Larnaka

Larnaka Ciprus keleti partján fekszik, halvány homlokzatai megvilágítják a napot, mielőtt az a mediterrán horizont alá merülne. A város, melynek neve az ókori görög λίθινα λάρνακα – gyakran koporsóként használt kőládák – kifejezésből ered, Citium helyén nőtt, egy rég eltűnt, bár nem feledésbe merült településen. Erre az arisztokratikus városra elsősorban Citiumi Zenón szülőhelyeként emlékeznek, akinek eszméi sztoicizmussá kristályosodtak. A mai Larnaka egyszerre tudatában van távoli múltjának, és élénken reagál a jelen szükségleteire: strandjai vonzzák a nyaralókat, kikötője és repülőtere egy szigetgazdaságot támogat, kanyargós utcái pedig jutalmazzák azokat, akik a pálmafákkal szegélyezett sétányok felszíne mögé tekintenek.

Régészeti leletek tanúskodnak a hat évezredes folyamatos lakottságról. A kerámiatöredékek, az obszidián pengék töredékei és a vályogtégla-lakások maradványai olyan közösségekről árulkodnak, amelyek a szárazföld belsejében földeket műveltek és ezeken a nyugodt vizeken halásztak. Citium a hellenisztikus korban jelentős tengerparti erődítménnyé nőtte ki magát, mielőtt az i. e. első században Róma birtokába került. Mégsem volt soha nagy birodalmi főváros; ehelyett azokat szolgálta, akik menedéket kerestek a viharos politikai áramlatok elől, és így csendes kozmopolita jelleget öltött.

Az évszázadok során a település többször is gazdát cserélt. Bizánciak és lusignánok váltották egymást; a velencei mérnökök megerősítették szerény védelmi vonalait, felépítve a ma is látható Kamares vízvezetéket, egy elegáns boltívsorozatot, amely egykor a hegyekből a város szökőkútjaihoz szállította a vizet. Az oszmán uralom újfajta köztereket vezetett be, többek között egy mecsetet a város nyugati oldalát szegélyező sós lagúna mellett. Ez a mecset – Hala Sultan Tekke néven ismert – mind egyszerű méltósága, mind a helyi emlékezetben betöltött szimbolikus szerepe miatt elmélkedésre késztet: Umm Haram, az iszlám legkorábbi éveiben tisztelt alak állítólagos temetkezési helyeként.

Ez a több mint száz hektáros sóstó az évszakok váltakozásával átalakul. Nyáron halvány medre megreped a nap alatt, a finom só, amit egykor helyi felhasználásra gyűjtöttek. Télen a csatornák megtelnek a földalatti forrásokból és a téli esőkből; vándorló flamingók özönlenek ide minden novemberben, és március végéig maradnak, ívelt nyakuk íveket rajzol, amelyek gyenge fényviszonyok mellett mintha a víz fátyolos rózsaszínjébe vájódnának. A madarak jelenléte egyaránt vonzza az amatőr ornitológusokat és a kíváncsi családokat, akik csendben figyelik, ahogy a tó felszíne fodrozódik az útjuk során.

Larnaka szíve az Athenon sugárút mentén lüktet, amelyet ciprusi görög nevén, Finikoudes-ként – „pálmafák” – ismernek jobban. E fák dupla sora keretezi a széles sétányt, ahol évtizedeknyi lábnyom halvány barázdákat vájt a térkőbe. Kávézók torkollnak a teraszokra, a napernyők pedig gomba módjára nyílnak az eső után. Napközben a helyiek ezeken az ösvényeken járkálnak testmozgás vagy beszélgetés céljából; estefelé a tengerpart improvizált színházzá válik fesztiválelőadások számára.

