هيروشيما

Hirosima, Honsú nyugati partján, az Óta folyó torkolatánál fekszik, ma az emberi ellenálló képesség bizonyítékaként és egy vibráló modern metropoliszként is áll. A települést 1589-ben alapította Mori Terumoto hadúr, aki várat épített a termékeny deltában. A körülötte kialakult település fokozatosan szamurájváros jelleget öltött. Az 1600-as döntő szekigaharai csatát követően az Asano klán vette át a város irányítását, és több mint két évszázadon át viszonylagos békében vezette azt. Uralkodásuk alatt Hirosima megőrizte stratégiai jelentőségét nagyobb konfliktusok nélkül, lakossága mérsékelten nőtt, mivel a mezőgazdaság és a folyami kereskedelem fenntartotta a helyi gazdaságot.

Az 1868-as Meiji-restauráció új korszakba repítette Hirosimát. Ahogy Japán gyors iparosodásba kezdett, a városnak a Szeto-beltenger és belvízi útjai melletti elhelyezkedése elősegítette a hajógyárak, lőszergyárak és nehézipar felemelkedését. 1889-re, amikor Hirosimát hivatalosan is várossá nyilvánították, utcáit modern téglaépületek szegélyezték, és vasúti összeköttetések kötötték össze Tokióval és Oszakával. A katonai létesítmények és laktanyák szaporodtak, tükrözve a város növekvő szerepét a birodalmi védelem központjaként. Az első kínai-japán háború (1894–1895) és az orosz-japán háború (1904–1905) alatt Hirosima csapatok és felszerelések gyűjtőhelyeként szolgált, míg gyárai fegyvereket és lőszereket gyártottak. A csendes-óceáni háború előestéjére a város lakosainak száma meghaladta a 360 000-et, a csúcsot 1942-ben érte el 419 000 felett.

1945. augusztus 6-án reggel, pontosan 8:15-kor az Egyesült Államok Légierője ledobta a „Little Boy” nevű atomfegyvert, az első atomfegyvert, amelyet valaha konfliktusban bevetettek, Hirosimára. A nagyrészt fából és papírból épült város kevés védelmet nyújtott a robbanás és az azt követő tüzek ellen. Másodperceken belül több tízezer halt meg azonnal; az év végére a halálos áldozatok száma 90 000 és 166 000 között mozgott, sokan később sugárzással összefüggő betegségekben, például vérszegénységben, rákban és szervelégtelenségben haltak meg. A táj hamuszürke síksággá változott, amelyet csavart acél és a maroknyi vasbeton szerkezet tarkított, amelyek ellenálltak a sokknak. Az azt követő hetekben a túlélők – akiket hibakushának neveztek – radioaktív részecskékkel átszőtt „fekete esőt” éltek át, majd megbélyegzéssel és diszkriminációval szembesültek, miközben tanúbizonyságot tettek a béke szükségességéről.

Az újjáépítés nem volt sem gyors, sem egyszerű. A háború utáni években megjelentek a feketepiacok, és az alapvető szükségleti cikkek szűkösen voltak. Hirosima polgárai mégis elszántan vállalták az újjáépítés feladatát. 1955-re a város lakossága visszatért a háború előtti szintre, és az ipar – amelynek központját később a közelben álló Mazda támogatta – újraindította a termelést. A városi vezetők és közösségi csoportok a epicentrumhoz legközelebb eső romokon alakították ki a Hirosimai Békeemlékparkot, megőrizve az egykori Prefektúrai Iparfejlesztési Csarnok vázszerkezetét „Genbaku Dómként”. Körülötte emlékművek tisztelegnek a gyermekek, az áldozatok és a nukleáris fegyverek elleni globális kampány előtt. Minden augusztus 6-án ünnepélyes szertartáson méltóságok és hétköznapi polgárok egyaránt részt vesznek, megújítva az ígéretet, hogy az emberiség soha többé nem lesz tanúja ilyen pusztításnak.

