Guyana

Guyana Dél-Amerika északi szélén húzódik, karcsú partvonala az Atlanti-óceán hullámait súrolja. 214 969 négyzetkilométerével ez az ország a kontinens harmadik legkisebbje, hatalmas vadonjának köszönhetően azonban a világ egyik legalacsonyabb népsűrűségű országa. A főváros, Georgetown, a Demerara folyó keleti partján emelkedik – pasztellszínű homlokzatai és gyarmati építészete évszázados változásokat idéz, miközben a kereskedelem és a kormányzat zümmögése lüktet az utcáin.

Nyugaton az Essequibo folyó széles medreket váj az alföldi síkságokon keresztül, mielőtt az Atlanti-óceánba ömlik. Délen és délnyugaton Brazília hatalmas erdői nyomulnak Guyana határához. A keleti oldalon Suriname fekszik, míg Venezuela a Cuyuni folyó szöges kanyarulatai mögött őrködik. Ezek a határok Guyanát a valaha Brit Nyugat-Indiáknak nevezett szigetcsoportba helyezik, amely élő híd a karibi világ és a kontinentális kiterjedés között.

De nem csak a tengerpart vagy a főváros határozza meg ezt a helyet. A szárazföld belsejében a terep lankás dombokba emelkedik, majd prekambriumi pajzskőzet-fennsíkok következnek, a „sok vizek földje”. A kristálytiszta patakok törésvonalakat követnek és kaszkádokat hoznak létre ott, ahol az esővíz évezredek óta kitaposott utakat hoz létre. Az ujjnál keskenyebb part menti sáv rizsföldeket és cukornádültetvényeket ölel fel, mangrovemocsarakkal szemben, míg mögötte az Amazonas félelmetes zöldje fekszik – a Föld legnagyobb trópusi esőerdője, amely Guyana felszínének kétharmadát borítja.

Ez az erdő bölcsője ugyanúgy tartozik az emberi lakóihoz, mint a jaguárjaihoz és a fekete kajmánjaihoz. Kilenc őslakos nemzet – Wai Wai, Macushi, Patamona, Lokono, Kalina, Wapishana, Pemon, Akawaio és Warao – él ezekkel az ökoszisztémákkal és azokban. Jóval azelőtt, hogy az európaiak Guyana folyóinak torkolatába hajóztak volna, a lokono és kalina népek voltak a föld elsődleges gondnokai. Falvaik folyópartok és tisztások mentén helyezkednek el, ahol a halászat és a manióka termesztése továbbra is elengedhetetlen a mindennapi élethez.

A szájhagyományok holdfényes csatornákon siklókat, türelemmel és ügyességgel kivetett halászhálókat mesélnek. Nyelveiken, melyeket még ma is beszélnek az idősebbek, a gyarmati térképeknél régebbi helynevek szerepelnek – sziklás kibúvások, rejtett tavak vagy vadászterületek jelzői. Bár a misszionárius állomások és a nemzeti politikák átalakították az őslakos kultúra egyes aspektusait, a közösségek ma már a földtulajdonhoz fűződő jogaikat követelik, és újraélesztik a mesterségeket, szertartásokat és történeteket, amelyek a kihalás szélén állnak.

A 17. század elején holland kereskedők telepeket hoztak létre a Pomeroon és a Berbice folyók mentén. Az amerikai indián települések között fa erődök és raktárak álltak, ahol wampumot és tollakat cseréltek szőtt szövetre és vaseszközökre. Az 1700-as évek végére a britek kiszorították a hollandokat, és a három gyarmatot – Demerarát, Essequibót és Berbicét – Brit Guyanába egyesítették. A gyarmati irányítás alatt a rizsföldek és a cukornádültetvények a szárazföld belsejében terjeszkedtek, melyeket a rabszolgasorba taszított afrikaiak, majd a rabszolgaság eltörlése után az Indiából, Kínából és Portugáliából érkező szerződéses munkások működtettek.

Az ültetvényes élet éles ellentétben állt az amerikai indián falvak életével. A téglakémények füstöt okádtak, a felügyelők hangja áthallatszott a mezőkön, és a nádvágók kattogása keveredett a gépek csörömpölésével. Mégis, a sorok rácsain túl utak és síkságok nélküli erdők terültek el, ahol mahagóni és zöldhályog ágak magasodtak a fejük fölé. Ez a kettősség – intenzív művelés az ősi vadon határán – évszázadokon át formálta Guyana gazdaságát és kultúráját.

