Bad Reichenhall

Bad Reichenhall, egy kis fürdőváros, amely Felső-Bajorország Saalach-völgyében fekszik, már a legelején felhívja magára a figyelmet, mint olyan hely, ahol négy évezrednyi emberi erőfeszítés találkozik ritka geológiai szépségű környezettel. A mintegy 18 000 lakosnak otthont adó, 42,04 km²-es közigazgatási határán belüli város egy medencében fekszik, amelyet a Chiemgaui és a Berchtesgadeni Alpok öveznek. A Staufen-hegy (1771 m) a déli horizontot, míg a Zwiesel-hegy (1781 m) az északi oldalt őrzi. A város keleti szélén folyó Saalach folyó formálta mind a város táját, mind a sorsát – az ártér sóművekké, malompatakká vált, ma pedig Németország és Ausztria között kijelölt határvonalként funkcionál.

A bronzkori kezdetektől a kelta rituálékon át a középkori szerzetesi életig Bad Reichenhall a sóléből merítette az energiáját. A La Tène kultúra korában, Kr. e. 450 körül, a helyiek sómedencéket építettek, hogy elpárologtassák a földalatti forrásokból feltörő ásványi anyagokban gazdag vizet. Ugyanezek a források inspirálták a keltákat arra, hogy felszenteljenek egy helyet a Langacker-fennsíkon. A római uralom alatt, Kr. e. 15-től Noricum 480-as összeomlásáig, a hely sót szállított a birodalmi gazdaságba. A Szent Zenónak szentelt bencés kolostor 1136-os megalapításával az egyházi befolyás mind a spirituális, mind a gazdasági központi szerepet megerősítette. Az alpesi só kinyerése és finomítása az évszázados átalakulás állandó vezérfonala maradt.

A kora újkori mérnöki munka figyelemre méltó bravúrja, az 1617 és 1619 között épült sóoldatos csővezeték mintegy 31 kilométeren keresztül és több mint 200 méteres szintkülönbséggel szállította a sós vizet Bad Reichenhallból Traunsteinba. Fából készült vízvezetékei és szifonjai a helyi hidraulikatechnika jártasságáról tanúskodtak. Eközben az egymást követő tűzvészek – a legpusztítóbbak 1834-ben voltak, amikor a város fa- és kőművesállományának kétharmada elpusztult – újrabefektetéseket és építészeti megújulást kényszerítettek ki. Mégis, évtizedeken belül ugyanezen források gyógyító ígérete elhozta a tizenkilencedik századi fürdőkorszakot.

A század közepére olyan vállalkozók, mint Ernst Rinck szállodatulajdonos és Mathias Mack gyógyszerész-polgármester rakták le egy modern gyógyüdülőhely alapjait. A só- és savófürdők gyógyászati ​​​​receptekké váltak; a magasodó diplomaházakból származó sóoldat-permet belélegzése enyhítette a tüdőbetegségeket. A neves építész, Carl von Effner 1868-ban átalakította a fürdő kertjét, Max Littmann 1900-as Királyi Gyógyfürdőháza (Kurhaus) pedig a város „Királyi Bajor Állami Gyógyfürdőként” betöltött szerepére utalt. 1890-ben a város hivatalosan is felvette a „Bad” előtagot, jelezve státuszát Németország elit gyógyközpontjai között; kilenc évvel később megkapta a királyi címet.

1926-ra a termelés egy új sófeldolgozó üzembe költözött, és az 1838–1851 között Joseph Daniel Ohlmüller és Friedrich von Schenk által tervezett Régi Sómű európai jelentőségű ipari emlékműként vált ismertté. Körülbelül ekkor nyílt meg a Predigtstuhlbahn – a világ legrégebbi nagy kabinos felvonója, amely ma is eredeti formájában működik –, és a völgyet és a hegycsúcsot összeköti, a technológiát és az esztétikai integritást a mai napig megőrizve.

