Chile

Chile karcsú földszalagként húzódik Dél-Amerika délnyugati szélén, egy olyan nemzetként, amelyet a szélességi fokok, a hegyek és a tenger szélsőségei határoznak meg. Területe, amely mintegy 756 000 négyzetkilométer a szárazföldön, északon az Atacama-sivatag száraz talajától – a Föld egyik legszárazabb helyétől – Patagónia kusza vízi útjaiig és gleccsereiig terjed délen. Északon Peruval, északkeleten Bolíviával, keleten pedig Argentínával határos Chile a Drake-szoroshoz ér, amint az az Antarktisz felé eltűnik. Kontinentális tömegén túl a köztársaság hatalmat gyakorol a csendes-óceáni területek – Húsvét-sziget, Juan Fernández és más szigetek – felett, és az Antarktiszi Szerződés értelmében felfüggesztett igényt tart az Antarktisz közel 1,25 millió négyzetkilométeres területére.

A Chile név őslakos és gyarmati feljegyzések szövevényéből ered. A tizenhatodik és tizenhetedik századi krónikák egy inka megnevezést – Chili – említenek, amelyet különféleképpen összekapcsoltak egy törzsi kaszikkal, az Aconcagua völgyével, vagy olyan őshonos szavakkal, amelyek hideget, tengeri madarakat vagy a szárazföld legtávolabbi pontjait jelentették. A spanyol hódítók Diego de Almagro 1535–36-os déli expedíciója után vették át a kifejezést, „chili embereknek” kiáltva ki magukat, és az elnevezés megmaradt az európai használatban – angolul „Chili”-nek írták a huszadik század elejéig –, mielőtt Chile néven letelepedtek.

A spanyolok érkezése előtt a mai Chile északi fele inka befolyás alatt állt, egy olyan régióban, ahol a magas fennsík hagyományai átterjedtek a part menti völgyekre. Délebbre autonóm mapucse közösségek uralták a területet – ellenállva az inka betöréseknek, majd később dacolva az ismételt gyarmati támadásokkal. Amikor a konkvisztádorok az 1500-as évek közepén állandó településeket hoztak létre, völgyek, folyók és erdők táját találták, melyek lakói hevesen védték autonómiájukat. Két évszázadon keresztül a gyarmati hatóságok kiterjesztették a településeket a Központi-völgy mentén, de soha nem igázták le teljesen a Bío-Bío folyótól délre fekvő mapucse szívét.

Az 1818-as függetlenségi kikiáltás után Chile viszonylag stabil köztársasággá egyesült tekintélyelvű elnökök alatt. A fiatal nemzet területileg terjeszkedett konfliktusok és tárgyalások révén. Az 1880-as évek közepére a hosszan tartó „Araucanía pacifikálása” véget vetett a szervezett mapucse ellenállásnak, és a Peru és Bolívia ellen vívott csendes-óceáni háború (1879–1883) biztosította Chile jelenlegi, nitrátokban és rézben gazdag északi határvidékét. Az ásványi anyagok exportjára és a Közép-völgy mezőgazdasági gyarmatosítására épülő gazdasági növekedés átalakította az ország demográfiai és társadalmi felépítését.

A huszadik században a demokratizálódás, a városi migráció és a gazdasági diverzifikáció hullámai voltak láthatók. A népességnövekedés felgyorsult, a városok a bányászati ​​és mezőgazdasági központok köré nőttek, és Chile réziparán keresztül egyre inkább integrálódott a globális piacokba. Az 1960-as és az 1970-es évek elejére azonban a politikai polarizáció elmélyült. 1973 szeptemberében egy katonai junta megdöntötte Salvador Allende demokratikusan megválasztott kormányát. Augusto Pinochet tábornok tizenhat éves uralkodása alatt az 1980-as alkotmányt az Ortúzar-bizottság közreműködésével fogalmazták meg, és átfogó politikai és gazdasági reformokat hajtottak végre. Ezek az évek elnyomást is hoztak: több mint háromezer állampolgár vesztette életét vagy tűnt el. Egy 1988-as népszavazás a polgári uralomhoz való visszatérés útjára állította a nemzetet, és 1990-ben egy balközép koalíció vette át a hatalmat, amely Chilét két évtizedes demokratikus konszolidáción vezette át.

Chile ma Latin-Amerika legstabilabb és leggazdagabb gazdaságai közé tartozik. Az egy főre jutó jövedelme magas jövedelmű nemzetté teszi, és regionálisan kiemelkedik a stabil kormányzási mutatói, valamint az oktatásba és infrastruktúrába történő tartós beruházásai miatt. Az Egyesült Nemzetek Szervezetének alapító tagjaként segített megalapítani a Latin-amerikai és Karibi Államok Közösségét (CELAC) és a Csendes-óceáni Szövetséget, és 2010-ben csatlakozott a Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezethez.

Chile szárazföldje több mint 4300 kilométer hosszan húzódik északról délre, mégis ritkán haladja meg a 350 kilométert. Vulkanikus gerince – az Andok – a keleti határ mentén emelkedik, és a fővárosnak, Santiagónak otthont adó Központi-völgy medencéit vájja ki. Észak felé az Atacama-sivatag értékes ásványlelőhelyeket kínál, míg dél felé erdők és legelők borítják a tájat, amelyet tavak és vulkánok tarkítanak. A fjordok, csatornák és félszigetek tengerparti labirintusa jelzi Patagónia és a Tűzföld felé vezető utat.

