Dzsidda

Dzsidda jellegzetes helyet foglal el az Arab-félsziget nyugati szélén, ahol a Hedzsáz-hegység szigorú íve találkozik a Vörös-tenger csillogó kiterjedésével. Az iszlám két legszentebb városának – Mekka keleten és Medina északon – fő belépési pontjaként történelme elválaszthatatlan a zarándoklatok, a nemzetközi kereskedelem és a birodalom áramlatainak ritmusától. Mégis, Szaúd-Arábia egyik leggyorsabban növekvő metropoliszának felszíne alatt az emberi erőfeszítések gazdag szövete rejlik: évszázados kereskedőházak, nyüzsgő bazárok, ambiciózus felhőkarcolók és egy partszakasz, amelyet az elmúlt években nagyszabású vízparti fejlesztések révén visszaszereztek.

A késő ókorban kezdett bizonytalan kezdetek után Dzsidda sorsa i. sz. 647-ben döntő fordulatot vett, amikor a harmadik kalifa, Uszmán ibn Afán a mekkai haddzsra induló muszlim zarándokok nyugati kapujának nevezte ki. A város neve – arabul „Jidda” – feltehetően egy „part” vagy „nagymama” jelentésű kifejezésből származik, bár pontos eredete a történészek számára rejtélyes. Ettől függetlenül mélyvízi kikötője hamarosan tömjénnel, gyöngyházzal és teknőspáncéllal megrakott kereskedelmi hajókat vonzott, amelyek a mediterrán világ, India és azon túli piacok felé tartottak. Idővel Dzsidda megszilárdította szerepét a Hidzsáz kereskedelmi központjaként, hidat képezve az Indiai-óceán kereskedelmi hálózata és az arab szárazföld belsejét átszelő karavánok között.

Dzsidda ma Szaúd-Arábia második legnagyobb városa, 2022-es adatok szerint közel 3,8 millió lakossal, ezzel a Hedzsáz régió legnagyobb és a Közel-Kelet kilencedik legnagyobb városa. Önkormányzati határai a Vörös-tenger part menti síkságán, Tihamah-n húzódnak, enyhén emelkedve az alsó Hedzsáz-hegység lábai felé. Bár a város szárazföldi területe a világ száz legnagyobb városa közé sorolja, a városi fejlődés gyakran meghaladta az infrastruktúrát, és olyan kerületek mozaikját hozta létre, amelyek az Óváros – Al-Balad – szorosan összefonódó sikátoraitól az újabb külvárosok tervezett hálózatáig terjednek.

Dzsidda mottója, a „Dzsidda Ghair” („Dzsidda más”), egy olyan helyi szellemiséget ragad meg, amely egyensúlyt teremt a konzervatív társadalmi normák és a királyság belsejéhez képest kozmopolitább szemlélet között. A város külföldi munkaereje, amely nagyrészt Dél- és Délkelet-Ázsiából, Észak-Afrikából és a Levantéból, valamint a kis síita és más kisebbségi közösségekből áll, hozzájárul a város többnyelvű, soknemzetiségű szövetéhez. A hivatalos életet azonban továbbra is a saría elvei alakítják: több mint 1300 mecsetben vesznek részt napi imákon, és a nem muszlim hit nyilvános kifejezése a magánterekre korlátozódik, miközben a tolerancia csendben kiterjed a vallási szokásokra is, amelyek nem sértik a közrendet.

Dzsidda éghajlatát a sivatagi hőség és a tengeri páratartalom konvergenciája határozza meg. Száraz (Köppen BWh) kategóriába sorolva tartósan meleg telek jellemzik – a reggeli legalacsonyabb hőmérséklet ritkán süllyed 15 °C alá, míg a délutáni hőmérséklet 28 °C körül alakul –, és brutálisan forró nyarak jellemzik, a nappali hőmérséklet gyakran meghaladja a 40 °C-ot. A valaha mért legmagasabb hőmérsékletet – 52,0 °C-ot – 2010. június 22-én mérték, ami Szaúd-Arábia országos csúcsa; a legalacsonyabb, 9,8 °C-os hőmérsékletet 1993. február 10-én mérték. A csapadék kevés és szeszélyes, főként rövid novemberi és decemberi zivatarokra korlátozódik; egyetlen vihar 2008 decemberében mintegy 80 mm esőt szabadított fel, elárasztva az utcákat és túlterhelve a vízelvezető rendszereket. Az arab szárazságból vagy a Szaharából érkező porviharok megtörik a száraz évszakot, néha zivatarokkal egyesülve, okkersárga ködbe burkolva a várost.

