Szaúd-Arábia

Szaúd-Arábia az Arab-félsziget nagy részét foglalja el, okkersárga sivatagai és zord hegyei az északi szélesség 16° és 33°, valamint a keleti hosszúság 34° és 56° között húzódnak. Nagyjából 2,15 millió négyzetkilométerével Ázsia ötödik, és a világ tizenkettedik legnagyobb állama. A királyságot nyugaton a Vörös-tenger, keleten a Perzsa-öböl határolja, Jordániával, Irakkal, Kuvaittal, Bahreinnel, Katarral, az Egyesült Arab Emírségekkel, Ománnal és Jemennel érintkezve; az Akabai-öböl elválasztja Egyiptomtól és Izraeltől is. Rijád, a főváros és egyben legnagyobb metropolisz, a Nedzsd széles síkságán fekszik, míg Dzsidda, Mekka és Medina a kereskedelem és a vallás központjai. Bár szinte teljesen száraz, Szaúd-Arábia terepe homoktengereket, hegyvidéki fennsíkokat, vulkanikus mezőket és egy keskeny, Tihāma néven ismert part menti síkságot foglal magában.

Az emberi jelenlét története ezen a vidéken egészen a legkorábbi afrikai népvándorlásokig nyúlik vissza. Az iszlám előtti Arábia gazdag régészeti leleteket hozott magával: kőeszközöket, sziklafeliratokat és bronzkori települések nyomait. Ezen a hatalmas, napsütötte tájon számos különálló kultúra született, amelyek mindegyike alkalmazkodott a szűkös vízhez és a változó homokhoz. Ezek a sivatagi lakók kereskedelmi útvonalakat építettek – tömjénnel, mirhával és fűszerekkel megrakott dromedárok kanyarogtak a félszigeten –, lerakva a jövőbeli városi központok alapjait.

A hetedik század elején Mohamed próféta egyetlen iszlám állammá alakította át a törzsi hűségek és politeista szentélyek regionális környezetét. A hidzsázokból az iszlám kifelé terjedt: néhány évtizeden belül arab seregek vitték az új hitet Észak-Afrikán keresztül Perzsiába, Indiába és az Ibériai-félszigetre. A mai Szaúd-Arábia területén született dinasztiák – a Rashidun kalifákkal kezdve (632–661), az Omajjádokon és Abbászidákon át – a tudomány, a kereskedelem és az építészet aranykorát élték át, örökségük a Bagdadtól Córdobáig húzódó kéziratokban, mecsetekben és minaretekben látható.

A modern Szaúd-Arábia állam 'Abd al-'Azīz ibn Sa'ūd erőfeszítéseinek köszönhetően jött létre. Miután 1902-ben elfoglalta Rijádot, 1932-re egyesítette Hejazt, Najdot, Al-Aḥsā-t és 'Asīrt, kikiáltva Szaúd-Arábia Királyságát. Azóta a Sa'ūd házának töretlen uralkodói sora abszolút uralkodóként kormányoznak. Az alaptörvény az iszlámot vallási és jogi alapként is rögzíti; az arab a hivatalos nyelv. Kortárs történelmének nagy részében az állam a vahhábita ihletésű szalafizmus szigorú tanításait támogatta, bár az elmúlt évtizedekben a vallási rendőrség hatalmának fokozatos enyhülése és szerény társadalmi reformok történtek.

Az olaj 1938-as felfedezése a megélhetési gazdaságot szénhidrogén-nagyhatalommá alakította. Szaúd-Arábia a világ második legnagyobb olajkészletével rendelkezik, és vezető szerepet tölt be az OPEC-ben. A kőolaj a költségvetési bevételek több mint felét és az export kétharmadát teszi ki, ambiciózus infrastrukturális projekteket, szociális programokat és egy jóléti államot finanszíroz, amely ingyenes egészségügyi ellátást és egyetemi oktatást biztosít. Magas jövedelmű gazdaságként besorolva a nominális GDP alapján a világ húsz legnagyobbja közé, vásárlóerő-paritás alapján pedig a tíz legnagyobb közé tartozik. Az államnak azonban azzal a kihívással is szembe kell néznie, hogy az olajon túl diverzifikálja tevékenységét, elősegítse a magánszektor növekedését és integrálja a fiatal munkaerőt.