1966. május 26-án leszállt az Union Jack, és a független Guyana kék-zöld-fehér zászlaja felvonult Georgetown felett. Négy évvel később, 1970-ben az ország köztársasággá vált a Nemzetközösségen belül, megerősítve az önkormányzatot és fenntartva a kapcsolatot a brit monarchia közös intézményeivel. A brit uralom öröksége ma is látható: az angol a hivatalos nyelv, az igazságszolgáltatási rendszer a common law hagyományait követi, és a városi parkokat még mindig krikettpályák tarkítják.

A Queen-féle angol mellett azonban a mindennapi beszéd a guyanai kreol nyelven is folyik – egy dallamos, angol alapú nyelven, amelyet nyugat-afrikai, indiai, holland és őslakos kadenciák tarkítanak. Ez a nyelv átszövi a piaci standokon és a nappalikban zajló beszélgetéseket, közös szövetet szövve az indiai, afrikai, kínai, portugál, európai és vegyes származású emberek között.

Guyana ritka helyet foglal el: az egyetlen dél-amerikai ország, amely törvényileg beszél angolul, mégis kulturálisan összefonódik az angolszász Karib-térségben. Itt található a CARICOM, a Karib-térség központja, ahol a kis szigetállamok és a kontinentális szomszédok összegyűlnek, hogy összehangolják gazdasági és szociális politikájukat. 2008-ban Guyana társalapítója volt a Dél-amerikai Nemzetek Uniójának, jelezve elkötelezettségét a kontinentális együttműködés iránt olyan területeken, mint az infrastruktúra és a környezetvédelem.

A fesztiválok és az ételek ezt a kettősséget tükrözik. A Mashramani – a köztársasági státusz megünneplésének ünnepe – idején az utcai felvonulások acélkannás zenekarokkal és élénk színű jelmezekbe öltözött táncosokkal vannak tele. Tavasszal a Phagwah (vagy Holi) színes porral és édességekkel borítja be a városokat, míg a Deepavali estéken agyaglámpások sorai világítanak, a fény sötétség feletti diadalát jelképezve. Minden ünnepség magán viseli az indiai bevándorlók lenyomatát, akiknek curryvel és rotival fűszerezett rizsételei borsos pörköltekkel és manióka kenyérrel osztoznak az asztalokon, hidat képezve az ősi hagyományok között.

A mezőgazdaság, a bányászat és az erdőgazdálkodás alkotta Guyana gazdaságának gerincét a 20. század nagy részében. A bauxitbányák és az aranybányák exportbevételt hoztak, míg a hatalmas teak- és zöldhályog-erdők ellátták a külföldi faanyagpiacokat. Ennek ellenére a lakosok 41 százaléka élt a szegénységi küszöb alatt 2017-ben, ami a természeti erőforrások bősége ellenére is szembetűnő egyenlőtlenségekre emlékeztet.

2015-ben szeizmikus felmérések jelentős mennyiségű tengeri olajtartalékot tártak fel. 2019-re a fúrótornyok kiemelkedtek az Atlanti-óceánból, és 2020-ban az ország GDP-je nagyjából 49 százalékkal nőtt, ami a világ egyik leggyorsabb bővülését jelentette. A legfrissebb becslések szerint a kitermelhető tartalékok körülbelül 11 milliárd hordóra rúgnak – ez elegendő ahhoz, hogy Guyana 2025-re a legnagyobb egy főre jutó olajtermelők közé kerüljön. Guyana az 1970-es évek óta a globális olajtartalékok legjelentősebb kiegészítése, átalakítva az állami bevételekkel, a külföldi befektetésekkel és a regionális geopolitikával kapcsolatos elvárásokat.

Az olaj ígéretes kiaknázása sürgető kihívások közepette valósul meg. Egy 2023-as Világbank-jelentés szerint Guyana emberi fejlődési indexe 2015 óta javult – ami a jobb egészségügyi, oktatási és jövedelmi mutatók jele –, mégis sok közösségben továbbra is szegénység uralkodik. A fellendülő városi központok, mint például Georgetown, és a távoli vidéki területek közötti különbségek egyre szélesednek, mivel az utak, kórházak és iskolák nehezen tudnak lépést tartani.

