Jereván

Jereván ma egy közel három évezredes folytonosság őrzője és kedvezményezettje. Legkorábbi megalakulása óta, mint Erebuni, egy urartui erőd, amelyet I. Argisti király alapított Kr. e. 782-ben, a város tanúja volt a birodalmak változó sorsának, a népek apályának és dagályának, valamint lakóinak kitartó újjáépítési és alkalmazkodási akaratának. Az Örmény-felföld fennsíkján fekvő város az Ararát-síkság nyugati szélén fekszik, felső negyedeit három oldalról hegyek veszik körül, mielőtt a Hrazdan folyó meredek szurdokába ereszkedne. Modern formájában Jereván Örményország közigazgatási szíve, kulturális olvasztótégelye és ipari motorja; mégis minden fordulatban a múlt nyomai szövődnek a város szövetébe.

Az Erebuni citadellája, amely egy sziklás dombon áll, mintegy nyolc kilométerre délkeletre a mai központtól, több mint egy katonai bástyaként képzelték el. A korabeli feliratok és régészeti bizonyítékok azt mutatják, hogy I. Argisti egy olyan helyet képzelt el, amely egyszerre szolgált kormányzás és istentisztelet céljából – egy olyan helyet, ahol a teokratikus rituálék és a királyi szertartások összeolvadtak. Impozáns falai és dísztermei ellenére az urartui főváros nem sokáig őrizte meg hatalmát. Ahogy a későbbi örmény királyságok felemelkedtek, új hatalmi központok háttérbe szorították Erebunit, és a település hanyatlásnak indult, míg a középkor szinte teljesen el nem vette a jelentőségét.

A tizenhetedik század elejére Jereván sorsa a mélypontra süllyedt. Az 1603–1605-ös Nagy Szurgun hadjárat idején Perzsia szafavida uralkodói erőszakkal deportáltak több százezer örményt, a várost nagyrészt lakatlanná téve. Egy katasztrofális földrengés 1679-ben ezután szétzúzta a város megmaradt részeit, és a szerény lakóházakból álló közösséget romokká változtatta. Az újjáépítés jelentősen kisebb léptékben történt, az újjáépített város a mai utcavonalak egy részét ebből a korszakból vette át.

Az 1828-as türkmencsaji békeszerződés aláírása Jerevánt az Orosz Birodalomba csatolta. A cári kormányzat alatt a perzsa és oszmán területeken szétszóródott örmények elkezdtek visszaszivárogni. Egy új telepes hullám lendületet adott az újjáéledésnek, amely Jerevánt a vidéki eldugott helyből regionális központtá formálta át. Amikor 1918-ban megalakult az Első Örmény Köztársaság, Jerevánt – amely addigra az örmény népirtás több ezer túlélőjének otthona volt – a nemzeti fővárossá kiáltották ki, az örmény történelem tizennegyedik, és a hetedik fővárossá az Ararát-síkságon.

A szovjet korszak ezt követően gyors átalakulás időszakát hozta el. Néhány évtized leforgása alatt Jereván lakossága és ambiciózus törekvései is megnőttek. A széles sugárutak és a nemzeti motívumokkal átitatott visszafogott neoklasszicista stílusban kivitelezett monumentális középületek felváltották a faházak sorait. Mire a szovjet uralom véget ért, Jereván megszilárdította szerepét Örményország kulturális és ipari központjaként.

Az 1990-es évek elejének gazdasági felfordulása kivándorlást indított el. 1989 és 2003 között a város lakossága körülbelül 1,25 millióról körülbelül 1,09 millióra csökkent. Azok, akik maradtak, omladozó infrastruktúrával és gazdasági stagnálással szembesültek. A századforduló azonban újjáéledést hozott. A lakhatásba, a közlekedésbe és a közterekbe történő újbóli beruházások megváltoztatták a város látképét és az utcai életet. Kávézók, butikok és gyalogos sétányok – amelyek a szovjet években ritkák voltak – gombamód szaporodtak a megújult Köztársaság téren, az újonnan kialakított Északi sugárúton és a zöldellő Cascade komplexumon. 2011-re a város lakossága meghaladta az egymilliót, és 2022-re elérte az 1 086 677 lakost.

Elismerve mély irodalmi és tudományos hagyományait, az UNESCO Jerevánt jelölte ki a 2012-es Világ Könyvfővárosának. Az Eurocities tagság tovább erősítette az örmény főváros beépülését az európai önkormányzati együttműködési hálózatba. Ennek a gyors városi megújulásnak azonban megvoltak a maga kritikusai is: a történelmi orosz korabeli és a huszadik század eleji építmények lebontása néha hajléktalanná tette korábbi lakóikat, és az örökség megőrzéséről szóló viták továbbra is visszhangoznak az önkormányzati tervezési üléseken.

