Teherán

Teherán az Alborz-hegység déli lejtőin terül el, egy szédítő kontrasztokkal teli város, ahol ősi kövek hevernek üveg- és acéltornyok mellett. 1200 méteres tengerszint feletti magasságban sík déli negyedei a középső sivataghoz simulnak, míg északon dombok emelkednek a 2000 métert meghaladó csúcsok felé. 2025-re közel 9,8 millió ember fogja a település határait otthonának tekinteni, és a tágabb nagyvárosi területen élő több mint 16,8 millió lakosával Teherán Nyugat-Ázsia legnépesebb városa, Kairó után pedig a Közel-Kelet második legnagyobb nagyvárosi övezete. Történelmi rétegein és töredezett domborzatán keresztül az iráni főváros megmutatja mind a kitartását, mind a gyors növekedéssel járó súrlódásokat.

Jóval azelőtt, hogy Irán kormányának otthont adott volna, Teherán alatti földterület Rhageshez tartozott, amelyet az ókorban jelentős méd településként ismertek. A mai városközponttól néhány kilométerre délre fekvő Ray (ahogy ma is hívják) birodalmak felemelkedésének és bukásának volt tanúja. Falait arab, török ​​és mongol hódítók törték át, és a külvárosi terjeszkedésből csak töredékek maradtak fenn. Évszázadok alatt Ray beolvadt Nagy-Teheránba, romjai néma tanúiként szolgáltak a város szüntelen terjeszkedésének és átalakulásának.

1786-ban a Kadzsár-dinasztiából származó Agha Mohammad kán Teheránt nyilvánította Irán fővárosává. Olyan hatalmi központot keresett, amely biztonságosabb volt, mint a hagyományos dinasztikus központok, elég közel a Kaukázushoz – amelyért akkoriban az orosz–iráni háborúk küzdöttek –, mégis védett a frakciók közötti rivalizálástól. Ez a döntés az építkezések korszakát nyitotta meg: szerény paloták, katonai laktanyák és a modern állam burjánzó bürokratikus gépezetének alapjai. A Kadzsár-dinasztiában bekövetkezett hanyatlás közepette Teherán ismertsége folyamatosan nőtt, lakossága Fath-Ali sah alatt megduplázódott. A tizenkilencedik század fordulójára új utcák és közterek alakultak ki, amelyek közül a legkiemelkedőbb a Toopkhaneh (ma Imam Khomeini tér). A városközpontban található mecsetek új díszt kaptak, ahogy a városi szolgáltatások és a polgári intézmények kiszorították a régi kapukat és karavánszerájokat.

A huszadik század mélyreható változások időszaka volt. Reza sah Pahlavi az 1920-as években nagyszabású építési projektekbe kezdett, európai ihletésű sugárutakat hozott létre és lerakta a modern infrastruktúra alapjait. A Mehrabad repülőtér megnyitotta kifutópályáit, és vasútvonalak szelték át a síkságot. Ahogy a Pahlavi állam modernizálta az iskolákat, minisztériumokat és kulturális helyszíneket, Teherán minden tartományból vonzotta a migránsokat. A 2006-os és 2016-os népszámlálások között a város lakossága 7 711 230 főről 2 286 787 háztartásban 8 693 706 főre nőtt 2 911 065 háztartásban. 2025-re nagyjából 9,8 millió lakos fog élni a hivatalos határain belül. Ez a hullám átalakította Teherán társadalmi szövetét: a Teheráni Egyetem 2010-es felmérése szerint a megkérdezettek 63 százaléka a városban született, 75 százalékuk perzsa etnikai származásúnak vallotta magát, és közel 98 százalékuk folyékonyan beszélt perzsaul, 13 százalékuk pedig valamilyen európai nyelvet is beszélt.

Teherán önkormányzati területe 22 körzetre oszlik. Húsz ezek közül Teherán megye Központi Kerületén belül található; az 1. és 20. körzet Shemiranat és Ray megyékbe terjed ki. A déli körzetek – ahol az 1117 méter tengerszint feletti magasságban található a vasútállomás – laposabbak és sűrűbben beépítettek, míg az északi városrészek a lejtők mentén emelkednek. A város gerincét alkotó Valiasr utca 17,3 kilométer hosszan húzódik délről az 1712,6 méter magas Tajrish térig. Ezen túl a Velenjak közel 2000 méterre emelkedik.

