Barakoa

Baracoa, amely Kuba legkeletibb csücskében, Guantánamo tartományban fekszik, mintegy 977 négyzetkilométert foglal magában, és 78 056 lakosának ad otthont. Ott fekszik, ahol a Méz-öböl lankás hullámai találkoznak egy zöldellő hegyi gáttal, amely elválasztja a sziget nagy részétől. Az 1511. augusztus 15-én Diego Velázquez de Cuéllar konkvisztádor által alapított település Kuba első spanyol településének és eredeti fővárosának kitüntető vonása – innen ered a Ciudad Primada elnevezése is. A város eredeti címe, a Nuestra Señora de la Asunción de Baracoa, őrzi a hit és a birodalom összefonódását, amely születését jellemezte, míg a taíno kifejezés, amelyből a neve származik, a „tenger jelenlétére” utal. Az 1492 novemberében történt első találkozástól napjainkig Baracoa lényege az óceán és a hegy egyesülésében kristályosodik ki.

Még amikor a partvonal megállt Kolumbusz karavellái előtt, a környező csúcsok – beleértve a Sierra del Purialt is – természetes védőbástyát alkottak, menedéket és elszigeteltséget egyaránt nyújtva. A kubai nedves erdők párás ölelése és a kubai fenyvesek fenséges állományai beborítják a hegygerinceket, ahol a szigettel való egyetlen szárazföldi kapcsolat a La Farola, az 1960-as években vájt kanyargós autópálya. Mielőtt ez a mérnöki csoda Baracoát Guantánamóval kötötte volna össze, a város kapui szél és tenger felől feküdtek, és a kereskedelem titkos csatornákon keresztül zajlott. A tizenhetedik századtól kezdve a külföldi hajók, amelyek az öbölbe siklottak, cukrot, rumat és csempészáru kakaót kereskedtek, menedéket találva olyan erődök tekintélye alatt, mint a Matachín és a La Punta, melyek kőfalai fennmaradtak, hogy beszámoljanak ezekről a titkos cserékről.

A taínói jelenlét, melyet az európai betegségek szinte teljesen eloltottak, tovább él az emlékezetben és a mítoszokban. Hatuey, a Hispaniolából elmenekült és ezen a parton ellenállást gyűjtött, máig megőrződik mind a Parque Independencia szoborában, mind a helyiek képzeletében, amely a máglya előtt dacolva képzeli el – a pokoli tüzet részesíti előnyben elnyomói megmentésével szemben. Ez az emlékmű a Baracoa eredeti templomának helyreállított váza által körülvett térre néz, melynek falai egykor a korai püspököket védték, ma pedig az önkormányzati hivatalok és az utazásszervezők felett állnak őrszemként. A múlt és a jelen ilyen egymás mellé helyezése bontakozik ki az egész óvárosban, ahol keskeny utcák kanyarognak a szerény lakóházak között, bepillantást engedve a gyarmati falazatokba, amelyeket az idő sem törölt el, sem nem állított helyre nagyszerűen.

Maga Kolumbusz Kristóf is „a világ legszebb helyének” tartotta ezt a öblöt, és megállt, hogy egy keresztet – a Cruz de la Parrát – verjen a homokba. Ez a helyi fából készült, mégis legendás súlyú jelkép a társkatedrálisban maradt fenn, ahol fa karjait tiszteletteljes kíváncsisággal állítják ki. A templom mögött a kétéltűek koki-szerű kórusa alkonyatkor visszhangzik a boltozatos hajóban, Kolumbusz hajónaplójának visszhangjait élő tanúságtétellé törve meg. Este a malecon szerényebb megfelelője Havanna híres sétányának, ahol a helyiek kőkorlátokra támaszkodva figyelik, ahogy a halászok behúzzák a hálókat, vagy egyszerűen csak érzik a permetet a mozdulatlan levegőn.

A Río Yumuri, a Río Miel, a Río Duaba és a Río Toa hullámzó talapzata öntözi azokat az alföldeket, ahol a kakaó a királyi pálmák alatt virágzik. Ebben az árnyékos aljnövényzetben a Theobroma cacao adja azokat a babokat, amelyek Kuba fő csokoládéiparának alapját képezik. Az olyan impozáns birtokok, mint a Finca Duaba, túrákat szerveznek, amelyek nyomon követik a bab útját a virágtól az asztalig, míg az útszéli kioszkok cucuruchót árulnak – egy édes csomagot, amely reszelt kókuszdióból, cukorból és trópusi gyümölcsdarabokból áll, pálmalevelekbe csomagolva. Alkonyatkor a pörkölt kakaó illata száll a keskeny sikátorokon keresztül, csokoládéval ízesített kávé vagy rum éjszakai odüsszeiáit ígérve.