Jereván tengerszint feletti magassága a Hrazdan partjánál 865 métertől az északkeleti magasságokban található 1390 méterig terjed, amivel a világ ötven legmagasabban fekvő, egymillió lakos feletti városa közé sorolja. Az év ritmusát félszáraz, kontinentális sztyeppei éghajlat határozza meg. A nyarak perzselően szárazak, augusztusban a nappali hőmérők időnként meghaladják a 40 °C-ot – a 2018. július 12-én felállított 43,7 °C-os rekord még mindig az örmény meteorológiai krónikák legmagasabbjai közé tartozik. A telek, bár rövidek, -15 °C-ra vagy az alá süllyedhetnek, és a város parkjait havazás borítja. Az éves csapadékmennyiség alig 318 milliméter, míg a tiszta égbolt évente mintegy 2700 napsütéses órát biztosít.

Közigazgatásilag Jereván eltér Örményország tartományaitól (marzer). Különleges státuszt foglal el, északon és keleten Kotajk, délen és délnyugaton Ararat, nyugaton Armavir, északnyugaton pedig Aragacotn tartománnyal határos. Önkormányzati határain belül tizenkét járás található, mindegyik egyedi karakterrel és közterekkel.

Sűrű népsűrűsége ellenére – közel 4900 lakóház, mintegy 65 000 utcai lámpa és több mint 1080 kilométernyi út – a város jelentős zöldterületeket őriz. Az Erebuni kerületben található Lyon Park a legrégebbi kertterületet foglalja el, amelyet az erőd mellett az i. e. 8. században hoztak létre és öntözöttek mesterségesen. A központ közelében található Angol Park és a Marsall Baghramyan sugárút mentén található Szerelmesek Parkja a 18. és 19. századra nyúlik vissza. A Jereváni Botanikus Kert, amely 1935-ben nyílt meg, és az 1950-es évekbeli Győzelem Parkja hatalmas zöldterületet kínál, míg az Operaház Parkjában található Hattyú-tava télen szabadidős korcsolyázási lehetőséget kínál. Minden kerületben a helyi lakosokat szolgálják ki a környékbeli kertek – a Buenos Aires Park Ajapnyakban, a Komitas Park Sengavitban, a Fridtjof Nansen Park Nor Norkban és mások. 1967-ben a város egy mesterséges víztározót hozott létre a Hrazdan régi folyómedrében; a Jereváni-tó 0,65 négyzetkilométernyi fényvisszaverő felülete ma szabadidős sétányok alapját képezi.

Az Erebuni erőd a város eredetének egyik alapköve, urartui kapuja és kőfeliratai a bronz és vas korát idézik. Az 1264-ben épült Katoghike templom egy nagyobb bazilika töredékeként maradt fenn, egyszerű kőhajója alázatos ellentétben áll a szovjet korabeli Köztársaság tér íveivel. A város keleti peremén található a 2001-ben felszentelt Szent Gergely Megvilágosító Székesegyház, amely a világ legnagyobb örmény székesegyházaként uralkodik, fehér tufa homlokzata az örmény kereszténység 1700 éves ívének tanúskodik.

A közelben található a Tsitsernakaberd Emlékműkomplexum, amely az 1915-ös népirtás emlékét őrzi. A gránitlapok triója és az örökmécses az Örmény Népirtás Múzeuma mellett áll, ahol fényképek és túlélők beszámolói tanúskodnak azokról az eseményekről, amelyek átalakították a nemzetet. A Mashtots sugárúton található Matenadaran könyvtár mintegy 17 000 kéziratot őriz – illusztrációkat és margináliákat, amelyek az örmény, görög és közel-keleti írások fejlődését dokumentálják. A Köztársaság téren található épületben található Nemzeti Galéria és Történeti Múzeum hazai és európai műalkotásokat is bemutat, tükrözve Jereván szerepét az eurázsiai kultúra kereszteződésében.

A tudományos kíváncsiság speciális intézményekben talál kifejezésre: az Erebuni Rezervátum félsivatagos sztyeppéket és endemikus növényvilágot őriz; a Little Einstein Interaktív Tudományos Múzeum interaktív kiállításokkal vonja be a gyerekeket; az Űrmúzeum, valamint a kommunikációs és orvosi múzeumok pedig a technológiai fejlődést mutatják be.

A hódítások és száműzetések korszakaiban az örmény apostoli kereszténység fennmaradt. Az Ararat Pápai Egyházmegye, amelynek székhelye a Surp Sarkis székesegyházban található, a világ legrégebbi egyházmegyéi közé tartozik. Ma a város tizenhét működő templomot és négy kápolnát számlál, amelyek mindegyike a rituálék és a közösség helyszíne. A klasszikus örmény, vagy grabar, továbbra is liturgikus használatban van, míg a jereváni köznyelvi dialektus – amely legalább a XIII. század óta formálódik – orosz és perzsa szavakat tartalmaz, és továbbra is a legelterjedtebb kelet-örmény változat.