Hirosima ma a Chūgoku régió legnagyobb városa, városi foglalkoztatottsága 2010-ben mintegy 61,3 milliárd USD GDP-t termelt. 2019 közepére a település lakossága megközelítette az 1,2 milliót, közel 905 négyzetkilométeren oszlik el, népsűrűsége nagyjából 1320 fő/km². A párás szubtrópusi éghajlat mérsékli az életet itt: a telek enyhék, a nyarak forrók és párásak, a csapadék pedig viszonylag egyenletesen oszlik el az évszakokban, a csúcspontot a kora nyári „tsuyu” esőzések jelentik júniusban és júliusban. Augusztus, amelyet az évszakos késés tompít, gyakran a legnaposabb és legszárazabb hónapnak bizonyul.

Hirosima közlekedése kiemeli a város hagyomány és modernitás ötvözését. A Hirosimai Villamosvasút – köznyelven „Hiroden” – 1912-ben indította el a villamosközlekedést, és miután az atombomba után mindössze három nappal újra üzembe helyezték, Japán legnagyobb villamoshálózatává nőtte ki magát. Az 1945-ös robbanást túlélő, régi 651-es és 652-es kocsik még mindig közlekednek a város sugárútjain, szegecselt acélvázaik gördülő kapocsként szolgálnak a múlthoz. Ma a Hiroden hét vonalat üzemeltet – köztük a Fő, az Ujina és a Mijadzsima vonalakat –, és közel 300 villamost tart fenn. A JR Hirosima állomás ad otthont az ország nagysebességű Shinkansen rendszerének, míg a Hirosimai repülőtér, 50 kilométerre keletre, és az Iwakuni Kintaikyo repülőtér, 43 kilométerre délnyugatra, összeköti a várost belföldi és nemzetközi járatokkal.

Hirosima kulturális élete virágzik a múzeumok, kertek és fesztiválok körül. A Hirosimai Békeemlékmúzeum aprólékos krónikát kínál a bombázás hatásainak, míg a Hirosimai Művészeti Múzeum francia reneszánsz és 19. századi európai alkotásokat mutat be. A közelben található a Prefektúrai Művészeti Múzeum, ahonnan kilátás nyílik a Shukkein kifinomult tavaira és kanyargós ösvényeire, egy történelmi kertre, amelyet az Edo-korszakban tökéletesítettek. A kortárs érzékenység a Hijiyama Park mellett megbúvó Hirosimai Városi Kortárs Művészeti Múzeumban nyer kifejezést. Minden tavasszal a Hirosimai Virágfesztivál felvonulásokkal, zenével és viráginstallációkkal élénkíti az utcákat; ősszel pedig a Nemzetközi Filmfesztiválon a világ minden tájáról származó alkotásokat vetítenek. 1985 és 2020 között a város kétévente megrendezett Animációs Fesztiválnak adott otthont, amely animátorokat és rajongókat vonzott, hogy ünnepelje a médium kreatív lehetőségeit.

Hirosima kulináris identitása tükrözi mind a tengerparti földrajzi elhelyezkedését, mind az ipari jellegét. Legfőképpen a hirosimai stílusú okonomiyaki, egy réteges palacsinta tojásból, káposztából, csírából, szeletelt sertéshúsból vagy tenger gyümölcseiből és tésztából, amelyet a vendég előtt sütnek meg, és egy erőteljes édes-sós szósszal öntenek le. Az oszakai változattal ellentétben, ahol az összetevőket összekeverik, Hirosima megközelítése rétegzett formában állítja össze azokat, ropogós játékot teremtve a puha káposzta és a pirított tészta között. A város számos okonomiyaki bárjának köszönhetően, ahol a vendégek zöld teát, szakét vagy helyi főzteket rendelhetnek az étkezésük mellé, ez az étel Hirosima vidám szellemének szinonimájává vált.

