Tripoli

Tripoli egy sziklás hegyfokon fekszik, Bejrúttól 81 kilométerre északra, a Földközi-tenger keleti részére nézve. Libanon második legnagyobb városaként és Északi kormányzóságának fővárosaként az ország legészakibb tengeri kikötője. Évszázadok óta birodalmak és vallások kereszteződésében szolgált, városi szövete föníciai tengerészek, görög telepesek, keresztes lovagok, mameluk kormányzók és oszmán adminisztrátorok jelenlétéről tanúskodik. Az egymást követő rétegekben minden civilizáció követ és történetet fonott össze, formálva mind a látképét, mind a társadalmi körvonalait.

A legkorábbi feljegyzett név, az Athar, a Kr. e. 14. századi föníciai évkönyvekben jelenik meg. Az ezt követő görög gyarmatosítók Tripolisznak nevezték el – szó szerint „három város” –, és ebből ered a modern arab Ṭarābulus. Az arab világban az ash-Shām, „a levantéi” jelzőt kapta, hogy megkülönböztesse líbiai névadójától. A keresztes hadjáratok uralma alatt Raymond de Saint-Gilles 1102-ben emelte az első erődöt, Mont Pèlerinnek keresztelve. A citadella 1289-ben leégett, majd 1307–08-ban Eszendemir Kurgi emír alatt ismét felemelkedett. Hatalmas kapuja, amelyet Süleyman a Nagy vésetett fel, a későbbi oszmán restaurációról tanúskodik; a 19. század elején Mustafa Agha Barbar kormányzó alatt folytatott további hadjárat megerősítette a város sáncait és termeit.

Tripoli óvárosa megőrizte mameluk felújítóinak lábnyomát. Az utcák keskenyednek, hogy elriasszák az ostromgépeket; a boltozatos hidak magas falú sikátorokon ívelnek át; a rejtett lőrésekben egykor őrszemek kaptak menedéket. A kanyargós utcák körül piacok és karavánszerájok állnak, azok a kánok, amelyek egykor Aleppóba vagy Damaszkuszba tartó kereskedőket fogadtak. Ezeken az utcákon belül a kézművesek folytatják ősi mesterségeiket – szappankészítők olívaolajat préselik kemény kenyerekbe; rézművesek kalapálnak tálcákat; ácsok berakásos dobozokat faragnak. A családi zümmögés együtt él a kimért imára hívásokkal és a maronita és ortodox templomok harangjaival.

A mameluk korabeli vallási építészet is fennmaradt. A Manszúri Nagymecset, egy sor városi hammam és a közeli Madrassa al-Uszmanijja jól mutatja be a korszak funkciójának és díszítésének kölcsönhatását. Öt fürdő maradt fenn: az Abed, az Izz El-Din, a Hajeb, a Jadid és az An-Nouri, az utolsót 1333-ban Núr El-Din kormányzó alapította a Nagymecset közelében. Amikor Ibn Battútah 1355-ben ellátogatott ide, „kiváló fürdőket” figyelt fel a vízcsatornás kertek között – ez a leírás még ma is visszhangzik ezekben a hűvös, kupolás termekben.

Az Óvárostól egy rövid sétára található az Al-Tell tér és az Óratorony, amelyet 1906-ban emeltek II. Abdul Hamid szultán uralkodásának harmincadik évfordulójára. Az oszmán udvar ajándékaként négy oldala még mindig méri az időt, miután egy 1992-es felújítás során helyreállították a mechanizmusait. A közelben áll a Citadella, amelynek homokkő falait négy különböző korszak érintette.

A part menti területeken egy négy szigetből álló Pálma-szigetek alkotnak természetvédelmi területet. A legnagyobb, amelyet a helyiek Nyulak-szigeteként ismernek, nagyjából húsz hektáron terül el. A francia mandátum alatt egykor betelepített európai nyulak legelésztek a homokos partján; ma veszélyeztetett cserepes teknősöknek, ritka barátfókáknak és vándormadaraknak nyújt menedéket. Az 1973-as ásatások keresztes korabeli lakóhelyeket tártak fel, amelyek a part menti zöldterületeket évszázados emberi jelenléttel kötik össze. Az UNESCO 1992-ben védetté nyilvánította a szigeteket, megtiltva a tűzgyújtást és a kempingezést a vadvilág és az örökség megőrzése érdekében.

A Nyulak-szigeten túl fekszenek a Bakar-szigetek, melyeket az oszmán uralom alatt egykor hajógyárként béreltek Adel és Khiereddine Abdulwahabnak, és ma is tengerészeti vállalkozókat szolgálnak ki. Nyugaton a Ramkin-sziget széles, homokos partszakasszal rendelkezik, melyet meredek mészkősziklák szegélyeznek. Ezek a szigetek együttesen keretezik Tripoli kikötői negyedét, El Minát, amely a várossal egyesülve egy összefüggő tengerparti agglomerációt alkot.