Szaúd-Arábia éghajlata túlnyomórészt sivatagos. Az alföldi síkságokon a nyári maximumhőmérséklet gyakran meghaladja a 45 °C-ot, időnként az 54 °C közelében is; az éjszakák enyhülést hozhatnak, de a part menti páratartalom fokozhatja a kellemetlenségeket. A telek enyhék, kivéve északon, ahol fagy és alkalmanként havazás látogatja meg a Tabūk és Țurayf hegyeit. Az éves csapadékmennyiség ritkán haladja meg a 100 mm-t, bár a délnyugat – beleértve az Asīr-hegységet is – monszun nedvességet kap az Indiai-óceánból, amely táplálja a teraszos farmokat és a borókaerdőkkel borított felföldeket. A vádik szelik át a fennsíkot, hordalékos talajukon datolyapálmák és kis oázisok nőnek.

Biológiailag a királyság öt szárazföldi ökorégiót foglal magában: a Vörös-tenger ködbe burkolózó partjaitól a Hejaz hegyi erdőiig és az Üres Negyed hatalmas dűnéiig. Az állatvilág egykor magában foglalta az arab oryxot, a gepárdokat és az ázsiai oroszlánokat; ma egyes fajok csak védett rezervátumokban vagy fogságban élnek túl. Az olyan ragadozók, mint a leopárd és a csíkos hiéna, hegyi menedékekben maradnak fenn. A Vörös-tenger korallzátonyai több mint 1200 halfajnak adnak otthont – ezek tíz százaléka sehol máshol nem található meg –, míg cápák, teknősök és delfinek járőröznek a kék folyosóin.

Közigazgatásilag az ország tizenhárom régióra és 118 kormányzóságra oszlik, amelyek mindegyikét egy kormányzó vagy polgármester vezeti. A hagyományos körzetek – Hejaz, Nejd, a Keleti Tartomány, Asīr és az északi határvidék – a földrajzot, a törzsi hovatartozást és a történelmi örökséget tükrözik. A városiasodás a század közepe óta megugrott: ma a polgárok több mint nyolcvanöt százaléka nagyvárosi területeken él, mindenekelőtt Rijádban, Dzsiddában és Dammámban.

Demográfiailag Szaúd-Arábia lakossága 2022-re meghaladta a 32 milliót, akiknek közel fele huszonöt év alatti volt. A bevándorlók a munkaerő mintegy negyvenkét százalékát teszik ki, főként Dél- és Délkelet-Ázsiából, Afrikából és a szomszédos arab államokból. Az állampolgárok körében nagyjából kilencven százalék vallja magát szunnita muszlimnak – főként a szalafizmus híveinek –, míg tíz százalék síita, akik a Keleti Tartományban koncentrálódnak. A nem muszlim külföldiek csak magánéletükben gyakorolják nyíltan vallásukat; a törvény tiltja a hitehagyást és a prozelitizmust, az iszlámról való áttérés pedig súlyos büntetésekkel jár.

A nyelv egyesít és elválaszt. A standard arab nyelv az oktatás, a média és a kormányzat alapját képezi, míg négy fő szaúdi dialektuscsoport – a najdi, a hejazi, a öbölbeli és a déli hejaz – a mindennapi beszédben dominált. Kisebb nyelvi enklávékhoz tartozik a mehri nyelv és a délnyugati faifi dialektusok. A nem állampolgárok körében a bengáli, a tagalog, az urdu és a levantei arab tartja fenn a diaszpórikus közösségeket. A jelnyelv a több mint 100 000 fős siketek közösségét köti össze.

Az örökség a szaúdi identitás középpontjában áll, még akkor is, ha a modernizáció átalakítja a városképeket. Mekka és Medina továbbra is az iszlám spirituális tengelye: évente milliók tesznek haddzs és umra zarándoklatot, hogy megkerüljék a Kába-t, vagy imádkozzanak a Próféta mecsetjében. Az Al-Shaibi család őrzi a Kába kulcsait, amely állítólag tizenhat évszázados letétbe helyezte magát. A Hidzsázon túl a Hail és Bir Hima sziklarajzai évezredeknyi emberi utazást örökítenek meg. Hét UNESCO világörökségi helyszín – a Madā'in Ṣāliḥ homokkő sírjaitól a Dir'iyah vályogtégla-palotáiig – tanúskodik rég letűnt civilizációkról.