A gazdagság és a modernitás északon koncentrálódik: az olyan enklávék, mint Zafaraniyeh, Jordan, Elahiyeh és Niavaran, nagykövetségeikről, felhőkarcolókról és lombos parkjaikról ismertek. Ezzel szemben Teherán belvárosa minisztériumoknak, minisztériumoknak és kereskedelmi központoknak ad otthont, míg a dél továbbra is megfizethetőbb, de sűrűbben lakott.

Teherán éghajlata a hideg félszáraz (BSk) és a forró félszáraz (BSh) éghajlat között helyezkedik el. A nyarak forrók és szárazak, júliusban gyakran meghaladják a 38 °C-ot; a telek hűvös, esős napokat hoznak. Az Alborz-hegység alakítja a helyi szellőket: éjszaka a „Tochal-szellő” áramlik le a csúcsokról, ahogy azok lehűlnek, megkönnyebbülést hozva a felsővárosok lakóinak. Nyáron a déli sivatagok felől fújó szelek megemelhetik a hőmérsékletet, míg a nyugati bolygóáramlások port és időnként esőt hoznak. Az északi dombok kertjeikkel és zöld folyosóikkal jellemzően két-három Celsius-fokkal hűvösebbek, mint a betonnal teli déli területek.

Míg a perzsák alkotják a többséget – 2010-ben körülbelül 75 százalékuk vallotta magát indiai származásúnak –, az iráni azeriek alkotják a második legnagyobb csoportot nagyjából 10-15 százalékkal, őket követik a mazanderánok 5 százalékkal. A kurdok, örmények, grúzok, bahtjarik, talisok, baludzsok, asszírok, arabok, zsidók és cserkeszek kisebb közösségei további szálakat adnak a város képződményéhez, bár a legtöbben nyelvileg asszimilálódtak a domináns teheráni perzsa dialektusba. Az 1979-es forradalom után sok teheráni emigrált – különösen az Egyesült Államokba, Németországba, Svédországba és Kanadába –, így bizonyos szakmai körökben hiányosságok és élénk hazautalási folyamatok maradtak fenn.

A tizenkettedik síita iszlám az államvallás és a többség hite. A szunnita muszlimok és a szúfi rendek hívei együtt élnek a keresztény felekezetekkel, zsidókkal, zoroasztriánusokkal és egy kis bahá’í kisebbséggel. Egy szerény szikh közösség fenntart egy gurdvárát, amelyet Manmohan Singh indiai miniszterelnök látogatott meg 2012-ben. Egy 2016-os „Teheráni felmérésben” a válaszadók 53,5 százaléka „nagyon fontosnak”, 31,1 százaléka „meglehetősen fontosnak”, 10,5 százaléka „nem túl fontosnak”, 4,8 százaléka pedig „egyáltalán nem fontosnak” minősítette a vallást.

Teherán királyi öröksége a palotáiban is megmutatkozik. A Golestan-palota, egy tükrös csarnokokból és márványteraszokból álló kadzsár komplexum, a régi városközpontban található. Északon, erdős területen helyezkednek el a Sa'dabad és a Niavaran paloták, amelyek egykor a Pahlavi-dinasztia nyári rezidenciái voltak. A márványborítású Marmar-palota európai bútorokkal és lenyűgöző kilátással büszkélkedhet. Ezek a helyszínek együttesen a 18. századi királyi pompától a 20. század közepi modernizmusig vezető utat mutatják be.

Teherán múzeumi élete korszakokat és médiumokat ölel fel. A Nemzeti Múzeum a médektől a szászánidákig őrzi a régészeti leleteket. A közelben található Szőnyegmúzeum a perzsa szövés remekműveit mutatja be, míg az Abgineh Múzeum az üveg- és kerámiaművészetre összpontosít. A Ferdows Gardenben található Mozimúzeum az iráni filmtörténetet ünnepli. A Kortárs Művészeti Múzeum az ország legkiválóbb modern gyűjteményével büszkélkedhet – Van Gogh, Picasso és Warhol alkotásai úttörő iráni művészek alkotásaival ölelik fel a lábukat. A Nemzeti Ékszermúzeum a világ egyik legnagyobb koronaékszer-gyűjteményét őrzi.

Minden tavasszal Teherán Nemzetközi Könyvvásárán kiadók, tudósok és olvasók látogatják a Shahr Aftab kiállítótermeket. Egész évben zajlanak szakmai kiállítások és fesztiválok, az autókiállításoktól a kézműves vásárokig, bemutatva mind a kulturális örökséget, mind a feltörekvő kreativitást.