A sporthoz való hűség itt is mélyreható. A Sanfrecce Hiroshima, a város első számú profi futballklubja, gyökereit a Toyo Kogyo Soccer Clubig vezeti vissza, amely az 1960-as években uralta a Japán Labdarúgó Ligát. Az 1992-ben átkeresztelt Sanfrecce 2012-ben, 2013-ban és 2015-ben megnyerte a Japán Liga bajnokságát, mielőtt kontinensszintű bajnokságban is megfordult volna. A női csapat, az Angeviolet Hiroshima, regionális szinten versenyez, míg a megszűnt klubok, mint például a Rijo Shukyu FC – amelyek 1924-ben és 1925-ben Császári Kupa-győztesek voltak – továbbra is a helyi futballkultúra részét képezik.

Az elmúlt évtizedekben a turizmus virágkorát élte. 2012-ben nagyjából 360 000 külföldi látogató érkezett, főként az Egyesült Államokból, Ausztráliából és Kínából; 2016-ra ez a szám megháromszorozódott, 1,18 millióra. Az amerikaiak alkotják a legnagyobb csoportot, őket követik az ausztrálok, az olaszok és a britek. Míg sokan a Béke Parkban és a Genbaku Dómban teszik le tiszteletüket, mások a város újjáépített várába (becenevén Rijō) merészkednek, hogy felfedezzék az Edo-kori Japán életét, vagy a Naka-kuban szétszórt békés szentélyekbe, mint például a Fudōin és a Mitaki-dera. Hirosima kikötőjéből tizenöt perces kompútra a látogatók Itsukushima szigetére – ismertebb nevén Miyajima – jutnak el, ahol a cinóbervörös torii kapu dagálykor látszólag lebeg a vízen.

Az utazók számára a gyakorlati dolgok egyszerűek. A JR Hiroshima állomáson pénzbedobós széfek és két turisztikai információs iroda található – a déli oldal első emeletén, az északi oldal második emeletén. A Shinkansen kijárattól egy földalatti átjáró vezet a Béke Parkba tartó taxikhoz, villamosokhoz és buszokhoz. A Hatchobori közelében, a SOGO áruház tetején található Hiroshima buszpályaudvar további útvonalakat és kényelmi szolgáltatásokat kínál. A Minami-ku negyedben a címek az állomás körül csoportosulnak, míg Naka-ku negyed magában foglalja a Béke Parkot és környékét.

Hirosima hírneve a japánok körében gyakran idézi fel a jakuza filmek jeleneteit, a valóságban azonban a biztonság és az udvariasság a jellemző. A kisebb bűncselekmények ritkák; még Nagarekawában, az éjszakai szórakoztató negyedben is találkozhatnak a látogatók hostess bárokkal és klubokkal, amelyek betartják a helyi rendeleteket. Az alkalmankénti rendőrségi ellenőrzések a „nyilvános erkölcstelenségről” szóló törvények alapján késleltethetik a külföldieket az igazoltatás miatt, de az ilyen találkozások szinte mindig incidens nélkül végződnek. A lakosok, akik közül sokan a hibakushát az idősebbek közé sorolják, általában tartózkodnak attól, hogy felszólítás nélkül szóba hozzák a bombázást, bár szívesen fogadják a tiszteletteljes beszélgetést.

Azok számára, akik először kóstolják meg Hirosimát – miközben csillogó vonatokból lépnek ki a fasorral szegélyezett utakra, vagy a neonreklámok mellett elsuhanó villamosokat figyelik –, a város teljesen konvencionálisnak tűnhet. Mégis, békés templomai, zöldellő parkjai és fenséges sugárútjai a történelem kecses és tragikus rétegein nyugszanak. Hirosimában az emlékezés és a megújulás finom kölcsönhatása továbbra is fennmarad: egy olyan hely, ahol minden napfelkelte megerősíti az élet fennmaradását, és minden emlékkő emlékeztet minket az elszenvedett veszteségekre, hogy a jövő a békét választhassa.