Iszlámábád

Iszlámábád a kontrasztok tanulmányaként mutatkozik be: egy célra épített főváros, amelyet zöld dombok és nyílt síkságok körvonalaiból kovácsoltak össze, mégis kötődnek a tabuk és hagyományok, amelyek régóta meghatározzák a földet, amelyet szolgál. Az 1960-as években, Karacsi, Pakisztán kormányzati székhelye helyett, az „Iszlám Városának” (Iszlám-ábád) keresztelte Qazi Abdur Rehman Amritsari azon tervezők kérésére, akik egyszerre egy modern metropoliszt és az ország hitének tiszteletére törekedtek. Ma, alig több mint egymillió lakossal a városban – és több mint 4,5 millióval, ha ikervárosával, Ravalpindivel együtt –, Pakisztán legtisztább és legnyugodtabb fővárosa: kormányzati épületek, diplomáciai enklávék, lakóövezetek és védett zöldterületek hálózata, amelyek mind a Margalla-hegység lábánál fekvő Pothohar-fennsík sziklás nyúlványából emelkednek ki.

Iszlámábád nyolc zónájának kijelölésével Konstantinosz Apostolu Doxiasz görög építészt bízták meg. Az első és a második zóna alkotja a hálózat szívét, mindegyik szektor két kilométer oldalhosszúságú, négy alszektorra oszlik, betűkkel és számokkal azonosítva (például F-6 vagy G-7). Ezek a területek foglalják magukban a legrégebbi – és gyakran a legkívánatosabb – városrészeket, ahol a lombos sugárutak után kormányzati minisztériumok, nagykövetségek, valamint olyan éttermek és kávézók csoportjai alakulnak ki, amelyek elkezdték megkérdőjelezni a város csendes hírnevét. A harmadiktól az ötödikig terjedő zónák a Margalla-dombságot, a vidéki hátországokat és a beépítetlen területeket foglalják magukban, megőrizve a város alapítása előtti erdőket, patakokat és falvakat. Az ezeken túli zónák nagyrészt beépítetlenek, és jövőbeli bővítésre várnak.

Az 540 méterrel tengerszint felett fekvő Iszlámábád a 33,43° északi szélesség és 73,04° keleti hosszúság szerint fekszik. Déli síkságait a Kurang folyó csapolja le, és a Rawal-gát tarkítja. Északra és északkeletre terül el a Margalla-dombság Nemzeti Park – 220 hektárnyi védett gerinc és völgy, ahol himalájai gorálok, ugató szarvasok és időnként leopárdok is megfordulnak az erdei ösvényeken. Három mesterséges víztározó – Rawal, Simli és Khanpur – mérsékli a város mikroklímáját, a nyers monszunözönt állandó vízellátássá alakítva. A legnagyobb feljegyzett árvíz, 743,3 mm, 1995 júliusában, továbbra is a monszun szeszélyére figyelmeztet; mégis évről évre ezek az esőzések újraélesztik a zöldellést, amely éles ellentétben áll Dél-Pakisztán szárazságával.

Iszlámábád időjárása szinte irodalmi sorrendet követ: egy ropogós tél ködös reggelekkel és tiszta délutánokkal, egy rövid és enyhe tavasz, majd a kora nyár fülledt hősége – amikor a hőmérséklet júniusban rendszeresen meghaladja a 38 °C-ot –, amely két hónapnyi mennydörgéssel teli, árvízveszélyes monszunnak ad helyet, mielőtt beköszönt egy rövid, hűvös ősz. Bár a magasabb dombokon időnként fagypont alatti éjszakák is előfordulnak, magában a városban soha nem esik hó. Látképét inkább a mecsetek kupolái és tornyai jelzik, amelyek a monszunfelhők ellen csillognak, vagy az adminisztratív épületek réztetői emelkednek ki a mélyzöldből.

