár napi 230 000 hordó kapacitással is rendelkezik.

A kormány azonban már régóta felismerte a kőolajfüggőség veszélyeit. A turizmus mára a leggyorsabban növekvő ágazattá nőtte ki magát, 2016-ban a GDP közel 3 százalékát tette ki, és új célok felé halad. A Turisztikai és Utazási Világtanács Ománt nevezte meg a Közel-Kelet leggyorsabban növekvő úti céljának, amelyet az ökoturizmus élénkít – tengeri teknősök fészkelnek Ras al-Jinzben, sivatagi túrázás a Wahiba Sands-en, fjordszerű kilátás Musandamban –, a kulturális örökség pedig Maszkatot, Nizwát, Bahlát és más városokat vonzza. A mezőgazdaság továbbra is nagyrészt önellátó, a datolya (a gyümölcstermelés 80 százaléka) és a hal (Omán halfogyasztása majdnem kétszerese a globális átlagnak) jelentős árucikkek; a halexport 19 százalékkal nőtt 2000 és 2016 között, élükön a Vietnamba és az Egyesült Arab Emírségekbe irányuló szállítmányokkal.

Omán lakossága – 2020-ra több mint 4,5 millió – Maszkatban és a termékeny Batinah partvidéken koncentrálódik. Az omániak arab törzsekre vezetik vissza örökségüket, a beludzs származásúak nagyjából 20 százalékának ősei évszázadokkal ezelőtt érkeztek; a gvádari beludzs közösségek egykor Omán fennhatósága alatt álltak az 1960-as évekig. A társadalmi tájkép három identitást – törzsi hűséget, ibadi iszlámot és tengeri kereskedelmet – fon össze, regionális eltérésekkel a szigetlakó szárazföldi törzsek és a part menti kereskedők között. A termékenységi ráta a reprodukciós szint felé csökkent (2,8 2020-ban), míg a külföldiek, elsősorban az ázsiai és afrikai vendégmunkások, a munkaerő jelentős részét teszik ki.

Az ibadi iszlám egy viszonylag mérsékelt ága, amely elkülönül mind a szunnita, mind a síita többségtől, és a vallás a többséghez képest viszonylag mérsékelt, bár a sáfi szunnitáknak és a tizenkettedik síitáknak is vannak híveik. A nem muszlim közösségek – keresztények, hinduk, szikhek, buddhisták – nagyrészt külföldiek, akik gyülekezeteket alkotnak Maszkatban, Szohárban és Szalálahban; több mint ötven keresztény gyülekezet működik a főváros agglomerációjában. Az arab dialektusok változatosak: délen a dhofari arab, az Egyesült Arab Emírségek határa közelében a Perzsa-öböl menti arab, az ország belsejében pedig az ománi arab.

Az ománi kézművesség és öltözködés a hagyományokról és a regionális büszkeségről árulkodik. A férfiak a dishdasát viselik, egy bokáig érő, gallér nélküli – többnyire fehér, néha színes – ruhát, amelyet a nyakánál illatos bojt díszít. Formális alkalmakkor egy arany- vagy ezüstszállal szegélyezett bisht (köpeny) takarhatja el a disdasát. A női öltözködés egy kandoorah tunikából, hímzett ujjakból és egy sirwalból (bő nadrágból) áll, amelyet egy lihafnak nevezett fejkendő fed; élénk árnyalatok és kézzel varrott motívumok jellemzik a regionális stílusokat.

A hajóépítés egykor olyan kikötőket tartott fenn, mint Sur, ahol az al-Ghanja dhow elkészítése még mindig egy évig tart, az As Sunbouq és az Al Badan mellett. A kézművesek ezüst tárgyakat készítenek – rózsavíztartókat, „nizwa dobozokat”, szantálfa vagy gyanta nyelű khanjar tőröket –, amelyeket a bazárokban rialban (OMR) lehet beváltani, egy rial 1000 baisának felel meg, és körülbelül 2,6008 USD-ban van rögzítve. A látogatóknak ellenőrizniük kell a vámszabályokat, mielőtt fegyvereket vagy ezüst antik tárgyakat exportálnának, mivel a bélyegzetlen régi ezüst a potenciális történelmi érték ellenére sem rendelkezik hivatalos hitelességgel. Kumma hímzésű sapkák, Dhofar tömjénje és helyi gyantából desztillált Amouage parfümök teszik teljessé a kézműves palettát.