A kulturális megújulás felgyorsult a 2016-ban elindított Vision 2030 reformterv keretében. Milliárdokat fordítanak régiségek megőrzésére, múzeumok támogatására és régészeti missziók támogatására. 2024-ben a Khaybarban végzett ásatások során feltárták az al-Nataḥ-ot, egy mintegy 500 lakásból álló bronzkori települést, amely rávilágít a félsziget mély gyökereire a korai civilizációban. Eközben az állam megnyitotta kapuit a szabadidős turizmus előtt, ötven ország lakosainak ad ki vízumokat, és érkezéskor fogadja az amerikai, brit vagy schengeni vízummal rendelkezőket.

A társasági élet összefonja a hagyományokat és az uralkodást. A férfiak a thawbot, egy fehér, bokáig érő köpenyt viselnek, amelyet a keffiyeh vagy ghutra és az azt kötő agal vesz körül; hűvösebb napokon egy teveszőr bisht takarhatja el a vállakat. A nők az abayát, egy fekete külső köpenyt viselnek, amely a nyaktól a lábfejekig ér; a fejfedők – hidzsáb vagy niqāb – formája változatos. A törzsi motívumok élénkítik a hímzéseket a szegélyek mentén, a fémes szálak pedig megcsillannak a napfényben.

A konyhaművészet a kereskedelem és a hódítás metszéspontjait tükrözi. A kabsa – bárányhússal vagy csirkével párolt rizs – és az illatos testvére, a mandi a nemzeti konyhaművészetet testesíti meg. Lapos kenyér, datolya és joghurt kíséri minden étkezést; az erősre főzött és kardamommal fűszerezett kávé mélyreható vendégszeretet-rituálékat hordoz. A mézből és diófélékből készült édességek fesztiválokon és összejöveteleken jelennek meg, a dél-ázsiai, perzsa és kelet-afrikai hatások ízeit szitálva a helyi szokásokba.

A modern infrastruktúra együtt él az ősi karavánutakkal. Autópályák szelik a sivatagi kiterjedéseket; csillogó repülőterek kötik össze Rijádot és Dzsiddát a világ fővárosaival. Mégis, távoli vidékeken a beduinok még mindig tevéket követnek a dűnéken, kecskéket terelnek és sót bányásznak az ásványlelőhelyekről. A napfarmok virágoznak a napsütötte ürességben, jelezve a gazdaság azon törekvését, hogy túllépjen az olajon.

A kihívások és a lehetőségek egyaránt fenyegetnek. A külföldi munkaerőre való támaszkodás társadalmi és gazdasági költségekkel jár. A fiatalok munkanélkülisége, amely még mindig meghaladja a regionális átlagot, ösztönzi az oktatásba és a műszaki képzésbe való beruházásokat. A vízhiány nagyszabású sótalanító projekteket és természetvédelmi intézkedéseket tesz szükségessé. Emberi jogi csoportok a szélesebb körű polgári részvételt és a szólásszabadságot sürgetik.

Szaúd-Arábia ennek ellenére egy újraértelmezett szerep felé halad a huszonegyedik században. Stratégiai elhelyezkedése hidakat hoz létre kontinensek között; olajkincse geopolitikai befolyást biztosít; fiatal lakossága dinamizmust és változékonyságot egyaránt kínál. Miközben a királyság a hit és a reform, a hagyomány és az innováció egyensúlyozásával küzd, narratívája számtalan regiszterben bontakozik ki: a hajnali imára hívás visszhangja, a Rub' al Khālī szél formálta dűnéi, Rijád új múzeumainak márványoszlopai és a haddzs időtlen áhítatos részei. Minden elem hozzájárul egy olyan portréhoz, amely se nem monolit, se nem klisé, hanem a történelem, a kultúra és a törekvések folyamatosan fejlődő szintézise.