Cinque Terre

The Cinque Terre (Italian: [ˈtʃiŋkwe ˈtɛrre]; Ligurian: Çinque Tære; literally “Five Lands”) occupies a narrow 38 km² belt of Italy’s northwest Ligurian shoreline, in the western reaches of La Spezia Province. Five settlements—Monterosso al Mare, Vernazza, Corniglia, Manarola and Riomaggiore—perch on precipitous slopes that plunge into the Ligurian Sea. Their pastel façades, rugged terraces and cliff-top vineyards are wholly encompassed by the Cinque Terre National Park and its adjoining marine reserve, designated a UNESCO World Heritage Site in 1997. Vernazza alone also bears the accolade of I Borghi più belli d’Italia, one of Italy’s most beautiful villages.

A település legalább a 11. századra nyúlik vissza, amikor a genovai kereskedők és földművesek veszélyes teraszokat vájtak a sziklákba. Monterosso és Vernazza a legkorábbi települések; a másik három falu később nőtt ki, mind a Genovai Köztársaság fennhatósága alatt. A 16. századra oszmán kalózok és berber kalózok járták a Földközi-tengert, ami arra késztette a falusiakat, hogy megerősítsék a középkori erődöket és őrtornyokat emeljenek a stratégiai hegyfokon. Minden egyes szárazkőből készült sánc és őrtorony az éberség egy-egy fejezetét hirdeti a birodalom szaggatott határán.

A vidéki élet kenotáfiuma a 17. és 19. század között is fennmaradt, bár fokozatos hanyatlásban. Az elszigeteltség elnyomta a piacokat. A teraszos olajbogyó- és szőlőültetvények elsorvadtak a feudális adók és a fosztogató fenyegetések fokozódásával. A reneszánsz jóléte hanyatlásnak indult. A fellendülés csak akkor következett be, amikor La Spezia haditengerészeti arzenálját építették fel az 1800-as évek elején, és a part menti vasút összekötötte a kerületet Genovával. Acélsínek új artériákat vájtak a meredek sziklák mentén, bevezetve a kereskedelmet és paradox módon az elvándorlást is – a fiatal falusiak szélesebb látókört kerestek, hagyva, hogy a teraszok benőjék a földeket.

A háború csak súlyosbította az elnéptelenedést. A második világháborúban a szövetséges bombázások és a tengelyhatalmak megtorlása romba döntötte a rakparti raktárakat, kifosztotta az olajpréseket és évszázados lakóházakat rongált meg. A pusztítás népvándorlást indított el. A hagyományos hivatások – a szőlőtermesztés, az olajbogyó-termesztés, a kisüzemi halászat – elsorvadtak. A természet mégis megújulási ciklusokban él. Az 1970-es évektől kezdve a turizmus csendes hullámzása helyreállította a megélhetést. A helyiek színt csalogattak vissza Monterosso és Manarola halászházaiba, és a népi építészetet a tengerészeti örökség hangulatos tablójává alakították át.

A 2011. október 25-i katasztrofális özönvíz leleplezte a sebezhetőséget és a rugalmasságot egyaránt. A szakadó eső, melyet az évtizedekig tartó, elhanyagolt teraszkarbantartási munkálatok fokoztak, halálos áradásokat és sárlavinákat okozott. Kilenc lélek veszett oda; Vernazza és Monterosso al Mare szenvedte el a legsúlyosabb felfordulást. Az elhagyatott teraszokon mégis vad növényzet sarjadt, gyökérrendszere stabilizálta a törékeny talajokat. A tudósok ezt a spontán újranövekedést a teljes összeomlás elleni védőbástyának tekintik – élő bizonyítéka az ökológiai kölcsönösségnek, még akkor is, ha az emberi gondoskodás meginog.

Ezeknek a falvaknak az autóval való megközelítése bátorságot igényel. Keskeny, kanyargós utak kanyarognak a szakadékok felett; a parkolási lehetőségek szűkösek. A fő közlekedési eszköz a vasút: a regionális és a Cinque Terre Express vonatok a Genova–Pisa vonalon haladnak át, minden faluban megállva. A távolsági intercity járatok Monterossóban állnak meg, ahol az utasok átszállnak a regionális vasútállomásokra. Enyhébb hónapokban menetrend szerinti kompjárat köti össze Levantot La Speziával, amely Corniglia kivételével minden kikötőt érint, melynek szikla tetején található kikötőjének nincs rakpartja. Kiegészítő hajók közlekednek Porto Venere, Lerici és Genova régi kikötője felé.