A huszadik század zűrzavara nyomot hagyott. Az 1945. április 25-i szövetséges bombázások mintegy 200 ember életét követelték, romokká téve a városközpontot, beleértve a kórházakat és a vasútállomást is. Közvetlenül ezt követően az amerikai hadsereg vette át az irányítást. A városban egy menekülttábor működött, ahol a holokauszt túlélői találtak ideiglenes menedéket; David Ben-Gurion 1947-es látogatása, ahol Samuel Bak műalkotásait nézte meg, kiemelte a hely komor háború utáni fejezetét. 1958-ban a Bundeswehr katonai bázist hozott létre itt, Bad Reichenhall jövőjét a védelemhez és a turizmushoz kötve.

A tragédia 1999. november 1-jén ismét lecsapott, amikor a tizenhat éves Martin Peyerl, akit hálószobájában fogva tartottak, halálosan lelőtt három városlakót, másokat megsebesített, mielőtt fegyverét családja és saját maga ellen fordította. Ez az esemény lepelbe borította a fürdővárost, emlékeztetve mindenkit arra, hogy még a gyógyító helyek is mély szenvedésnek lehetnek szemtanúi.

Bad Reichenhall ma a megemlékezést a megújulással egyensúlyozza. 2001-ben csatlakozott az Év Alpesi Városa Egyesülethez, és magáévá tette az Alpesi Konvenció hegyi ív mentén a fenntartható fejlődésre irányuló felhívását – ami visszhangja a Saalach vízgyűjtőjének gondozására irányuló történelmi elkötelezettségének. Az Alpine Pearls tagjaként a város az alacsony környezeti hatású mobilitást és az ökológiai tudatosságot népszerűsíti.

Földrajzilag a település tizenegy különálló városrészt foglal magában öt nagyobb körzeten belül. Északkeletre fekszik Marzoll, ahol a völgy kiszélesedik. Délre Predigtstuhl és Untersberg magasodik; északra a Hochstaufen-hegység magasodik a Schrofen nevű leányhegységgel. Nyugaton Karlstein és a Müllnerberg-dombok védik a települést, melyeket a Thumsee tarkít – egy forrásvíz táplálta tó a falutól keletre, melynek tiszta vize nyár közepére felmelegszik, majd táplálja a Seemösl-mocsarat, amely egykor a virágzó tündérrózsa-kultúra otthona volt. Távolabb a teljes egészében földalatti vizekből táplálkozó Listsee ad életet a Hammerbach-pataknak.

A vízrajz bonyolult. A Saalach kanyargós medre egykoron átágazott a városon, egy hordalékos síkságot létrehozva, ahol halastavak, malmok és sóművek virágoztak. A római kori árvízvédelem töltéseket vezetett be, amelyek ma a folyót a Luitpold-hídon át vezetik. Az olyan mellékfolyók, mint a mesterségesen elterelt Grabenbach, amelyet 1520-ban vágtak át a sóoldat tisztaságának védelme érdekében, egykor a Münchner Allee-nél bukkantak fel, de ma a modern főútvonalak alatt rejtőznek. Kisebb patakok – Hosewasch, Wasserbach, Kesselbach – vízerőműveket látnak el árammal, visszhangozva a régió úttörő szerepét a közüzemi váltakozó áramban.

A természetvédelem öt védett tájon ölt kézzelfogható formát: a Saalachauen árterületén; Kirchholz vegyes erdőiben; a Lattengebirge csúcsaiban; a Fuderheuberg és Strailach erdőiben; valamint a Thumsee-t körülvevő, Listsee-ig és a Weißbachschlucht gleccservölgyeiig húzódó területen. Mindegyik élőhelyet biztosít a fenti területeken a gímszarvasoknak, zergéknek és szirti sasoknak, míg lent a hódok és vidrák élnek a fűzfákkal szegélyezett ártereken.