A környezetvédelmi aggodalmak súlyosak. A tengeri fúrások olajszivárgásokat okozhatnak, amelyek elpusztíthatják a part menti halászatokat és a korallzátonyokat, míg a szárazföldi fejlesztések behatolhatnak az esőerdők élőhelyeibe, amelyek jaguároknak, hárpiáknak és több száz orchideafajnak adnak otthont. Ezt felismerve a kormány és nemzetközi partnerei elkezdték kidolgozni a fenntartható kitermelésre, a bevételek megosztására és a természetvédelmi övezetekre vonatkozó politikákat. A belső aranymezőkre vezető utakat erózióvédelemmel építik, és egy állami vagyonalap tervei célja, hogy megvédje a jövő generációit az olajpiacok volatilitásával szemben.

Guyana természeti kincsei – vízesései, szavannái, tepui-szerű hegyei és folyóhálózatai – alternatívát kínálnak az erőforrások kitermelésével szemben. Az ökotúra-szervezők elkalauzolják a látogatókat Iwokramába, egy 3700 négyzetkilométeres rezervátumba, ahol óriás hangyászok barangolnak, és a Kaieteur-vízeséshez, ahol egyetlen vízcsepp 226 métert zuhan egy jádezöld medencébe. A csillagos ég alatt elfogyasztott tábortűz-vacsorák csendes beszélgetéseket indítanak el a természetvédelemről, míg a kora reggeli túrák során skarlátvörös íbisz csapatok legelnek a folyópartokon.

A helyi közösségek egyre inkább profitálnak a turizmusból származó bevételekből, vendéglátóhelyeket és kulturális műhelyeket kínálva, ahol az amerikai indián kézművességet és történeteket osztják meg. Ezek a vállalkozások kézzelfogható ösztönzőket nyújtanak az erdők és a vízi utak védelmére. Ahogy Guyana új bevételi forrásokat fedez fel, az ökoturizmus a kiegyensúlyozott növekedés modelljeként tűnik ki – olyan modellként, amely az érintetlen ökoszisztémákat ugyanolyan fontosnak tartja, mint a gazdasági előnyöket.

Guyana kultúrája magán viseli a szerződéses munka, a rabszolgaság, a migráció és a csere lenyomatát. A sokszínű nyugat-afrikai társadalmakból kiszakított rabszolgasorba taszított afrikaiak új hit- és rituáléminták alakultak ki a brit gyarmati kereteken belül. Leszármazottaik ma keresztény ünnepeket ünnepelnek, és olyan népdalokat ápolnak, amelyek az ősi ritmusokat idézik. Az emancipáció után szerződéssel érkező indiai munkások hindu és muszlim hagyományokat hordoztak, amelyek ma is szerepelnek a naptárban, konyháik tele vannak dhallal és currys kecskehússal, valamint borssal és halszeletekkel.

A kínai és portugál bevándorlók, bár kisebb számban, kulináris és kereskedelmi szokásokat vezettek be, amelyek beszivárogtak a városokba és falvakba. A vegyes házasságok és a közös nehézségek miatt vegyes örökségű közösségek jöttek létre, amelyek elmossák az etnikai határokat. Georgetownban néhány háztömbnyire el lehet haladni egy szikh templom, egy pünkösdi templom és egy mecset mellett – a hit építészete a mozgalmak és alkalmazkodás történetéből fakad.

Guyana sok szempontból határos világokkal: dél-amerikai földrajz és karibi kultúra, modern olajmezők és ősi erdők, tengerparti metropoliszok és belső falvak. Széles folyói a nyílt tengerre és a kontinens vad szívébe is nyúlnak. A fesztiválok Ázsia, Afrika és Európa ízeit és hangjait hozzák össze, a Warao és Macushi népekig visszavezethető dobszó kíséretében.

Az ország őszinte portréját kereső olvasók számára Guyana nem egyszerű ellentétekre épül. A szavannautak porát, az esőerdők lombkoronáinak csillogását, a tengeri platformok zümmögését és a mezítlábas lábak alatt avar susogását kínálja. Népei – indo-guyanaiak, afro-guyanaiak, amerikai indiánok és azon túl – egy olyan jövőt építenek, amelynek tiszteletben kell tartania mind a gazdasági ígéreteket, mind az ökológiai korlátokat.

A víz szélén, ahol a mangroveerdők az árapály ellen dagálnak, a horizonton olajfúrótornyok és halászhajók egyaránt feltűnnek. A szárazföld belsejében, ahol zöld árnyékok húzódnak a napsütötte hegygerincek alatt, bőgőmajmok hangja és a folyópartokon száguldó gyerekek nevetése hallatszik. Ez Guyana: egy föld, amelyet a víz, az emberek, valamint a fejlődés és a megőrzés kényes egyensúlya határoz meg.