Iszlámábád abból a vágyból született, hogy a regionális motívumokat modern érzékenységgel ötvözzék. A Vedat Dalokay török ​​építész által megálmodott és 1986-ban elkészült Faisal-mecset elveti a hagyományos kupolát egy sátorszerű háromszög alakú imaterem és négy magas minaret javára. Hatalmas udvara 100 000 hívő befogadására alkalmas, vonalainak tisztasága pedig ünnepélyes kecsességgel ruházza fel a Margalla-hegység lábát. A közelben a Pakisztáni Emlékmű virágzó szirmai a mogul és az iszlám díszítést idézik, belső falfestményei domborművekkel ábrázolják a nemzet alapító küzdelmeit. A város túloldalán a Titkársági Komplexum Gio Ponti keze munkáját viseli, míg Edward Durell Stone Nemzetgyűlés épülete a fehér márványt mély oszlopsorokkal ötvözi, mindezt az Alkotmány sugárút olaj- és jakarandafái között megbújva. Mellette magasodik a Centaurus Mall és három magas tornya – Iszlámábád gazdasági ambícióinak provokatív bizonyítéka.

Az Iszlámábádi Fővárosi Terület több mint kétmillió, különböző etnikai származású embernek ad otthont. A pandzsábiak alkotják a többséget, több mint 1,15 millió beszélővel; a pastu követi mintegy 415 000 fővel, az urdu pedig közel 360 000 fővel. A hindko, a szaraiki, a kasmíri, a szindhi és a kisebb csoportok, mint például a balti és a brahvi, nyelvi gazdagságot biztosítanak, míg az angol – és az SMS rövidítés (ISB) – a város közép- és felső-középosztályának közös nyelveként szolgál. A fiatalok dominálnak a korosztályi profilban: közel 38 százalékuk tizenöt év alatti, míg kevesebb mint 3 százalékuk haladja meg a hatvanöt év közöttieket; közel hatvan százalékuk tizenöt és hatvannégy év közötti, az írástudási arány pedig 88 százalékra szökik – ez Pakisztán legmagasabb aránya.

Több mint húsz egyetem vonzza a tudósokat az ország minden tájáról. A Quaid-e-Azam Egyetem lankás gyepfelületeivel és üvegfalú könyvtáraival csak a COMSATS Technológiai Parkja vetekszik, ahol a fizikai kutatások és a születőben lévő biotechnológiai ipar a NUST és a PIEAS számítástechnikai tudományai mellett zajlik. A diplomáciai negyedben található Bahria Egyetem és a Nemzeti Tudományos és Technológiai Egyetem hatalmas kampusza egyaránt kiemeli a város szerepét Pakisztán agyaként, ahol köztisztviselőket, mérnököket és tudósokat képeznek, akik alakítják majd az ország jövőjét.

Bár Pakisztán lakosságának mindössze 0,8 százaléka él itt, Iszlámábád a nemzeti GDP körülbelül 1 százalékát adja. Az Iszlámábádi Értéktőzsde – amely egykor az ország harmadik legnagyobbja volt, mielőtt beolvadt a Pakisztáni Értéktőzsdébe – napi több mint egymillió részvényt forgalmaz. Az Awami Markaz és az Evacuee Trust szoftvertechnológiai parkjai hazai és külföldi informatikai cégeknek adnak otthont; egy harmadik park, amelyet dél-koreai befektetések segítettek, 2020-ra várhatóan megnyílik, tovább erősítve Iszlámábád informatikai központként betöltött státuszát. 2010-ben a Világbank Pakisztán legkönnyebben indítható helyének minősítette, nagyrészt annak köszönhetően, hogy az aktív Nagy Adózási Egység egyszerűsítette az adózási megfelelést, amely a Szövetségi Bevételi Tanács bevételeinek húsz százalékáért felelős.

A város csiszolt homlokzatai alatt ősi civilizációk nyomai rejtőznek. A közeli Pharwala és Rawat Gakhar erődök – a helyi törzsfőnökök egykori erősségei – egy fennsík felett állnak őrszemként, amely egykor árja, szoánia és Indus-völgyi közösségeknek adott otthont. A talán öt évszázados Saidpur falu megőrizte mogul tavait és egy kis hindu templomot, amely ritka bizonyítéka az egykor vegyes vallási múltnak. A Golra Sharifban található Pir Meher Ali Shah szúfi szentélye zarándokokat vonz, akik áldást keresnek a kertekben, amelyekben egykor misztikusok jártak. Minden tavasszal Bari Imam urs (halálának évfordulója) több mint egymillió hívőt vonz szentélyébe, a qawwali zene, a füstölő és az áhítat fesztiváljára.