A hegyoldalakat gyalogutak hálózzák be, ősi vándorlegeltető ösvények és öszvérösvények hálózatát alkotva. Hivatalosan egy SVA számozási rendszer jelöli őket, és a régebbi indexek még mindig köznyelven emlegetik őket, ami némi zavarba ejt az utazókban. A legfontosabb útvonal, a Sentiero Verde Azzurro, vagyis a Kék ösvény, mind az öt falu között kanyarog. A kőomlások és földcsuszamlások okozta instabilitás előzetes figyelmeztetés nélkül lezárhat egyes szakaszokat; nevezetesen a legendás Via dell'Amore Riomaggiore és Manarola között 2025 februárjában nyílt meg újra, jelentős megerősítés után.

A teraszokat a szőlészet és az olajbogyó-termesztés jellemzi. Három őshonos szőlőfajta – a Bosco, az Albarola és a Vermentino – adja a száraz Cinque Terre DOC-ot és a késői szüretelésű Sciachetrà-t. A termelés a Manarola és Volastra között megbúvó Cooperative Agricoltura di Cinque Terre-ben összpontosul, míg olyan butikbirtokok, mint a Forlini-Capellini, a Walter de Batté, a Buranco és az Arrigoni, limitált kiadású palackozásokat készítenek. Az olajfaligetek adják a taggiasca olajat, amelyet finom illatáért és vajas érzetéért nagyra becsülnek.

Bőven akad tengerről származó élelmiszer. A Monterossóból származó szardella oltalom alatt álló eredetmegjelöléssel rendelkezik, ezüstös oldalát sóval és édesköménnyel tartósítják, mielőtt serpenyőben sütik. Liguria kulináris szókincse itt virágzik: a pesto Genovese – bazsalikom, fokhagyma, fenyőmag, pecorino sajt és olívaolaj – egyaránt ízesíti a trenette-t és a trofie-t. A focaccia a falusi kemencékből rozmaring és tengeri só puha vászonként kerül elő, míg a farinata – egy ropogós csicseriborsólisztből készült sütemény – diós ropogóssággal csábít. Cornigliában a fagylaltkészítők krémes fagylaltokat készítenek a helyi mézzel, a miele di Cornigliával.

Egy kiadós étkezés után emésztést segítő italok kerülnek a színre. A vinacciából lepárolt grappa tüzes ellenpontot kínál a hosszan tartó édességnek. A Limoncino – citromhéj, cukor és tejszín emulziója – hűtve érkezik, bársonyos citromkrémes jegyei méltó utósza a tenger gyümölcsei lakomáihoz.

Földrajzilag lenyűgöző a környék. ​​A Mesco-foktól a Merlino-fokig a Ligur-Appenninek magasodnak az ég felé: a Monte Le Croci 746 méter magas, a Monte Castello és a Monte Soviore szegélyezi. A hegység kelet felé kettéágazik – az egyik ága La Spezia, a másik Porto Venere felé húzódik –, őrzi a keskeny part menti sávot. Csak Levanto közelében található egy mindössze 700 méter széles, fűrészes síkság. A téli hidegséget a tengeri védőzónák szelídítik; a nyári napsütés perzseli a teraszokat, míg a tavaszi és őszi szélviharok tápláló esőket hoznak.

E tájak védelme formális, mégis organikus. A Cinque Terre Nemzeti Parkot, amelyet 1999-ben alapítottak Olaszország legkisebbjeként, a Mesco-foktól Campiglia Tramontiig szárazföldi és part menti övezeteket foglal magában. A riomaggiorei közigazgatás felügyeli a túraútvonalakat, az élőhelyek helyreállítását és a közösségi ismeretterjesztést. A szomszédos, 1997-ben létrehozott tengeri védett terület víz alatti kanyonokat és cetfélék folyosóit védi. A halászati ​​kvóták és a merülési szabályozások a kikapcsolódás és a természetvédelem közötti egyensúly megteremtésére törekszenek.