Demográfiailag Jereván a középkori örmény többségről a tizenkilencedik századra vegyes muszlim és örmény lakossággá vált, majd a huszadik század végére ismét túlnyomórészt örmény jelleget öltött. Az oszmán kiűzések, az orosz hazatelepítések és a népirtás korának tragikus migrációi olyan visszatérési és áttelepítési hullámokat idéztek elő, amelyek kitörölhetetlenül megváltoztatták a városi mozaikokat.

Az északi külvárosokban, a középkori tornyok romjai között ősi kőkápolnák – az avani Istenszülő kápolnája, a Tsiranavori templom – állnak. A Hrazdan mentén egy tizenhetedik századi vörös híd a romokról és az újjáépítésről egyaránt árulkodik. A szovjet korszakokra emlékeztet az Örményország Anya szobor a Győzelem parkja felett, valamint az Operaház és a Moszkvai Mozi szovjet stílusú homlokzatai. A legújabb emlékek közé tartozik a Garegin Nzhdeh emlékmű (2016) és a Cafesjian Központ művészettel átitatott kaszkádteraszai, ahol ingyenes koncertek és szobrászati ​​installációk élénkítik a gyalogosok gerincét.

A várostól tizenkét kilométerre nyugatra fekvő Zvartnots Nemzetközi Repülőtér kereskedelmi járatokat fogad, míg a szomszédos Erebuni repülőtér a katonai és a magánrepülést szolgálja ki. A városon belül a közlekedés a városi trolibuszok, a városi buszok és a magánkézben lévő marshrutkák mozaikja. Bár a marshrutkák teszik ki az utasforgalom több mint felét, az egységes jegyrendszer hiánya és a változó szabványok kihívást jelentenek a szabályozó hatóságok számára. A Karen Demirchyanról elnevezett jereváni metró 1981 óta szolgálja ki a fővárost, és tíz állomásán naponta mintegy 60 000 utast szállít. A távolsági vasúti összeköttetések főként Tbiliszibe és Örményországon belül közlekednek; a Törökország és Azerbajdzsán felé vezető útvonalak továbbra is zárva tartanak.

Az ipar, amelyet egykor a posztszovjet összeomlás sújtott, továbbra is erős a vegyiparban, a kohászatban, a gépiparban, a textiliparban és az élelmiszer-feldolgozásban. Örményország ipari termelésének közel 41 százaléka Jerevánból származik. A turizmus ma már kiegészíti a gyártást: a luxushotelek – a Marriott, a Hyatt, a Radisson Blu – és az új bevásárlóközpontok, mint például a Dalma Garden Mall, a Yerevan Mall és a Rossia Mall, a nemzetközi látogatókat szolgálják ki. A Köztársaság tér táncoló szökőkútjai és az Ararát-hegy panorámás kilátása évente ezreket vonz.

A központban a Kentron – Alexander Tamanyan építész koncentrikus terve – a Köztársaság teret és az Opera negyedet öleli fel, melyeket az Északi sugárút üveghomlokzatai és kávézói egyesítenek. Északon a Barekamutyun fedett bazárja évszázados kereskedelmet idéz. A köznyelvben Emlékműként ismert terület a vízesés lépcsői és a szovjet győzelem emlékműve körül magasodik. Távolabb Erebuni ősi romjai az ingázóvonatok árnyékában fekszenek, míg a Banglades becenevű negyed – amelyet a városközponttól való távolsága miatt neveznek így – a város legnagyobb szabadtéri piacának ad otthont. A Nor Nork, Jereván utolsó szovjet korabeli lakónegyede, a Garni és a Geghard templomok felé vonzza az utazókat.

Egy lerombolt és újjáépített, megénekelt és meggyászolt városban Jereván ma csendes magabiztosságot áraszt. Az ókor súlyát egyensúlyozza a megújulás sürgető diskurzusával. Bármelyik tavaszi reggelen sétálhatunk az újonnan ültetett platánfák alatt, tizenhetedik századi kövek mellett, perzsa maradványokkal tűzdelt köznyelvi mondatokat hallgathatunk, és a párán keresztül megpillanthatjuk az Ararát két csúcsát. Azok, akik utcáin sétálnak, az emlékezet rétegeivel foglalkoznak: minden körút és kerti ösvény, minden templom és szökőkút számtalan élet lenyomatát hordozza, köztük urartui papok, orosz mérnökök, szovjet költők és mai polgárok, akik továbbra is formálják a város folyamatosan kibontakozó történetét.