A város demográfiai összetétele tükrözi Libanon tágabb mozaikját. A regisztrált szavazók több mint 92 százaléka muszlim volt 2014-ben, akiknek mintegy 82 százaléka szunnita, 8,7 százaléka pedig alavita; a keresztények valamivel több mint 7 százalékot tettek ki. Ma a keresztények – görög ortodoxok, maronita, melkita, szír és örmény – a városi lakosság kevesebb mint 5 százalékát teszik ki. Az olyan szunnita negyedek, mint Bab al-Tabbaneh, veszélyesen közel fekszenek az alavita többségű Jabal Mohsenhez, és a feszültségek 2011 óta ismételten fellángoltak, mivel a szomszédos Szíriában zajló konfliktusok kölcsönösen megerősítették az együttműködést. Ezek a konfrontációk aláásták Tripoli stabilitását, súlyosbítva a gazdasági nehézségeket a városban, amely régóta megosztott a gazdagabb kereskedők és a hátrányos helyzetű negyedek között.

Tripoli éghajlata mérsékli a szélsőségeket. Télen december és március között esik az eső, míg nyáron száraz marad. A közeli tengeri áramlatok a téli mélypontokat nagyjából tíz Celsius-fokkal mérséklik a szárazföldi völgyekhez képest; nyáron a parti szellő körülbelül hét fokkal csökkenti a hőmérsékletet. Havazás legfeljebb évtizedenként egyszer fordulhat elő a városban, de téli jégesők bizonyos rendszerességgel előfordulnak.

A városon belül a vallási sokszínűség építészeti kifejezésre jut. A Manszúri-mecseten és a középkori hammamokon túl két tucat különböző korú mecset található: mameluk építmények, mint például a Taynal-mecset, az Arghoun Shah és az Al-Attar-mecset; oszmán alapítványok, mint például az Abou Bakr Al-Siddeeq és az Al-Rahma; és az impozáns Omar Ibn El-Khattab az óváros szélén. A keresztény nevezetességek közé tartozik a Szent Mihály-székesegyház (maronita), Szent Elie (görög ortodox), Szent Efrém (szír ortodox), Szent Ferenc (római katolikus), Szent György (melkita), Szent Hokekalousd (örmény ortodox), az Angyali Üdvözlet Boldogasszonya (melkita) és Tripoli Nemzeti Evangélikus Egyháza.

A város déli oldalán áll egy modern beavatkozás, a Rachid Karami Nemzetközi Vásártér. Az 1962-ben Oscar Niemeyer brazil építész által egy világkiállításra megálmodott építkezést 1975-ben leállították a libanoni polgárháború kitörésével. Tizenöt csontvázszerű, befejezetlen építmény maradt fenn mintegy 75 hektáron, ívelt tetőik és pilotjaik egy időben megfagyott utópikus vízióra utalnak. Az adminisztratív tehetetlenség és az időszakos nyugtalanság miatt a terület nagyrészt kihasználatlan, a közepén egy romos szálloda áll. 2023-ban az UNESCO felvette a komplexumot a világörökségi listára és a veszélyeztetett világörökségek listájára is, elismerve kulturális értékét és bizonytalan állapotát.

A Tripoliba tartó közlekedés hagyományos útvonalakat követ. Bejrút Charles Helou állomásáról a látogatók felszállhatnak egy arab feliratú buszra – amelyet gyakran „Trablos Express”-nek neveznek –, vagy osztozhatnak egy taxiban, amelynek viteldíja négy utas költségével megegyezik. A minibuszok a Cola és a Daoura állomásokról közlekednek; Tripoli központjában a megosztott szolgáltatású taxik utasonként 1000 LL-t számítanak fel, ami hosszabb útvonalakon 2000 LL-re emelkedik. A kikötő főként áruforgalmat bonyolít le, de a Med Star üzemelteti Libanon egyetlen menetrend szerinti személyszállító kompját.

Tripoli óvárosának piaca továbbra is Libanon kulináris és kézműves örökségének központi eleme. Vasárnap reggelente Bejrútból érkező csoportok özönlenek a Hallab cukrászdákba, ragacsos maamoul és knafeh vonzza őket. Bár sok árus a Hallab nevet viseli, Rafaat Hallab (alapítva 1881-ben) és Abdel Rahman Al Hallab megszakítatlan vonalat őrzik a 19. századi cukrászig, aki először finomította a tripolitán édességeket.

A gazdasági egyenlőtlenségek és szórványos nyugtalanság jellemzi Tripolit, amely építészeti rétegek és emberi erőfeszítések tárházaként maradt fenn. Keskeny utcái és rejtett udvarai a tengerészek, kereskedők és uralkodók nyomát mutatják, akik egy olyan várost formáltak, amely egyszerre ellenálló és nyugtalan. Itt az ősi kövek és a modern romok folyamatos párbeszédet idéznek fel a múlt és a jelen között, és arra csábítják az ide látogatókat, hogy felfedezzék a minden boltívbe és sikátorba vésett történeteket.