Omán konyhája az egyszerűséget és a tartalmasságot ötvözi. A rizs és a lepénykenyér olyan ételek alapját képezi, mint a qabuli – a fűszeres rizs hússal, borsóval és karamellizált hagymával rétegezve –, valamint a shuwa, a föld alatt akár két napig lassan főtt bárányhús. A harees, a tört búzából és ghíből készült kása, valamint a tengeri specialitások, mint a mashuai (nyársasra sült királyhal citromos rizzsel), a part menti kínálatot tükrözik. Az utcai árusok shawarma tekercseket, falafelt, mishtaqot – tamarinddal és chilivel grillezett húsokat – és halwát, egy édes, félszilárd édességet árulnak, amelyet a vendégszeretet jeleként kávéval tálalnak.

Az Ománba utazóknak tiszteletben kell tartaniuk a helyi normákat. Alkohol csak engedéllyel rendelkező szállodákban és nem muszlimok számára bizonyos üzletekben kapható, és a nyilvános fogyasztás tilos – különösen a ramadán idején, amikor az üzletek nyitvatartási ideje lerövidül, és a nappali alkoholfogyasztás minden esetben tilos. Öltözzön visszafogottan: a nők vállát, térdét és hasát fedje be; a férfiak csak kültéri vagy strandhelyiségekben viseljenek rövidnadrágot. A homoszexualitás illegális; az LMBT látogatók számára elengedhetetlen a diszkréció.

A vezetés maga is kihívásokkal jár. Maszkatban torlódások uralkodnak, míg a sivatagi utak nagy sebességet és veszélyeket vonzanak magukkal – alvás okozta balesetek, kivilágítatlan járművek, kóborló tevék. Ománban a közúti halálesetek száma messze meghaladja a szomszédos öböl menti államokét; az éber vezetés, különösen éjszaka és a vádi ösvényeken, elengedhetetlen. A piacokon szokás alkudozni, de udvariasnak kell lenni; a daruk müezzin-hívásai és a pénteki imák jelzik a mindennapi élet ritmusát, olyan fesztiválok mellett, mint az Eid al-Fitr és az Eid al-Adha.

Omán népe híres a melegségéről és a vendégszeretetéről. Bár sok látogató számára egzotikus, a mosolyt mértékkel kell kezelni: a nemek szerint szegregált társadalmi normák miatt a kéretlen melegség a másik nem iránt potenciálisan félreértelmezhető. A gyerekek tekintete eközben gyakran csak egyszerű kíváncsiságról árulkodik. Mindenekelőtt arra buzdítják az utazókat, hogy tisztelettel beszéljenek Kábúsz szultánról – és utódjáról. Fél évszázados uralkodása a valaha elszigetelt szultánságot a ma látható modern állammá formálta; a nyilvános kritika ritka és nem tanácsos.

Omán széljárta sivatagok, faragott hegyek és monszuncsókolta partok tarkította tájai tükrözik a tengerészeti birodalom, a stratégiai diplomácia és az óvatos modernizáció összetett történelmét. A disdasha és a datolyapálma alatt a szultanátus egyensúlyoz a hagyomány és a reformok között, az olajjal hajtott jólétet navigálva, miközben ápolja a turizmust és a szerény ipart. Bazárjaival és ezüstműhelyeivel, az ibadi mecsetekben suttogott imáival és burjánzó kikötőivel Omán a kontrasztok tanulmánya: egyszerre ősi és előremutató, szigorú és nagylelkű, távoli, mégis globálisan elkötelezett. Ide utazni annyit tesz, mint tanúja lenni a homok és a tenger, a törzsi ritmusok és az adminisztratív rend kölcsönhatásának – egy olyan nemzet tanúbizonyságát adni, amely évszázadoknyi változáson keresztül kitaposta a saját útját.