Legjobban megőrzött ókori városok: Időtlen fallal körülvett városok
Népszerű úti célokA történelmi városok és lakóik utolsó védelmi vonalának megteremtésére épített hatalmas kőfalak egy letűnt kor néma őrszemei…
Észak-Korea, korábbi nevén Koreai Népi Demokratikus Köztársaság (KNDK), egy félsziget északi felét foglalja el, amely két nagy tenger között nyúlik el. Nyugaton a Sárga-tenger, keleten pedig a Japán-tenger határolja, szárazföldi határait pedig a Jalu (Amnok) és a Tumen folyók kanyargós medrei követik, ahol Kína és Oroszország áll a víz túloldalán. Délen fekszik a Koreai Demilitarizált Zóna, egy szögesdrót és csend alkotta védőövezet, amely elválasztja Phenjant Szöultól. Ebben a meredek hegységek, vulkanikus csúcsok és keskeny völgyek földjében a történelem nyomot hagyott mind a kőbe, mind az ideológiába.
A korai európai felfedezőktől származik az a megjegyzés, hogy ez a vidék „erős szélviharban lévő tengerre” hasonlít, mivel az ország mintegy 80 százalékán hullámzó gerincek fodrozódnak. Hegyeinek gerincén a félsziget összes csúcsa 2000 méter felett magasodik. A 2744 méteres Paektu-hegy – egy vulkáni csúcs, amelyet a helyi mitológiában tisztelnek, és amely az állam alapító narratíváiba is beépült – a föld és az ég határán lebeg. Más hegységek, mint például az északkeleti Hamgyŏng és a középső Rangrim-felföld, az ország felföldi szívét ölelik fel. Csak nyugaton szélesednek ki a síkságok, vonzva a legtöbb lakost a földjeikre és városaikba.
A párás kontinentális éghajlat alakítja az évszakokat. A szibériai szelek tiszta, keserű telet hoznak, míg a csendes-óceáni monszunálmok nyáron hőséggel és esővel borítják be a földet – az éves teljes mennyiség közel háromötöde június és szeptember között esik. Az átmeneti tavaszok és őszök röviden átvonulnak e szélsőségek között, pihenőt és színt kínálva.
Folyók hálózzák be a dombokat – legnevezetesebb a Yalu, amely közel 800 kilométeren át folyik, mielőtt deltává szélesedik Kínával szemben. Egykor szinte az összes lejtőt erdők borították; bár a fakitermelés és a földhasználat nyomása próbára tette őket, több mint 70 százalékuk még mindig zöldell, táplálva a vegyes lombhullató és tűlevelű ökorégiókat.
A Koreai-félsziget az alsó paleolitikum óta lakott, és az i. e. első évezredre északi részét már feljegyezték a kínai feljegyzések. Évszázadokon át a Három Királyság – Kogurjo, Pekcse és Szilla – versengett a felsőbbségért. A Szilla alatti egyesülés a hetedik század végén utat engedett Korjo (918–1392) kiegyensúlyozott uralkodásának, akinek a neve a mai napig él „Koreában”, majd Csoszon hosszú uralkodásának (1392–1897).
A Koreai Birodalom (1897–1910) rövid életű volt. 1910-ben a japán annektálás beolvasztotta a félszigetet egy gyarmati struktúrába, amely a helyi kultúra, nyelv és vallás elnyomására törekedett. Japán 1945-ös veresége után Korea a 38. szélességi kör mentén kettévált. A szovjet Vörös Hadsereg a vonal északi részét, az Egyesült Államok pedig a déli részét foglalta el. 1948-ban rivális kormányok alakultak: északon egy szovjet pártfogású szocialista állam, délen pedig egy nyugathoz kötődő köztársaság.
Amikor az észak-koreai erők 1950 júniusában átlépték a határt, az azt követő konfliktus kínai csapatokat és ENSZ-erőket vonzott be. Az 1953-as fegyverszünet befagyasztotta a frontvonalakat az eredeti választóvonal közelében, létrehozva a demilitarizált övezetet (DMZ), de békeszerződést nem hagyott maga után. A háború után az Észak-Koreai Népi Demokratikus Köztársaság jelentős segítséget kapott a szocialista társnemzetektől, újjáépítve városait és iparát. A hivatalos jelszavak mögött azonban az elszigeteltség magvai lappangottak. Kim Ir Szen, az első legfelsőbb vezető, a dzsúcse – az önellátás – filozófiáját a kormányzás minden aspektusába beleszőtte.
