Arles

Arles Provence-Alpes-Côte d'Azur nyugati szélén fekszik, Franciaország egyik legnagyobb települése, 758,93 négyzetkilométeren terül el – ez Szingapúr államhoz hasonló kiterjedés –, mégis alig több mint ötvenezer lakosnak ad otthont. A Rhône elágazásánál, ahol a folyó kettéágazik és a Camargue hatalmas vizes élőhelyeibe ömlik, megbúvó város két évezrede szolgált a kultúra, a hit és a művészet kereszteződésében. Arles maradandó öröksége, a Gallia Narbonensis-i római főváros státuszától kezdve az 1981-es UNESCO Világörökségi helyszínné nyilvánításáig, egyaránt ered monumentális maradványaiból és azokból a kreatív lelkekből, akik inspirációt találtak a napszítta homlokzatokban és a rózsaszínű földszínű horizonton.

Az Arles-ba közúton közeledő utazó először a Rhône folyó partján húzódó mezőkön halad át, ahol a szürke vízcsík tükrözi a gyakran misztrál söprött felhőktől tarkított eget. A hirtelen és heves misztrál szél az Alpokból söpör le, még a tél végén is hűvösre hűsíti a levegőt, és a tájat a művészek által kedvelt tiszta napokkal ajándékozza meg. Nyáron a hőmérséklet napi átlagban 22-24 °C-ra emelkedik, és a fény átitatja a homlokzatok és az ősi oszlopok okkersárga köveit egyaránt; télen, a havi 7 °C-os átlaghőmérséklet ellenére, ugyanaz a nyughatatlan szél hirtelen lecsaphat a dérre. Az évi nagyjából 636 mm-es csapadék egyenletesen esik szeptember és május között, visszafogott zölddé téve a Camargue sós mocsarait, ahol nagy flamingók negyedelik az eget, és camargue-i ​​lovak kopognak az évszázadokkal ezelőtt vájt csatornákon.

Róma lenyomata mindenhol ott él. Az i. e. első vagy második században épült amfiteátrum ma is magasodik a Place des Arènes fölé. Minden húsvétkor és szeptember első hétvégéjén a római falak a spanyol stílusú bikaviadalok halk mennydörgésével visszhangoznak – corridák, amelyek során a bikák a hajnali encierro után, lezárt utcákon érnek véget a ringben –, míg nyáron ugyanez az aréna ad otthont a camarguaise-eknek, amelyeken az fürge résztvevők vérontás nélkül próbálják lecsavarni a díszes bojtokat a bikák szarváról. Az amfiteátrumba szóló normál jegy ára 9 euró (kedvezményes 7 euró, tizennyolc éven aluliaknak ingyenes), mégis, ha bármilyen figyelmet fordítunk az árra, akkor elszalasztjuk az élmény velejét, ahol az emberi adrenalin és az állati erő összefonódik ugyanazon boltozatos padok alatt, amelyek egykor a gladiátorokat éltették.

Egy rövid séta vezet a Théâtre Antique-hoz, melynek színpadát az i. e. első század végéről származó magasodó oszlopok szegélyezik. A naponta 10:00 és 18:00 óra között nyitva tartó színház 5 eurós belépődíjat kér (minden hónap első vasárnapján és tizennyolc év alattiaknak ingyenes), de a belépődíj nem tudja megmagyarázni azt a csendet, ami akkor telepszik ránk, amikor az ember a kőpadokon állva elképzeli a római színészek kísérteties kórusát. A közelben a kriptoportikok – egy földalatti galéria, amely egykor a római fórum alapját képezte – patkó alakú sziluettjüket mutatják a Hôtel de Ville alatt. Ezek a boltozatos folyosók, melyeket a köztársaság alkonyatában építettek, majd császári stílusban átalakítottak, nem igényelnek jegyet azon kívül, hogy kíváncsian lecsábít hűvös, földszerű csendjükbe.