A tizenkilencedik század közepére a Saint-Domingue-ből a forradalom elől menekülő emigránsok kávét és cukornádat honosítottak meg a dombokon. Ezek az ültetvényesek olyan agrárerdészeti gyakorlatokat terjesztettek el, amelyek a mai napig alakítják a kisbirtokok és az árnyékos ligetek mozaikját. Ugyanakkor a régió elszigeteltsége a függetlenségi harcosok színházává tette; Antonio Maceo és José Martí is a strandjaira léptek, titkos partraszállásaik pedig Baracoát Kuba szuverenitásért folytatott küzdelmébe kötötték. Ezeknek az epizódoknak az emlékművei továbbra is diszkrétek, mégis erőteljesek: az El Castillo alatt található szerény kenotáfium, amely most butikhotelként született újjá, azoknak a hazafiaknak állít emléket, akiknek léptei halványan visszhangoznak a kövek között.

La Farola megépítése vízválasztó pillanatot jelentett, átalakítva a város kapcsolatát Kuba többi részével. A meredek szakadékokon átívelő, tizenegy hidat ívelő, mintegy 600 méteres tengerszint feletti magasságba vezető út a forradalmi korszak technikai merészségét testesíti meg. Hajtűkanyarjai azonban még ma is óvatos tempót követelnek, felhőtakaróval borított völgyek és jáde ködbe olvadó gerincek panorámájával jutalmazva az utazókat. Santiago de Cubából a buszos utazások négy órát vesznek igénybe; a Havannából a Gustavo Rizo repülőtérre induló járatok ezt kettőre csökkentik, mégis mindkét érkezési mód megőrzi az átmenet érzetét – az alföldi cukornád síkságoktól a sziget legeldugottabb enklávéjáig.

A turizmus itt a meghittség jegyében zajlik, nagyrészt kis szállodákra és különleges hangulatú magánházakra (casas particulares) korlátozódik. A Hotel Porto Santo és a Villa Maguana öbölparti telkeken található, alacsony, pasztellszínű homlokzataik megvilágítják a reggeli fényt anélkül, hogy eltakarnák a kilátást. A kávézókkal szegélyezett parkon túl található a Flan de Queso, amely a naplementék szerelmeseinek kínál különleges hangulatot, míg a Casa de la Trova a késő esti órákban pezsgő pezsgővel és boleróval lüktet. Esténként a város felett száz lépéssel magasabban található éjszakai klub kíváncsi látogatókat vonzhat, ahol rumos koktélok és kólakeverők könnyítik meg a táncot a csupasz villanykörték füzérei alatt.

A természetes élővilág túlmutat az ehető finomságokon. Az El Yunque, egy 575 méter magas asztalhegy, tíz kilométerre nyugatra magasodik, csúcsa csak vezetett túrával közelíthető meg az endemikus páfrányok és pálmák gobelinjén keresztül. Ez a mászás, amely a kizárólag kubaiak számára fenntartott campismónál kezdődik, kitartást és alázatot egyaránt igényel, mégis 360 fokos áttekintést nyújt a Karib-térség keleti pereméről. Északon az Alejandro de Humboldt Nemzeti Park még gazdagabb biodiverzitással csábít, ahol polymita csigák és apró erdei békák osztoznak a téren burjánzó orchideákkal és hangyabolyhos fákkal. Az összekötő utak keskenyek, de egy bérelt őr vagy egy szervezett csoportos túra ára megtérül a szűretlen vadonban.

A régió vízkészleteinek gazdagságát a vízesések jelzik. A Río Toa folyóban található az „el Saltadero”, egy 17 méteres, jáde árnyalatú vízfüggöny, amely egy pálmafákkal szegélyezett medencébe zuhan. Feljebb az Arroyo del Infierno zuhan a Salto Fino-nál, egy 305 méteres lejtőnél, amelyet a Karib-térség legmagasabb zuhatagának tartanak, és a bolygó húsz legjobb vízesése közé tartozik. A Yumuri-völgyben tett hajókirándulások bepillantást engednek a vidéki falvakba és kakaóültetvényekbe, míg a folyóparti piknikek fekete homokos öblökben, például Playa de Mielben való megmártózással zárulhatnak, ahol a partvonal El Yunque figyelmes sziluettje alatt kanyarog.

A demográfiai kontúrok ritkán lakott terepet tükröznek. Négyzetkilométerenként nagyjából nyolcvan lakosával Baracoa megőrizte vidéki ritmusát, amely éles ellentétben áll a városi központokkal. Számos falu – köztük Nibujón, Boca de Yumurí, Sabanilla és Jaragua – tarkítja a hátországot, lakóházcsoportjaikat földutak kötik össze, és közösségi templomok szegélyezik. Szezonális piacok jelennek meg tamarindfák alatt, ahol a falusiak főzőbanánt, kávészsákokat és kézzel készített pálmalevél kalapokat cserélnek. Ezekben a cserékben a föld és a megélhetés közötti kötelék kézzelfogható marad, amelyet nem mocskolnak be a tömegturizmus homogenizáló áramlatai.

