Córdoba

Argentína szívében, ahol a Suquía folyó kiszélesedik, majd a Sierras Chicas lábai között folyik, fekszik Córdoba. Itt a reggelek a víz lágy áramlatai felett lebegő köddel kezdődnek, az esték pedig az alacsony hegyek halvány sziluettjével zárulnak a halványuló fényben. A Buenos Airestől mintegy 700 kilométerre északnyugatra fekvő város egyszerre kereszteződésként és bölcsőként is funkcionál – összeköti az északi tartományokat az alattuk elterülő hatalmas pampákkal, miközben olyan tájat kínál, amely a telepesek megérkezésének első pillanatától kezdve formálta jellegét.

Córdoba tartomány fővárosa ma Argentína második legnagyobb városa, 2020-as adatok szerint nagyjából 1,6 millió lakossal. Az utcák lüktetnek a diákélettől és a piaci kereskedelemtől; a kávézók a járdákra özönlenek, ahol öregemberek sakkoznak a jacaranda fák alatt. Ez a sűrűség – amelyet a forgalom apálya, a keskeny sikátorokban hallatszó nevetések és az előadótermekből özönlő tömeg jellemez – adja Córdobának az energiáját. Mégis, még a modern terjeszkedés közepette is állandóan hallható a folyóparti madárdal és a trolibuszok távoli zörgése a gyarmati macskaköveken.

Amikor Jerónimo Luis de Cabrera 1573. július 6-án Córdobának nevezte el ezt a települést, saját spanyol hazájából kölcsönzött ötleteket. Erődöt tervezett építeni egy hatalmas területen, amelyet akkoriban Peru alkirályságaként ismertek. Két évtizeddel korábban Santiago del Estero kiérdemelte Argentína legrégebbi városa címet – de Córdoba szerepe a nemzeti történelemben ugyanolyan létfontosságúnak bizonyult. Először a katolikus missziók és erődítmények emelkedtek ki. Papok és katonák faragták ki a várost az erdőből, lerakva a ma is álló rácsozatot: széles sugárutak és napsütötte terek keverékét.

Mindössze negyven évvel később, 1613-ban alapította a jezsuita rend Argentína máig legrégebbi egyetemét. Az első előadótermekben hangok vitáztak teológiáról, filozófiáról és jogról. Tudósok generációi haladtak át a kapuin, ötleteiket visszavitték a pampákra vagy Buenos Aires udvaraiba. Idővel az intézmény a Córdobai Nemzeti Egyetemmé nőtte ki magát – amelyet szeretetteljesen La Docta, „a tudós” néven emlegetnek. Ez a becenév többet mond, mint pusztán a korról; utal a város DNS-ébe szövődött kíváncsiságra. Még most is, ahogy új karok és kutatóközpontok épülnek, az egyetem megőrzi a lámpákkal megvilágított tanulótermek és az árnyas udvarok alatt zajló délutáni szemináriumok auráját.

A modern látkép előtt álló jezsuita tömb úgy áll, mint egy élő lap a gyarmati korszakból. 2000-ben az UNESCO elismerte ezt a komplexumot – a Manzana Jesuítica-t – 17. századi kerengőiért, kápolnáiért és kőhomlokzataiért. A látogatók nyomon követhetik a Colegio Nacional de Monserrat faragott szemöldökpárkányait, amelyet egykor az elit fiatalok számára tartottak fenn, és barangolhatnak az eredeti egyetemi campus grandiózus termeiben, amely ma múzeum. Az idő itt megállni látszik: léptek visszhangoznak a barlangszerű folyosókban, és a napfény boltíves ablakokon keresztül a falakra árad, amelyeken még mindig jezsuita feliratok láthatók.

A borostyánnal befuttatott könyvtárakon és az aranyozott retablókon túl Córdoba olyan eszméket indított el, amelyek egy egész kontinensen elterjedtek. 1918-ban a diákok ezekben a termekben álltak fel, hogy változásokat követeljenek a kormányzásban. Egyetemi autonómiát követeltek, a szabad kutatás mellett érveltek, és hangot akartak adni az adminisztrációnak. Az általuk elért reformok átalakították a felsőoktatást Latin-Amerika-szerte, új jogokat és felelősségeket biztosítva a diákoknak és a professzoroknak.

Fél évszázaddal később, 1969 májusában a munkások és a diákok ismét vállvetve álltak. A gyárak elcsendesedtek, miközben a munkások csatlakoztak a fiatal aktivistákhoz az utcai tüntetéseken, amelyek megrázták a város magját. A Córdobazo néven ismert felkelés szembeszállt Argentína katonai rezsimjével, és jelezte, hogy a hétköznapi emberek is kihívást jelenthetnek a hatalomnak. A tiltakozás dübörgése – skandálás, menetelő lábak dobogása, barikádok csörömpölése – messze túl is visszhangzott Córdobán, felgyorsítva az ország demokrácia felé való haladását.

Sétáljon végig Córdoba történelmi központjában, és minden egyes kövön a múlt rétegeit fogja érezni. Barokk templomok magasodnak az art deco homlokzatok mellett; kovácsoltvas erkélyek keretezik az idő lepattogtatgatta és gondosan felújított pasztellszínű falakat. A Plaza San Martínon narancssárga törzsű facsoportok árnyékolják a tábornokok és költők szobrait. Alkonyatkor az utcai lámpák meleg fénye vezeti a diákokat és a turistákat egyaránt a tavernák felé, amelyek ma is regionális ételeket szolgálnak fel: kemény tésztájú empanadas, köménnyel fűszerezett empanadas criolla és vasfazékban főtt kiadós locro.

Córdoba ma a kontrasztokban virágzik. A tech startupok évszázados pékségekkel osztoznak a háztömbökön; az utcai művészet virágba borul a gyárak falain. Minden tavasszal a bougainvillea bíborvörös árnyalatokat kölcsönöz a lombos utaknak, míg a zenei fesztiválok Argentína-szerte vonzzák a közönséget. A város mégis tudatában van felelősségének: megőrzi a történelmi negyedeket, támogatja a megújuló energiával kapcsolatos kutatásokat, és elősegíti a kulturális fesztiválokat, amelyek egyaránt tiszteletben tartják az őslakos és a bevándorló közösségeket.

Itt, a buszok zümmögésében és a kávézók asztalainak zsivajában érezni lehet, ahogy egy város még mindig írja a történetét. A tudásról, a hagyományok ápolásáról és a szolidaritásban felemelt hangokról szól. A folyóparttól a hegyoldalig Córdoba magán viseli mindazok kézjegyét, akik előtte jártak – és azok ígéretét, akik még megérkeznek.

Ez a város a nemzeti identitás egy egyedülálló szegletét foglalja el. Stratégiai elhelyezkedése révén a régiók közötti összekötő kapocs; lakossága súlyt adott a politikai mozgalmaknak; iskolái gondolkodókat és aktivistákat formáltak. A gyarmati falak és a modern tantermek a kitartás és a változás bizonyítékai. Córdobában a Suquía folyása tükrözi az eszmék áramlását – néha szelíd, néha sürgető –, de mindig előre halad. Ahogy Argentína egyre beljebb lép a huszonegyedik századba, Córdoba továbbra is egyszerre tükröző és katalizátor is marad: egy olyan hely, ahol a múlt és a jelen találkozik, és ahol a holnap körvonalait tintával, kővel és népe élő lüktetésével rajzolják ki.