A városon belül öt történelmi épületegyüttes tanúskodik a növekedés és a pusztulás korszakairól. A Felsővárosban található Florianiplatz középkori favázas és kőházak magját őrzi, amelyek közül néhány római alapokra nyúlik vissza, és amelyeket megkíméltek a tűzvészek és az 1945-ös razziák. Északabbra az Öreg Sóudvar együttese raktárait, sörfőzdéit és a Kútház-kápolnát foglalja magában a rekonstruált sólepárlók körül. A Rathausplatz és a Poststraße a nagy tűzvész utáni 19. század közepén végzett újjáépítésről tanúskodik – festett stukkóhomlokzatok, Wittelsbach-heraldikával koronázott kőszökőkutak. A Kurviertel, amely egykor a fürdő nemesi villák voltak, a Bahnhofstrasse és a Salzburger Straße között húzódik: okkersárga téglából készült építmények, cseréptetők és faragott ereszek nyílnak a gondozott sétányokra.

A zöld tüdő a városi terekben terjeszkedik. A valamivel több mint négy hektáros Royal Spa Gardens ad otthont a Gradierhausnak: egy 162 méter hosszú sósvízesésnek, amely kökényágak kötegein zúdul alá, és aeroszolt hoz létre, amelyet a légzőszervi egészségre jótékony hatással bír. Mellette található a Wandelhalle koncert rotunda és az Eugen Drollinger által 1912-ben kialakított sétányok. A Dr. Ortenau Park Gustav Ortenaunak, az 1938-ig itt dolgozó zsidó orvosnak állít emléket, míg a Wittelsbacher Garten, a Rupertuspark és a St. Zeno-i Karlspark gyepfelületeket és tavirózsás tavakat kínál a csendes pihenéshez.

A város a mai látogatók számára többet kínál, mint pusztán gyógyfürdői kezeléseket. Alpesi ösvények vezetnek fel a Predigtstuhl vagy a Hochstaufen hegyre; felvonók és libegők kötik össze a völgyet és a csúcsot. A modern kristályosítókban feldolgozott helyi só a német piac több mint felét uralja. A kulináris kínálat a bajor tavernáktól, amelyek érlelt sonkát és knödelt szolgálnak fel, a Michelin-szintű kóstolómenükig terjed, amelyek alpesi gyógynövényeket és sólében füstölt halat használnak újra. Kulturális programok töltik meg a koncerttermet, a rotundát és az éves Salz & Licht fesztivált, ahol a vetítővászon változó árnyalatokban fürdeti a történelmi homlokzatokat.

A turisztikai brosúrák felszíne alatt azonban egy olyan város rejtőzik, amelyet mélyen formált az emberi munka. A csővezeték-erdészek árkai, a római horgonyok faragott kövei, a kábelvasutak vaskos gerendái, a sópajták téglafala, a világító rotundaüveg – mind egy olyan közösségről tanúskodnak, amely ráhangolódott a sziklák, a víz és a levegő kontúrjaira. A 2001-es Alpesi Város díj nemcsak a környezetvédelmi erőfeszítéseket méltatta; elismerte az innováció és a gondoskodás azon vonalát, amely a keltákig, Szent Zeno kolostorán át, a középkori sólelőhely-mesterek céhein át a modern barlangászok laboratóriumaiig nyúlik vissza.

Bad Reichenhall végső soron a kitartás és az alkalmazkodás tanulmánya. Története nem szentimentális, hanem tartalmas, az emberi ellenálló képesség jegyzéke, sókristályokba, építészeti vonalakba és hegyi ösvényekbe írva. A sós vizű fürdővendég, aki belélegzi a sós vizű permetet, ugyan érkezhet tüdő- vagy végtagproblémák enyhítésére, de a távozáskor évszázados munkával és egy olyan tájjal való kapcsolat érzésével távozik, amely szikláival és tiszta patakjaival egyaránt tükrözi az alpesi élet zordságát és nagylelkűségét. Ebben a mérsékelt források és lenyűgöző panorámák városában a gyógyulás nem a felhajtásból, hanem a természet és a gondoskodás, a múltbeli munkák és a jövő gondviselőinek állandó kölcsönhatásából fakad.