A modern turizmus a 20. század elején virágzott Porto Venere-ben, és gyorsan terjedt Monterosso strandjaira és Vernazza hegyfokaira. Ma áprilistól szeptemberig közel 2,4 millió látogató fordul meg: nagyjából 70 százalékuk belföldi, a fennmaradó rész főként észak-amerikai és európai. A szálláshelyek száma 2300 szállodai szobát, 9500 üdülőapartmant és 1700 kempinget foglal magában. A túlzott turizmus azonban helyi intézkedéseket – belépési kvótákat a túraútvonalakra, foglalási rendszereket a Via dell'Amore-ra – vet fel a falusi jelleg és a törékeny ökoszisztémák védelme érdekében.

A teraszépítészet, amely nagyrészt a 12. század végi szaracén betörésekre adott válasz, négy típusban nyilvánul meg. A füves támfalakkal ellátott Cuighe teraszok lankás, agyagban gazdag lejtőket illenek. Mészkőfalú teraszok uralják Monterosso és Vernazza alsó részét, magasabb falaikat a hozamok növelésére és a fosztogatók elriasztására építették. Tramonti őrzi a legmagasabb falakat, némelyik 1-1,5 méterrel meghaladja a talajszintet. Meredek kőlépcsők kötik össze a teraszszinteket; mégis az elhanyagolás és a földcsuszamlások sokakat tönkretettek, aláhúzva a javítások szüntelen szükségességét.

Minden falu a saját szellemiségét sugározza. Vernazza ikeróra tornyai egy aprócska strand felett magasodnak, amelyet éjszaka kávézók és kávéházak szegélyeznek. A láb alatti márványkövek a genovai kereskedőkre emlékeztetnek, a hámló okkersárga festék pedig az időtlen jókedvről suttog. Corniglia, az egyetlen tengerszint felett fekvő falu, 365 lépcsőfokot vagy a park busszal való feljutást igényel – citromillatú utcákkal, a Bar Nunzio helyi borával és egy olajprésekkel körülvett, nyugodt térrel jutalmazva a látogatókat.

Manarola macskaköves rámpákon úszó, lepelként díszített hajókkal van tele. A ligúriai gasztronómia mikrokozmosza: a La Cantina dello Zio Bramante szardellája, az Aristide Café macchiatija, a 5 Terre Gelateria e Creperia kézműves fagylaltjai. Egy beton móló vezeti az úszókat a kobaltkék vizekbe; távolabb rejtett öblök csábítanak felfedezésre, lépcsővel összekötött teraszaikon piknikasztalok várják a vendégeket a szabadtéri ebédekhez.

Riomaggiore, a legdélebbi település, lüktet az éjszakai energiától. A harangtornyok még mindig jelzik az órákat, míg a békák trilláznak a hegyoldali ciszternákban. Egy ősi, négyszögletes vár, amelyről egy 6. századi levél is említést tesz, ma már romos emlékműként áll a nemzeti parkban. A Via Colombo alimentarijai friss gyümölcsöket – epret, cseresznyét, nespolét – kínálnak szalámik és sajtok mellett. A tenger felett megbúvó Bar & Vini a csillagos ég alatt vonzza a családokat és a vándorokat.

Monterosso al Mare különbözik testvéreitől. Tágas, homokos oldala, színes napernyőkkel teleszórva, csábítja a strandolókat. A part mögött modern tömbök árnyékolják be a keskeny középkori sikátorokat. A strand keleti végén azonban egy monumentális szobor áll egy teraszos hegyfokon – emlékeztetőül arra, hogy még itt is fennmaradt a turizmus és a hagyomány közötti párbeszéd.

Évszázados védelem, elhagyatottság, újjáéledés és gondnokság után a Cinque Terre élő palimpszeszt maradt. Kőfalak és tengeri útvonalak, szőlőtőkék és halászhálók, középkori tornyok és modern természetvédelmi erőfeszítések: minden elem hozzájárul az emberi találékonyság és az Atlanti-óceán felől fújó szelek, a bizonytalan földrajzi adottságok és egy közösség rendíthetetlen elhatározása közötti egyensúly tartós narratívájához. Itt, ezen az Öt Földön, a Földközi-tenger fényprizmája okkersárga falakon és smaragdzöld indákon tör meg, egy egyszerre örök és folyamatosan megújuló hely szemlélésére csábítva.