Több mint 2100 park tarkítja a metropoliszt, amelyek több mint 12 600 hektárt fednek le – Teherán területének 20 százalékát. A Jamshidie Park, amely egykor a kadzsár herceg birtoka volt, Farah Pahlavi császárné alatt nyilvános ligetté vált. A Madárkert, Irán legnagyobb madárháza, több tucat fajnak ad otthont, míg a városi állatkert mintegy 290 gerinces állatnak ad otthont. Az Ab-o-Atash Park („Víz és Tűz”) szökőkutakkal és tűztornyokkal örvendezteti a gyerekeket, amelyeket egy szabadtéri amfiteátrum szegélyez.

Irán gazdasági központjaként Teherán a közszféra munkaerő-állományának 30 százalékát és az ország legnagyobb ipari vállalatainak közel felét foglalkoztatja. A gyárak autókat, elektronikát, textileket, cukrot, cementet és vegyi anyagokat gyártanak; a kereskedelmi negyedeket szőnyeg- és bútorbemutatók szegélyezik. Az olajfinomítók – a Pars, a Speedy és a Behran – a város határain belül működnek. Bár a szankciók számos külföldi céget korlátoznak, a teheráni tőzsde továbbra is vezető szereplő a globális tőzsdék között, tükrözve mind a volatilitást, mind a lehetőségeket.

A főváros – a földrengésveszély és a légszennyezés miatt – hivatalos áthelyezési tervei ellenére Teherán makacsul központi fekvésű marad. Főútvonalait 300 000 jármű számára építették; ma több mint ötmillió autó duzzad az utcákon. A buszok az 1920-as évek óta közlekednek, és a 2008-ban megnyitott Bus Rapid Transit rendszer ma naponta 1,8 millió utast szállít tíz vonalon és 215 állomáson. Az 1992-ben először bevezetett trolibuszokat 2013 körül leállították, de 2016-ban újraélesztették egyetlen 1,8 kilométeres útvonalon felújított Škoda járművekkel.

A teheráni metró első két vonala 2001-ben nyílt meg; 2025-re nyolc vonal fut majd a város alatt, összekötve a külvárosokat a belvárossal. A felszínen több mint 200 000 taxi közlekedik minden városrészben, a repülőtéri taxik pedig magasabb viteldíjakat kínálnak. A Mehrabad repülőtér belföldi és charterjáratokat fogad; az 50 kilométerre délre fekvő Imam Khomeini Nemzetközi Repülőtér a globális légi forgalom kapuja. A központi vasútállomás országszerte indít vonatokat, és a legendás Teherán–Európa expresszen keresztül csatlakoznak Európához.

A levegőminőség régóta bosszantó probléma. A földrajzi, tálszerű domborzat, a gyors motorizáció és az ipari kibocsátások összeesküvés révén csapdába ejtik a szmogot, ami a kormányzati székhely máshová helyezésének gondolatát váltotta ki. A város ellenálló képessége azonban egyértelmű: az új zöldövezetek, a szigorúbb építési szabályzatok és a kibővített tömegközlekedés célja a torlódások és a szennyezés enyhítése.

A földrengések további veszélyt jelentenek. A gyakori rengések ellenére 1830 óta nem volt nagyobb földrengés Teheránban. A modern toronyházak ma már megerősített vázszerkezeteket és szeizmikus csillapítókat tartalmaznak; az évszázados építmények és a magas tornyok egymás melletti elhelyezkedése mégis kiemeli a város ambícióit és sebezhetőségét egyaránt.

Teherán ellenáll az egyszerű jellemzéseknek. Nyomasztónak tűnhet – a dudák megszólalnak a zsúfolt forgalomban, az égbe nyúló tornyok pedig elzárhatják a hegyi szellőt –, de a nyugalom szigetei megmaradnak. Lombos sikátorokban szökőkutak moraja hallatszik a platánfák alatt; északi kávézókban diákok vitatkoznak a jövőről; történelmi mecsetekben a csiszolt márvány csillog az ólomüveg ablakok alatt. Régi és új fesztiválok – Nowruz, Chaharshanbe Suri, Yaldā, sőt még Halloween is – összehozzák a környékeket az emlékezésben és a mulatságban.

Távol a monolitikus fővárostól, Teherán az emlékek és vágyak mozaikja. Utcáin hódítók és forradalmárok, költők és mérnökök lábnyomai látszanak. Itt minden kő és torony a kitartásról, az alkalmazkodásról és az élet szüntelen zümmögéséről mesél. Ellentmondásaiban – ősi és modern, zöld és szürke, zsúfolt és derűs – Teherán feltárja terheit és tartós lüktetését egyaránt.