A legkiemelkedőbb ünnep a Kataklysmos, amelyet gyakran Árvízfesztiválként fordítanak. A népi özönvíz-elbeszélésekre visszavezethető hagyományokban gyökerező ünnep ma már közösségi átmeneti rítusként szolgál a tavasz vége és a nyár teljes ragyogása között. Korábban egy hétre korlátozódott a fesztivál, amely mára három hétre terjed ki, mivel egyre kidolgozottabb vidámparki játékok és standok jelennek meg a tengerparton. Az ideiglenes étkezdék lokmát – mézzel meglocsolt, rántott tésztát – szolgálnak fel, a koncertszínpadon pedig ciprusi és külföldi zenészek lépnek fel. A csillagfény megcsillan a vízen, miközben a családok padokon gyűlnek össze, a grillezett szardínia illata pedig keveredik a hársfa virágaival.

A parton túl Larnaka egy rejtélyes városrészekből álló vidék, mindegyiknek megvan a maga jellegzetessége. A kikötőhöz legközelebb eső Skala a turizmus előtti kor nyomait viseli magán, amikor a halászházak keskeny sikátorok körül csoportosultak. Prodromos és Faneromeni magasabbra emelkednek a lankás dombok felé: az előbbi főként lakóövezet, az utóbbit a görög ortodox vegyes építészeti motívumokkal rendelkező temploma jellemzi. Drosia, a „hűvös”, fákkal szegélyezett utcáiban ígér nyugalmat, míg Kamares híres vízvezetékének íveire emlékeztet. Északon fekszik Vergina, műhelyeknek és kis gyáraknak ad otthont, az Agioi Anargyroi – „a Szent Zsoldosok” – pedig egy tizenkilencedik századi kápolnát őriz a lakóházak között megbúvó épületekben.

A város nyugati szélén áll Szent Lázár temploma. Díszes homlokzata szerény alapterületet rejt. A hagyomány szerint Betániai Szent Lázár – akit Krisztus feltámasztott a halálból – feltámadása után Ciprusra menekült, hogy ott ismét meghaljon, és ott temessék el, ahol a mai templom áll. A jelenlegi építmény a kilencedik századból származik, belsejében márvány és ikonok találhatók. A zarándokok egész évben látogatják ezt a helyet, és a művészettörténészek a templom faragott ikonosztázát a sziget egyik legszebb bizánci faművesség-példájaként tartják számon.

A templommal szemben egy zömök középkori erőd magasodik a tenger és a part fölé. A vastag falakkal és vörös cseréptetővel rendelkező Larnaka vára egykor vámállomásként szolgált, elriasztva a kalózokat és a csempészeket. Az oszmán és a brit gyarmati időszakokban börtönként, laktanyaként és ágyúállásként is szolgált. Ma helytörténeti kiállításoknak ad otthont, az őskori eszközöktől a tizenkilencedik századi kereskedelmi nyilvántartásokig. A fagerendákról függő lámpások fénytócsákat vetnek a boltozatos termekben, végigvezetve a látogatókat az ostromok és a tengeri kereskedelem történetén.

A városközpont két kisebb múzeumában csendesebb eredetű kulturális tárgyak találhatók. A Kerületi Régészeti Múzeum ciprusi kerámiatöredékeket, temetkezési sztéléket és II. Szargon király asszír sztéléjének gondosan kidolgozott másolatát mutatja be. Egy rövid séta vezet a Pierides Múzeumhoz, amely egy neoklasszicista kúriában kapott helyet, ahol a gyűjtemények a festett amforáktól a tizenhetedik századi egyházi ruhákig terjednek. Ezek az intézmények együttesen az emberi lakóhely rétegeit mutatják be: a birodalmak apadását és dagályát, a helyi kézműves hagyományok tartósságát, a görög, római, bizánci, oszmán és nyugati hatások keveredését.

Larnaka gazdasága a szükségszerűség által vezérelt fejlődést tükrözi. 1974-ig Famagusta kikötője kezelte Ciprus általános rakományának túlnyomó többségét. A kerület sorsa drámaian megváltozott az év után, és az ellenségeskedés vége elavulttá tette a Nicosia Nemzetközi Repülőteret. Larnaka lépett be a résre. A mai repülőtér a korábban Dromolaxia faluhoz tartozó területen terül el. Egy nemrégiben végrehajtott, összesen 650 millió eurós beruházás során kibővítették a kifutópályákat, a terminálokat és a rakománylétesítményeket, így a Larnaka Nemzetközi Repülőtér a sziget legforgalmasabb repülőterévé vált, amely a nyaralók és az üzleti utazók kapuja egyaránt.