A település közlekedési artériái a Carretera Centralban csúcsosodnak ki, a sziget gerincén, amely 1435 kilométer hosszan húzódik Baracoától Pinar del Ríóig. Banánt, kókuszdiót és kakaót szállító teherautók zötykölődtek el az útszéli kunyhók mellett, miközben a kempingek kecskéket terelgetnek a változó felhőárnyékok alatt. Éjszaka az autópálya padkái megtelnek fényszórókkal, fényes szálat rajzolva ki, amely megerősíti Baracoa tartós kapcsolatait Kuba tágabb narratívájával.

A vallási építészet és a katonai emlékek összefonódnak a városközpontban. A Nuestra Señora de la Asunción társkatedrálisa Cruz de la Parra fülbevalóinak tisztelt maradványait őrzi – ez a részlet árulkodik a kereszt összetett történetéről, és elmélkedésre késztet a legenda kollektív emlékezetben betöltött helyéről. A városi múzeummá átalakított Fort Matachín spanyol gyarmati ereklyéknek és haditengerészeti tárgyaknak ad otthont, míg a Fuerte La Punta ma egy étteremnek ad otthont, amelynek asztalai egy békés öbölre néznek. Ezeken túl az El Castillo – amely Hotel El Castillo néven újjászületett – egy meredek lejtőn áll, bástyái panorámás kilátást nyújtanak, amely a stratégiai nézőpontot költői nyugalommal ötvözi.

Baracoa peremét kontrasztos jellegű strandok szegélyezik. Északon Playa Duaba és Playa Maguana félreeső öblökbe húzódnak, ahol a Karib-térség akvamarin kiterjedése halvány homokkal telítődik, és egy magányos étterem szolgálja fel a nap friss fogását. Délkeleten Playa Blanca tizenkét kilométerre húzódik bici-taxival – fehér homokkal, pálmafák árnyékában –, csendes menedéket nyújtva a város szerény nyüzsgéséből. Playa de Mielnél fekete vulkanikus szemcsék adnak drámai hatást a partvonalra, árnyalatuk napkeltekor felerősödik az ígérettel aranyozott ég alatt.

A helyi gasztronómia a hagyományokat és a termést egyaránt tiszteli. A cucurucho a találékonyság jelképeként jelenik meg, pálmalevélből készült kókusztejében guava- és ananászdarabok vegyülnek össze, minden egyes falat trópusi mozaikhangulatot áraszt. A Bacán, egy köteg főzőbanánhús, amelyet saját levelében párolnak, keményítős ellenpontot kínál a csokoládéval teli churrosnak, míg a régióban termesztett babból lepárolt forró kakaócsészék a déli piacokon különleges hangulatot teremtenek. A kakaó származása – folyókon születve, pálmafák árnyékában, emberi gondoskodással összefonódva – minden kortyot geológiai és kulturális mélységgel ruház fel.

Azok számára, akik pirkadat után is sokáig maradnak, a Casa de la Flana életre kel a hagyományos gitárral és tres-szel, a tölgyfák lombkoronája alatt kalauzolva a vendégeket a son patrones-on keresztül. Alkonyatkor a Playa de Miel stadionja izgalmas baseballmeccseknek ad otthont, ahol a játékosok a homokos alapvonalakat követik a nemzeti áhítat visszhangjaként. Az ilyen apró, mégis visszhangzó pillanatok megragadják Baracoa lényegét: egy hely, ahol az idő a hegyi patakok és a pálmafák árnyékában úszó kávéfák mentén halad, ahol a történelem korallzátonyokkal szegélyezett utcákon és távoli vízeséseken keresztül sodródik a kíváncsiakat.

Baracoában a múlt élő áramlatként hömpölyög át tereken és ültetvényeken, kőerődökön és árnyékos dokkokon. Ez egy olyan hely, ahol a földrajz egyszerre diktálja az elszigeteltséget és a meghittséget, ahová a kívülállók alig várják, hogy megkóstolják a csokoládét a forrásánál, megmásszák az ősi csúcsokat, alkonyatkor pedig hallgatózzák a békákat, amelyekről Kolumbusz azt hitte, soha nem fognak elmenni. Itt a világ legkeletibb kubai horizontja zöld és kék rétegekben bontakozik ki, minden egyes látkép a tenger, az ég és a hegyek finom kölcsönhatásának bizonyítéka, amely több mint öt évszázadon át formálta ezt a Ciudad Primadát.