Ahogy a hidegháború az 1980-as években enyhült, Észak-Korea kapcsolata korábbi támogatóival megromlott. A szovjet rendszer 1991-es összeomlása gazdasági visszaesést eredményezett. 1994 és 1998 között éhínség sújtotta az országot, amelyet árvizek és rendszerszintű hatékonyságvesztés súlyosbított; több százezren haltak meg, és az alultápláltság egy egész generációt formált. A fokozatos fellendülés ellenére az állam hivatalos célja ugyanaz maradt: központilag tervezett gazdaság, minden vállalkozás állami tulajdonban tartása és kollektivizált mezőgazdaság.
A mai Észak-Koreai Népi Demokratikus Köztársaság egy örökletes totalitárius állam, amelynek középpontjában egy dinasztikus személyi kultusz áll. A hatalom a Kim család és a Koreai Munkáspárt kezében van, míg a nemzeti ideológia a marxista-leninista kereteket a kimilsungizmussal–kimjongilizmussal ötvözi. A választások megtörténnek, de nem kínálnak valódi választási lehetőséget: a jelöltek ellenzék nélkül indulnak, a szavazatok pedig megerősítik az előre kiválasztott eredményeket.
Az élet minden területét – a lakhatást, az egészségügyet, az oktatást, sőt még az élelmiszer-elosztást is – az állam irányítja. A kidolgozott Szongun, vagyis a „katonaság az első” politika révén az erőforrások a Koreai Néphadsereghez áramlanak, amely a világ legnagyobbjai közé tartozik, több mint 1,2 millió aktív katonával és növekvő nukleáris arzenáljával. Külső megfigyelők a rezsim emberi jogi helyzetét a világ egyik legrosszabbjának tartják.
A társadalmat a songbun strukturálja, egy kasztszerű rendszer, amely generációkon átívelően követi nyomon a családtörténeteket a lojalitás és a hozzáférés meghatározása érdekében. A házasságok a nagycsaládos háztartások mintáját követik szerény kétszobás egységekben; a válás szinte ismeretlen. A 2025-ös, nagyjából 26 milliós lakosság mellett a demográfiai növekedési ütem továbbra is alacsony – éppen nulla feletti –, amit a múltbeli éhínség, a kötelező katonai szolgálat utáni késői házasságkötések és a lakhatási nehézségek akadályoznak.
A koreai nyelv egyesíti északot és délt, mégis a nyelvjárás és a szókincs eltér. Phenjanban a korábbi phenjani nyelvjárás „kulturált nyelvét” megtisztították az idegen szavaktól és a hanja írásjelektől, megerősítve a nyelvi önállóságot. Az egész országban csak a hangul írást használják.
Bár hivatalosan ateista, az állam alkotmánya névleg garantálja a vallásszabadságot. A gyakorlatban az istentisztelet szigorú korlátozásokkal szembesül, és a térítés tilos a külföldi beavatkozás megakadályozása érdekében. Phenjanban néhány engedélyezett templom – három protestáns, egy katolikus és egy ortodox – többnyire bemutatóhelyként szolgál. Felmérések becslése szerint a polgárok mintegy 27 százaléka vallja magát hagyományos hitvallásnak – csándó, sámán, buddhizmus –, míg kevesebb mint fél százalékuk vallja magát kereszténynek vagy muszlimnak.
A kultúrpolitika elveti a „reakciós” premodern elemeket, és újra bevezeti a forradalmi szellemmel összhangban lévő „népi” formákat. Több mint 190 helyszínt és tárgyat katalogizáltak nemzeti kincsként; további 1800-at kulturális értékként védenek. Az UNESCO felvette a Kaesŏngban található történelmi emlékműveket és helyszíneket, valamint a Koguryŏ sírkomplexumot, melyek falfestményei a Goguryeo királyság temetési szertartásaira utalnak vissza.
Az 1940-es évek óta Észak-Korea a világ egyik legközpontosítottabb gazdasága maradt. Ötéves terveket követett, amelyek az önellátást célozták meg, a Szovjetunió és Kína segélyeinek köszönhetően. Az 1960-as évekre felszínre kerültek a hatékonyság hiánya: a képzett munkaerő hiánya, az energiaellátás szűk keresztmetszetei, a korlátozott szántóföld és az elöregedő gépek visszavetették a növekedést. Míg Dél-Korea gazdasága fellendült, északon stagnált.
Az 1990-es évek elején a kormány felhagyott a hivatalos gazdasági tervek bejelentésével. Az élelmiszer és a lakhatás nagyrészt támogatott; az oktatás és az egészségügy ingyenes; az adókat 1974-ben eltörölték. A fővárosban az áruházak és szupermarketek széles választékot kínálnak, de a legtöbb polgár informális piacokon – jangmadangban – vásárol és ad el, ahol a kiskereskedelmi kereskedelem virágzik. A 2009-es kísérletek, amelyek ezen piacok elnyomására, a deviza betiltására és a won újraértékelésére irányultak, inflációt és ritka nyilvános tiltakozásokat váltottak ki, ami politikai irányváltásokat kényszerített ki.