Keletre fekszik a Thermes de Constantin, a császári fürdők maradványa, melyek hatalmas alépítményei egykor frigidariumnak és caldariumnak is otthont adtak, mögöttük pedig a Szent Trophime-templom áll. A XII. században felszentelt Szent Trophime a provence-i román építészet remekműve, kapuját precíz domborművek díszítik, melyek az apostolokat és az Utolsó ítéletet ábrázolják, olyan éles kidolgozásúak, hogy minden egyes köntösredő mozgathatónak tűnik. A szomszédos kerengő, amelyért további 5,50 euróért hosszan tartó elmélkedésre van lehetőség, egy csendes udvart kínál, ahol változatos fejezetű oszlopok ritmikus oszlopsort követnek, mindegyik más-más bestiáriumot vagy bibliai jelenetet vés a mészkőbe.

Arles kapcsolata a hittel megelőzi a középkori kolostort. A késő ókorban a város Caesarius és Arles-i Hilarius érsekségének székhelye volt, akiknek prédikációi a korai kereszténységben is visszhangra találtak. Örökségük a szent föld érzésében él tovább, amely az omladozó mozaikok és a ledőlt oszlopfők között tapintható.

Arles azonban se nem mauzóleum, se nem múzeum. 1888-ban Vincent van Gogh csillogó fény és vidékies hangulat által vonzva érkezett. Tizennégy viharos hónap alatt több mint háromszáz vásznat és rajzot készített – sárga impastoban lángoló napraforgók, a felvonóhíd felhúzásakor kobaltkékben áttetszően felvázolt Pont de Langlois triptichon, nyárfák árnyékában álló Alyscamps egy korai keresztény nekropolisz mentén, ahol göcsörtös törzseket és őszi leveleket festett sürgető ecsetvonásokkal. Van Gogh egy átalakított kórházudvaron szállt meg, amely ma az Espace Van Goghként szolgál – a belépés ingyenes –, és a látogatók még mindig érzik ecsetjének remegését azokban a csendes ívekben.

A város művészeti hagyományai túlmutatnak Van Gogh-on. Picasso, Gauguin és az Arles-ban született festő, Jacques Réattu mind vászonra méltó látképeket találtak itt, Réattu saját múzeuma pedig – amely a tizenhetedik századi családi házában, a rue du Grand Prieuré 10. szám alatt található – festményeket és vázlatfüzeteket mutat be egyetlen Picasso-mű mellett, amely eklektikus gyűjteményét egészíti ki. Keddtől vasárnapig tart nyitva, a nyitvatartás szezonálisan változik: novembertől februárig 10:00 és 17:00 óra között, márciustól októberig pedig 18:00 óra között. A belépőjegy 8 euró (kedvezményes 5 euró), ami szerény összeg az ecset és a pigment súlyához képest.

Szélesebb körű régiségeket találhatunk a Presqu'île-du-Cirque-Romain-en található Musée de l'Arles et de la Provence régiségtárában, ahol gallo-római szobrok, temetkezési sztélék és mozaikburkolatok mesélnek a tartományi jólét néma töredékeiben. A +33 4 13 31 51 03-as számon telefonon érdeklődve megtekinthetjük a múzeum északkeleti oldalán található római cirkusz ritka emlékeit. A közelben található a Museon Arlaten – a provence-i élet hangulatos néprajzi gyűjteménye egy elegáns jezsuita kápolnában –, amely népviseleteket, eszközöket és szóbeli hagyományokat őriz boltozatos mennyezet alatt. A múzeum keddtől vasárnapig 9:00 és 18:00 óra között tart nyitva; a teljes ár 8 euró, a kedvezményes jegyek ára 5 euró.

1970 óta a Rencontres d'Arles minden nyáron a kortárs fotográfia olvasztótégelyévé változtatja a várost, tucatnyi helyszínt vonzva – köztük a francia nemzeti fotóiskolát –, és a médium mesterei mellett feltörekvő hangokat is bemutatva. A város kiadói életének szíve is itt lüktet az Actes Sud formájában, amelynek lelkésze Paul Austertől Jean-Claude Izzóig olyan szerzőket mutatott be az olvasóknak szerte a világon. Az elmúlt években a LUMA Alapítvány és a Fondation Vincent van Gogh Arles egyesítette az önkormányzati erőket a Manuel Rivera-Ortiz és a Lee Ufan Alapítványokkal, hogy művészeti stúdiókat és kiállítótereket hozzanak létre a korábbi ipari épületek között, katalizálva a galériák növekedését, amelyek ma a keskeny utcákat és a napsütötte tereket tarkítják.