Hasonlóképpen, a város tengeri kikötője is nagyobb jelentőségre tett szert. A kompjáratok Larnakát Görögország és a Levante kikötőivel kötik össze, míg a helyi kikötők magánhajókat és bérelt jachtokat fogadnak. A szárazföld belsejében logisztikai cégek és utazási vállalkozások választották Larnakát központjuknak. A szolgáltató szektor ma a munkaerő nagyjából háromnegyedét foglalkoztatja, ami a mezőgazdaságtól és a kisüzemi ipartól a turizmus, a szállítás és a kiegészítő szolgáltatások felé való eltolódást tükrözi.

Az étel központi helyet foglal el a ciprusi társasági életben, és Larnaca asztalai is erről tanúskodnak. A part mentén sorakozó tengeri éttermek polipot, grillezett vörös márnát és egész tengeri sügért kínálnak. A szárazföldre néző tavernák azonban a sziget vidéki hagyományaiban gyökerező ételeket szolgálnak fel. A fasolaki, a vörösboros lében bárányhússal párolt zöldbab, az aratási asztalokat idézi; a louvi me lahana fekete szemű borsót és mángoldot kombinál olívaolajos és citromos öntettel. Az előételek a hűtött karalábé salátától a forró grillezett olajbogyóig terjednek, míg a sheftalia – karfiolzsírba csomagolt darált sertéshúsdarabok – a ciprusi hentesáruk rusztikus eleganciáját testesítik meg. A dolmades, a keftedes és a padlizsánpörköltek egymás után jelennek meg, ciprusi falusi kolbász szeleteivel tarkítva. A főételek sorát gyakran a szouvla – nyárson lassan sült nagy báránydarabok – zárják, szőlőlevél és friss pitával kísérve.

A modern Larnaca ezt az örökséget a kortárs élet követelményeivel egyensúlyozza. Az óváros körüli utcahálózat megőrzi emberi léptékét: alacsony épületek, szorosan összefonódó homlokzatok, küszöbükre nyíló kávézók. Mögöttük a szállodák mérsékelt szinten emelkednek a part mentén, erkélyeik keretezik az öbölre nyíló hajnalokat. A tömegközlekedés továbbra is szerény, a városi buszok hálózatára korlátozódik, ahol az egyszeri jegy ára 2,40 euró. A taxik kitöltik a réseket, míg a kerékpárok és robogók keskenyebb utakon közlekednek.

Szerény mérete ellenére – Nicosia és Limassol után a harmadik a ciprusi városok között – Larnakát áthatja az ambíció. A városrendezők gyalogos övezeteket javasoltak a legfontosabb műemlékek köré; a környezetvédők a sóstó élőhelyének védelméért kampányolnak; az üzleti szövetségek az EU déli partjaival való jobb összeköttetésért lobbiznak. A közösségi élet mégis virágzik a közösségi rituálék révén: a családok késői vacsorát fogyasztanak az érő bougainvilleák alatt; a halászok hajnalban tisztítják a hálókat; vasárnap délután zene szűrődik be a Faneromeni templom teréről.

Ez egy olyan város, amelyet az ellentétek határoznak meg. Elismeri a történelem súlyát köveiben, és újonnan burkolt útjaival a jövő felé gesztel. Tömegeket fogad homokos strandjain, mégis megőrzi a csendes zugokat, ahol csak a kabócák zümmögését és a nádasok susogását hallani. Larnakában sétálni annyit tesz, mint a léptékek között ingadozni – egy templom faragott fejezeteinek intim részletgazdagsága és a nyílt víz hatalmas kiterjedése között. Olyan hellyel találkozni, amely sem nem fagyott meg az időben, sem nem horgonyozatlan, hanem a változás és a folytonosság állandó ritmusa tartja fenn. Ebben az egyensúlyban rejlik sajátos jellege: egy egyszerre szerény és felejthetetlenül élő tengerparti város.