Az ipar és a szolgáltatások a munkaerő 65 százalékát foglalkoztatják. A főbb ágazatok közé tartozik a gépgyártás, a bányászat, a kohászat, a vegyipar és a textilipar. A vasérc- és szénkitermelés tízszeresen meghaladja Dél-Koreáét. A tengeri olajfelmérések ígéretes tartalékokat tártak fel. A mezőgazdaság, amelyet egykor 3500 szövetkezet és állami gazdaság szervezt, az 1990-es évek katasztrófái után krónikus hiánytól szenvedett; a rizs, a kukorica, a szója és a burgonya továbbra is alapvető élelmiszerek, amelyeket a halászat és az akvakultúra egészít ki. A specializált parcellákon ginzenget, matsutake gombát és gyógynövényeket termesztenek a hagyományos orvoslás számára.
A turizmus, bár korlátozott, növekedési pályán van. A Masikryong síközpont és a wŏnsani tengerparti projektek célja a látogatók vonzása, de a 2020–2025-ös COVID-19 határzárak megszakították a lendületet. Ma az ország szigorú feltételek mellett próbál újra megnyitni.
A vasútvonalak mintegy 5200 kilométert ölelnek fel, az utasok 80 százalékát és az áruszállítás 86 százalékát szállítják; az áramszünetek és az üzemanyaghiány gyakran felborítja a menetrendet. 2013-ban jóváhagyták a Kaesŏng, Phenjan és Sinŭiju közötti tervezett nagysebességű vasútvonalat, bár a folyamat továbbra sem egyértelmű.
Az utak hossza meghaladja a 25 000 kilométert, mégis csak 3 százalékuk aszfaltozott; a karbantartás korlátozott. A folyami és tengeri útvonalak az áruszállításnak mindössze 2 százalékát kezelik, bár minden kikötő jégmentes, és 158 hajóból álló flotta közlekedik part menti és nemzetközi útvonalakon. Nyolcvankét repülőtér és 23 helikopter-leszállóhely szolgálja ki elsősorban a katonai vagy állami üzemeltetésű Air Koryŏ járatokat; a Phenjan Nemzetközi Repülőtér az egyetlen átjáró a Kínából vagy Oroszországból érkező civil utazók számára. A kerékpárok gyakoriak; az autók ritkák.
A hétköznapi étkezések középpontjában a rizs, a kimchi és a banch'an áll – ezek köretek zöldségeket, leveseket és savanyúságokat tartalmaznak. Az Okryugwan, Phenjan zászlóshajó étterme, híres a raengmyŏnról (hideg tészta), a mullet levesről, a marhaszegypörköltről és a vidéken kutatva gyűjtött szezonális specialitásairól. A szodzsu, egy rizsből vagy kukoricából lepárolt tiszta szeszesital, továbbra is a szokásos ital.
Az áramszünetek alakítják a mindennapokat: az áramszünetek váratlanul is bekövetkezhetnek, elnémítva az utcai lámpákat, leállítva a lifteket és a tekepályákon a zenegépeket. A főváros ébren töltött estéin a karaoke-szobákban az 1980-as évek popzenéjének szokatlan változatai, államilag jóváhagyott népdalok és katonadalok lüktetnek – olyan alkalmak, amikor a vendégeknek lelkesedést kell színlelniük, még akkor is, ha a titkosrendőrség hallgatja őket. A katonazenészekből álló, kizárólag nőkből álló Moranbong Band propaganda stílusú popzenét játszik országszerte.
Külföldiek csak szervezett túrákon léphetnek be, mindig a Korean International Travel Company vagy a világ minden tájáról kiválasztott partnerügynökségek idegenvezetőinek kíséretében. A vízumokat általában Pekingben igénylik; az útleveleket érkezéskor regisztrációhoz tartják. 2025 elejétől a legtöbb nyugati turista látja a Rason Különleges Gazdasági Övezetet; a teljes országot bejáró útvonalak továbbra is főként az orosz látogatók számára érhetők el.
Egy ötnapos pekingi csomag költsége körülbelül 1000 amerikai dollártól kezdődik, amely magában foglalja a szállást, az étkezést és az utazást. A látogatóknak külföldi valutát – eurót, kínai renminbit vagy amerikai dollárt – kell hozniuk, mivel az észak-koreai wont csak emléktárgyakkal kapcsolatos tranzakciókban és határövezetekben használják. A nem hivatalos árfolyamon történő átváltás jelentősen meghaladhatja a hivatalos értékeléseket, de a vonok határokon átnyúló tisztára mosása tilos.