Arles helye az élő kultúrában nemzetközi kifejezésre jutott, amikor Marseille-Provence 2013-ban átvette az Európa Kulturális Fővárosa címet. Az évnyitó ünnepségen a Groupe F egy pirotechnikai tablót rendezett a Rhône partján – tűzben és tükörképben úszó hidakat –, ezzel megnyitva az Arles Antique Múzeum új szárnyát. A római cirkusz félköríves töltései mellett elhelyezkedő bővítés párbeszédet teremtett a minimalista modernitás és a birodalmi maradványok között, Arles-t a kulturális megújulás helyszíneként és tárgyaként is lehorgonyozva.

A város határain túl olyan úti célok találhatók, amelyek még a legkényelmesebb kerékpártúrát is megérik. Északkeleten a 948-ban alapított Montmajour apátság a bencés nagyság romos emlékműveként áll; 6 euróért boltozatos termeket, kápolnákat és zuzmóval borított harangtornyokat lehet felfedezni. Tovább húzódik Fontvieille szélmalom-tája, amelyet Daudet tett halhatatlanná, és négy fennmaradt moulinban tett kézzelfoghatóvá, amelyek közül kettőbe 2 euróért lehet belépni a favázas belső térbe. Dél felé a Camargue sós tavakban és náddal szegélyezett csatornákban bontakozik ki: száz madárfaj repked a camargue-i ​​bikák és fehér mének között, miközben a sószemcsék rózsaszín maró gerincekké kristályosodnak. Délkeletre pedig a Réserve Naturelle des Marais du Vigueirat több mint ezerkétszáz hektárnyi mocsaras területen fekszik, ahol több mint kétezer növény- és állatfaj virágzik tartományi védelem alatt.

A modern történetmesélés töredékei is nyomot hagytak itt. Ronin éjféli üldözéseinek jelenetei keskeny utcákon cikáztak; az Örökkévalóság Kapujánál című film elmélkedő magánya Van Gogh saját gyötrelmét idézte fel azokban a terekben, ahol egykor festett; a Taxi 3 burleszkenergiája pedig Arles kanyargós utcáin hasított. A filmes megidézések mégis másodlagosak maradnak magához a helyhez képest: a hódítás és a művelés, a hit és a buzgalom élő palimpszesztjei, a pigmentek, amelyeket csak az idő végtelen körforgása halványít el.

Arles-ba belépni ma olyan, mint korszakok közötti sétát tenni. A kombinált jegy – amely egy hónapig érvényes és 15 euróba kerül – belépést biztosít az amfiteátrumba, az antik színházba, a kriptoportikba, a Saint Trophime-kolostorba és a Réattu Múzeumba; 19 euróért fél évig meghosszabbítható a belépő minden helyszínre és múzeumba. Ebben, mint Arles mozaikjának minden elemében, a kézzelfogható és a megfoghatatlan összefonódik: a római köveken bikaviadorok léptei hallhatók, a klauzurában élő szerzetesek hűvös árnyékban gyakorolják az ősi énekeket, és ugyanaz a fény, amely Van Goghot is magával ragadta, továbbra is okker és arany színben kereszteli a horizontot és a romokat egyaránt.

Arles nem ígér olyan látványosságot, mint a nagyobb metropoliszok, és nem is erőltetett mulatsággal csábítja az utazót. Ehelyett a helyemlékek lassú égését, a részletek csendes felhalmozódását kínálja – egy kőoszlop súrlódását a pálmafák alatt, a só illatát a szélben, ahogy a késő délutáni nap filigránná varázsolja az oszlopsorokat. A történelem és a földrajz eme rései között a látogató egy olyan városra bukkan, amely ellenáll a könnyed összefoglalásnak, ehelyett egy felírt töredék finom ragaszkodásával bontakozik ki, várva a megérdemelt szemlélődést.