A Lok Virsa Múzeum aprólékos részletességgel őrzi Pakisztán népművészetét: hímzett textíliák, fafaragások, hangszerek és ékszerek a Shakarparian-hegyek alatt elrendezve. A közelben található a Népi és Hagyományos Örökség Intézete, ahol fazekasságot és regionális viseleteket mutatnak be. A Nemzeti Művészeti Galéria és olyan magánterek, mint a 6. galéria, olyan kortárs alkotásokat mutatnak be, amelyek párbeszédet folytatnak a város modernizmusával. Mindezek az intézmények Shakarparian hullámzó zöldterületének közelében, olyan útvonalakon helyezkednek el, amelyek nyilvános sétányként is funkcionálnak.

Iszlámábád szabadtéri életének központja a Margalla-hegység lábánál található. A 3-as számú túraútvonal a város leghíresebb túraútvonala: a park szélétől, az F-6-os szektortól meredeken emelkedik egy kilátópontig harminc-ötven perc alatt, majd további egy órát kanyarog Pir Sohawáig, ahol a Monal és a La Montana éttermek lidérces kilátást nyújtó bankett-termekként sorakoznak a városi burjánzás felett. Tavasszal vadvirágok borítják az aljnövényzetet, míg az őszi tiszta levegő Murree és Pesavar ködös sziluettjeit, és a legtisztább hajnalokon a Nagy-Himalája havát is feltárja.

Az Iszlámábádi Nemzetközi Repülőtér, amely 2018 áprilisában nyílt meg a várostól délnyugatra, tizenkilenc négyzetkilométeren terül el, és emeletes Airbus A380-asok fogadására alkalmas. Belföldön a Rawalpindi–Islamabad Metrobus – egy 2015-ben megnyitott és 2022-ben az új repülőtérig kiterjesztett buszos gyorsvasúti hálózat – 83,6 km hosszú, erre a célra kialakított folyosón szállítja a munkavállalókat és a diákokat. Az elektronikus jegyrendszer és az intelligens rendszerek biztosítják a hatékonyságot, míg a jövőbeli gyorsvasúti javaslatok célja a küki városok összekapcsolása. A főbb közúti kapcsolatok közé tartozik az M2-es autópálya Lahore-ba és az M1-es autópálya Pesavarba, a Faizabad csomópont pedig naponta 48 000 járművet szállít Iszlámábád és Ravalpindi között. A margallai állomáson közlekedő vasúti szolgáltatás, bár korlátozott, teljessé teszi a modern mobilitási lehetőségek hármasát.

A látogatók hamarosan rájönnek, hogy Iszlámábád rácshálózata a rendet és az etikettet is jelenti. Az F‑5-től a G‑7-ig terjedő szektorok kávézókkal, butikokkal és galériákkal telnek; az E‑8 és E‑9 katonai szálláshelyekhez tartozik, engedély nélkül nem látogatható. A G‑7, G‑8 és G‑9 háztisztviselők és kézművesek lakják őket, és családias vendégszeretetükről ismertek. A társadalmi szokások a konzervatív értékeket tükrözik: a nők nem foghatnak kezet, és nem szabad katonai létesítményeket engedély nélkül fényképezni. A teára vagy étkezésre való meghívások a barátság fizetőeszközei; az elutasítás a rosszindulat kockázatát jelenti. Az alkohol tilos, mégis a vendégszeretet virágzik a sáfrányos tejes teákban és a megosztott tányérokon elfogyasztott biryaniban, kebabban és friss naanban.

Egy olyan országban, ahol a megapoliszok versengenek a figyelemért, Iszlámábád továbbra is kivételes jelenség: egy építész álma, amelyet lankás dombokra vetnek el, a rend és a zöld környezet szellemisége irányít, mégis a történelem áramlatai és a modern élet egyenletes lüktetése élteti. Egyszerre tervezett és organikus város, ahol a ceremoniális sugárutak találkoznak az ősi gyalogutakkal, és ahol az „iszlám városa” azt mutatja, hogy a fővárosok még a huszonegyedik században is képesek egyensúlyt teremteni az állam parancsolatai és a természet és az emlékezet megszelídíthetetlen ritmusa között.