Dzsidda gazdaságának szívében fekszik a Dzsiddai Iszlám Kikötő, a királyság fő tengeri kapuja. A rakomány volumenét tekintve a világon a harminchatodik helyen áll, és a Közel-Keleten csak a második helyen áll a dubai Jebel Ali után. Még 2017–18-ban is több mint 4 millió TEU-t kezelt, összekötve Szaúd-Arábiát Kelet-Ázsiától Európáig terjedő piacokkal. A kikötőt kiegészítve a város északi külvárosait uralja a King Abdulaziz Nemzetközi Repülőtér. Négy terminálja közé tartozik az ikonikus, sátortetős Hajj Terminál, amelyet a Hajj alatt több millió zarándok kiszolgálására terveztek, valamint a dedikált belföldi, nemzetközi és VIP létesítmények. A kikötőn és a repülőtéren túl Dzsidda ipari negyede – országos szinten a negyedik legnagyobb – petrolkémiai üzemeknek, acélgyáraknak és könnyűiparnak ad otthont.

Az autópályák és a vasút egyre fontosabbá váltak. A Dzsiddából induló 40-es autópálya kelet felé kanyarog Mekkán keresztül Rijádba és Dammámba, míg a 2018-ban átadott Haramain nagysebességű vasútvonal vasúton köti össze Dzsiddát e két szent várossal. Bár a tervezett városi metró többször is késedelmekbe ütközött, a tervezők egy olyan hálózatot képzelnek el, amely a zsúfolt utcák alatt szövene át, és gyors közlekedést biztosítana a városon belül.

Dzsidda elhelyezkedése a zarándoklatok és a kereskedelem kereszteződésében olyan kulináris hagyományt örökölt, amely eltér Szaúd-Arábia más részein találhatóktól. A közeli korallzátonyoknak és a mélytengeri halászterületeknek köszönhetően a halak és a tenger gyümölcsei dominálnak. A szaleeg, egy húslevesben főtt leveses rizsétel, a helyi ízvilágot testesíti meg; ugyanez igaz a mabsúrra is, amelyben a rizst fűszeres alaplében főzik. Az éttermek mégis tele vannak importált ízekkel: hareira leves és foul a Maghrebből, mandi és madfun Jemenből, mantu gombóc Közép-Ázsiából, biryani Dél-Ázsiából és a burek, amelynek eredete az oszmán kereskedelmi útvonalakon keresztül vezet vissza. A gyorséttermek közül kiemelkedik a hazai Al Baik lánc: 1974-ben Dzsiddában alapították, sült csirkés és tenger gyümölcsei táljai ma már Szaúd-Arábia városaiban és azon túl is sorokat húznak.

A múzeumok, bár számuk szerény, tükrözik a város sokrétű múltját. A Dzsiddai Regionális Régészeti és Néprajzi Múzeum két évezredes ereklyéket mutat be; a Naszef Ház a hidzsazi kereskedőcsaládok hagyományait őrzi; a magánkézben lévő Abdul Raouf Khalil Múzeum pedig oszmán, afrikai és helyi halászközösségek tárgyait gyűjti össze. Az Al-Balad korallkő házaival és bonyolultan faragott fa erkélyeivel 2014-ben elnyerte az UNESCO Világörökségi címet; azóta királyi rendeletek finanszírozták mintegy ötven történelmi épület restaurálását, újjáélesztve a kereskedők és családjaik által egykor lakott tiszteletre méltó vakf házakat.

A város fő sugárútjai a város növekedésének és ambícióinak barométereiként szolgálnak. A King Abdullah utca, amely a vízpartot nyugat felé húzza a városi terjeszkedés keleti határáig, vállalati irodák és kereskedelmi tornyok szegélyezik; hamarosan itt kap helyet a Dzsidda Központi Vasútállomás, amely a jövőbeli nagysebességű vasúthálózat része. Emellett itt található a világ második legmagasabb zászlórúdja is, egy karcsú, 170 méter magas acélárboc, amelyről a nemzeti zászló leng a tengerparti sétányok felett. A Tahliyah utca – hivatalosan Mohammad bin Abdul Aziz herceg útja – Dzsidda divat- és kiskereskedelmi szektorát uralja, járdái luxusbutikokkal és kávézókkal vannak tele. A repülőteret a déli kerületekkel összekötő Medina út továbbra is folyamatosan zsúfolt, de létfontosságú a logisztika és az ingázás szempontjából.