Minden lépést felügyelnek: a nem túl hízelgőnek ítélt fényképeket azonnal törölni kell; a kamerákat kijáratnál átkutatják. A katonai személyzet, a létesítmények és bizonyos emlékművek – különösen a demilitarizált övezetben – tilosak. Phenjanban a vendégek csatlakoznak a helyiekhez, hogy ünnepélyesen tisztelegjenek Kim Ir Szen és Kim Dzsongil bronzszobrai előtt. A szankcionált területeken kívülre tévedés őrizetbe vételt von maga után, gyakran megfelelő eljárás nélkül.
Phenjan a város bemutatóhelye: a Kim Ir Szen téren transzparensek alatt tartanak katonai parádékat; a Nagy Népi Tanulmányi Ház több mint harmincmillió kötetet őriz, amelyeket futószalagon hoznak be. A párizsinál magasabb diadalív a rezsim iránti hűséget jelképezi. Az állatkert, a múzeumok és az étteremcsoportok bepillantást engednek a mindennapi életbe őrszemek alatt.
A fővároson kívül Kaesŏng őrzi a Goryeo-korabeli falakat és Kongmin király UNESCO által jegyzett sírját. A Kumgang-hegy és a Myohyangsan vonzza azokat, akik engedélyt kapnak a ködbe burkolózó erdőkbe túrázásra és az ősi templomok meglátogatására. A demilitarizált övezet Panmunjŏmnál található közös biztonsági területe továbbra is a feszültség jeges alagútja és a befagyott konfliktusok nevezetessége – minden túra során kötelező látnivaló.
Hamhŭng, Chŏngjin és Namp'o ipari központok, amelyek ritkán vannak nyitva az alkalmi utazók számára. Az északkeleti Rason különleges gazdasági övezetként és kaszinó enklávéként működik. A Wŏnsan, amelyet nemrégiben nyitottak meg a korlátozott turizmus számára, Észak-Korea egyetlen síközpontját, Masikryongot, valamint a tengerparti kilátást kínálja.
A koreai kultúra, melyet évszázados külföldi uralom és ideológiai megújulás mérsékelt, a művészetben, a zenében és a folklórban érvényesíti saját identitását. A hivatalos narratívák a forradalmi küzdelmet és a vezetői ragyogást ünneplik, miközben elvetik a nem kívánt hagyományokat. Az otthonokban és a piacokon azonban a falusiak folytatják az ősi gazdálkodási módszereket, az idősek sámánénekeket suttognak, a kézművesek pedig maszkokat faragnak az ősi rítusokhoz – egy olyan örökség visszhangjai, amelyet az állam egyszerre hasznosít és korlátoz.
Hegyei és műemlékei, tervezett gyárai és nem tervezett piacai között Észak-Korea továbbra is az ellentmondások nemzete marad. A látogató számára bepillantást enged a teljes megfigyelés alatt álló rendbe és az ideológia által korlátozott szépségbe. A tudós számára kérdéseket vet fel a rugalmasságról, az alkalmazkodásról és magáról a szuverenitás jelentéséről. Azok számára pedig, akik ott élnek, otthont jelent: a mély történelem, a rideg valóság és a mindennapi emberség váratlan nyomainak helye.
Valuta
Alapított
Hívókód
Lakosság
Terület
Hivatalos nyelv
Magasság
Időzóna
A történelmi városok és lakóik utolsó védelmi vonalának megteremtésére épített hatalmas kőfalak egy letűnt kor néma őrszemei…
Míg Európa számos csodálatos városát továbbra is elhomályosítják ismertebb társaik, ez az elvarázsolt városok kincsestára. A művészi vonzalomtól…
A hajóutazás – különösen egy körutazáson – jellegzetes és all-inclusive nyaralást kínál. Ennek ellenére vannak előnyei és hátrányai, amelyeket figyelembe kell venni, ugyanúgy, mint minden másnak…
A cikk a világ legelismertebb spirituális helyszíneit vizsgálja történelmi jelentőségük, kulturális hatásuk és ellenállhatatlan vonzerejük alapján. Az ősi épületektől a lenyűgöző…
Egy olyan világban, amely tele van ismert utazási célpontokkal, néhány hihetetlen helyszín titokban és a legtöbb ember számára elérhetetlen marad. Azok számára, akik elég kalandvágyóak ahhoz, hogy…