1978-ban a köztársaságot tizenhat régióra szervezték át – mindegyiket északról délre haladva római számmal jelölték, kivéve a Santiago Metropolitan Régiót –, majd tovább bontották tartományokra és községekre. A 2007-ben (Arica és Parinacota; Los Ríos) és 2018-ban (Ñuble) létrehozott új régiók megváltoztatták az eredeti számozást, de a struktúra továbbra is a helyi kormányzás alapjául szolgál.

A turizmus Chile gazdaságának egyik pillérévé vált. A távoli északon található San Pedro de Atacama prehispán romjai, magaslati tavai és az úgynevezett Hold-völgy vonzza a látogatókat. A középső Andokban található síterepek – Portillo, Valle Nevado, Termas de Chillán – a téli sportok szerelmeseit szolgálják ki. A déli terep a Conguillío és a Nahuelbuta nemzeti parkok felfedezésére csábít, míg a Chiloé-szigetcsoportok és Patagónia labirintusszerű csatornái – köztük a Laguna San Rafael és a Torres del Paine – gleccserjég és hó vadonját kínálják. Valparaíso sokszínű dombjai és történelmi siklói az UNESCO listáján szereplő városi örökség részét képezik, a távoli Húsvét-sziget pedig a Rapa Nui monumentális moai-ját őrzi.

A belföldi utazók decembertől márciusig tömegesen látogatják a tengerparti nyári üdülőhelyeket: az északi kikötőket, mint például Arica és Iquique; La Serena és Coquimbo strandjait; a déli tóparti Pucónt; és a Valparaíso régió tengerparti városait, különösen a gazdag Viña del Mart a híres zenei versenyéről. A vidéki szörfösök paradicsoma, Pichilemu szintén szezonális beáramlásnak örvend.

2005-ben a kormány nemzetközi kampányt indított Chile sokszínűségének bemutatására. Újabban a Parkok Útvonala – egy 2800 kilométer hosszú, védett területekből álló folyosó, amelyet a természetvédelmi úttörők dolgoztak ki – népszerűsíti a fenntartható közlekedést Patagónia gerincén.

Chile kihívást jelentő domborzata átfogó közlekedési hálózatot tesz szükségessé. 2020-ra közel 86 000 kilométernyi autópálya szelte át a köztársaságot, amelyből több mint 21 000 kilométernyi volt aszfaltozott. A kulcsfontosságú folyosók stratégiai megkettőzése – különösen a Pánamerikai autópálya (5-ös út) – javította az összeköttetést az Atacamától Közép-Chilén át Puerto Monttig. A távolsági buszok dominálják a városok közötti közlekedést, olyan útvonalakat lefedve, mint a Santiago–Arica (30 óra) és a Santiago–Punta Arenas (40 óra, Osorno-i átszállással).

A légi közlekedés távoli régiókat köt össze: a 372 kifutópálya közül a Húsvét-szigeten található Mataveri Nemzetközi Repülőtér a világ legelszigeteltebb repülőtereként tart számon, míg a santiagói Arturo Merino Benítez repülőtér évente több mint tizenkét millió utast szolgál ki. További nagyobb repülőterek Aricát, Iquiquét, Antofagastát, Concepciónt, Puerto Monttot, Punta Arenast és Temucót szolgálják ki.

A 2017-es népszámlálás mintegy 17,6 millió lakost regisztrált. A évtizedekig tartó magas növekedés után a születési ráta csökkent, ami lassítja a népességnövekedést – az előrejelzések a század közepére nagyjából 20,2 millió lakosra számítanak. A városi központok, különösen Santiago, a polgárok többségét teszik ki, ami a vidékről a városba irányuló folyamatos migrációt tükrözi.

Chile kulturális szövete összefonja az őslakos, a spanyol és a későbbi európai hatásokat. Az észak-anoki hagyományok továbbra is fennmaradtak a felföldi városokban; délen a német telepes közösségek nyomot hagynak a bajor építészeti formákban és kulináris ízlésben olyan városokban, mint Valdivia és Puerto Varas. A nemzeti konyha tükrözi a vidék sokszínűségét: tenger gyümölcsei a partvidéken, marha- és bárányhús a síkságokon, gyümölcsök és zöldségek a Közép-völgyben. A jellegzetes ételek közé tartozik a cazuela – egy kiadós húsból és zöldségből készült pörkölt –, az empanadas, a pastel de choclo (kukorica- és húsos pite), a curanto (gödörben sült kagyló és hús) és a sopaipillas (sült tészta). A crudos néven ismert nyers készítmény andoki, spanyol és német elemeket ötvöz: finomra darált lámát (vagy gyakrabban marhahúst), citrusféléket, hagymát és európai fűszereket, például majonézt és joghurtot.

Chile örökségét mind a megfoghatatlan hagyományok – zene, tánc, fesztiválok, kézművesség –, mind a kézzelfogható helyszínek őrzik. Öt helyszín élvezi az UNESCO Világörökség listáját: a Rapa Nui Nemzeti Park (1995), a Chiloé-templomok (2000), Valparaíso történelmi negyede (2003), a Humberstone és a Santa Laura salétromlepárló (2005), valamint Sewell bányászvárosa (2006). 1999 óta minden májusban a Kulturális Örökség Napja országszerte felhívást intéz e örökség elismerésére.

Chile teljes hosszában az éghajlat és a kultúra, az őslakosok kitartása és a bevándorlók öröksége, a zord vadon és a kozmopolita város ellentéteit tárja fel. Története a szélsőségekhez, a természet erőihez és a történelem áramlataihoz való alkalmazkodásról szól, mégis mindig azok alakítják, akik hosszú, keskeny földjét otthonuknak tekintik.