Mégis Dzsidda látképében mutatkoznak meg a legnagyobb törekvések. Az égbe szökő NCB-torony és az Iszlám Fejlesztési Bank székháza a város pénzügyi jelentőségéről tanúskodik. A félbehagyott, de még mindig magasodó Dzsiddai-torony (korábban Kingdom-torony), amelynek építését több mint egy kilométeres magasságban tervezték áttörni a felhőket, Szaúd-Arábia globális kitűnésre való törekvését testesíti meg; a tervezett magasság nagyjából egyharmadánál leállították, 2023 szeptemberében folytatták a munkát, és most 2029-re tervezik befejezni. A közelben a King Road-i torony hatalmas LED-falain hirdet, míg az Al Jawharah-torony a lakóépületek építésének fellendülését jelzi.

Dzsidda vonzereje üdülőhelyként az utóbbi években jelentősen megnőtt. A Vörös-tenger partvidéke, amelyet kibővítettek és felújítottak Dzsidda vízpartjaként, 2017-ben nyílt meg újra strandokkal, kikötőkkel, parkokkal és köztéri művészeti installációkkal. Ez a harminc négyzetkilométeres fejlesztés helyi innovációs díjat nyert, és tengerparti menedéket, játszótereket, táncoló szökőkutakat és zavartalan wifit kínál a városi lakosoknak. A város határain túl zárt part menti területek fekszenek – amelyek a mutawwaʿīn, a vallási rendőrség számára nem elérhetők –, ahol a tehetős dzsiddavik körében lazább társadalmi konvenciók uralkodnak. Luxusüdülőhelyek, mint például az Al-Nawras Mövenpick, a Crystal Resort és a Sheraton Abhur, őrzik a tengeri korallzátonyokat, és fogadják a pálmafák övezte magányra vágyó látogatókat.

Dzsidda identitása fennállása során a haddzshoz kötődött. Tizennégy évszázadon át hajók és karavánok szállították a hívőket minden kontinensről Mekkába, Dzsidda pedig a fő megállóhely volt. Ma a légi közlekedés felváltotta a tengeri utakat, a város mégis megtartotta a nyelvek, konyhák és szokások olvasztótégelyének szerepét. Konzuli kerülete, ahol több mint hatvan diplomáciai képviselet található – az Egyesült Államoktól és az Egyesült Királyságtól Indonézián, Görögországon át Kína szárazföldi részéig –, kiemeli nemzetközi jelentőségét. Az Iszlám Együttműködési Szervezet közigazgatási központjaként Dzsidda pénzügyminiszterek és államfők csúcstalálkozóit hívja össze, megerősítve státuszát, mint a muszlim többségű nemzetek központja.

Dzsidda a megőrzés és a fejlődés kereszteződésében áll. Az Al-Balad évszázados lakóházai és a Business Bay üvegborítású felhőkarcolói közötti feszültség egy tágabb vitát tükröz: hogyan lehet összeegyeztetni a kulturális örökséget az infrastruktúra, a lakhatás és a szabadidő modern igényeivel. A könnyűvasúti hálózat és a kibővített repülőtéri terminálok tervei a növekedés kezelését célozzák; a gazdaság tudomány, mérnöki tudományok és innováció felé történő diverzifikálására irányuló kezdeményezések az olajtól és a kikötői bevételektől való függőség csökkentését célozzák. Az időszakos áradások – mint például a 2011-es Abdullah király utcát elárasztó árvíz – és a tengerszint-emelkedés állandó veszélye ellenére a várostervezők egy olyan tengerparti metropoliszt képzelnek el, amely egyszerre funkcionális és vendégszerető marad.

Az elkövetkező évtizedben, ahogy Dzsidda befejezi a valaha megkísérelt legmagasabb torony építését, és vasúti összeköttetést biztosít a királyság minden szegletével, a város jellege folyamatosan fejlődni fog. Az állandó azonban, legyen szó akár Al-Balad szívéről, akár Fahd király szökőkútjának – a világ legmagasabb vízsugara – permetéről, a küszöb szerepe lesz: a sivatag és a tenger, a múlt és a jövő, a hétköznapi és a szent között. Zarándokok, kereskedők és lakosok számára egyaránt Dzsidda az a pont, ahol az utazások találkoznak, a megélhetés összefonódik, és a kultúra, a kereskedelem és a hit sokrétű áramlatai találkoznak a Vörös-tenger partján.