Brunei

Brunei Darussalam egyedülálló helyet foglal el Délkelet-Ázsiában: egy kompakt szultánság Borneó északi partján, gazdag szénhidrogén-kincsben, mégis a hagyományok által korlátozva. Területe – amelyet a malajziai Limbang körzet két nem összefüggő szakaszra oszt – mindössze 5765 négyzetkilométeren terül el, mégis sűrű alföldi esőerdőket, zord hegyvidéki lejtőket és 161 kilométer hosszú partszakaszt foglal magában a Dél-kínai-tengeren. Körülbelül 455 858 lakos (2023-as becslés) tekinti ezt a birodalmat otthonának, akiknek több mint háromnegyede Brunei-Muara, Tutong és Belait nyugati tartományaiban él; mindössze tízezren élnek a hegyvidéki Temburong körzetben. A főváros, Bandar Seri Begawan, nagyjából 180 000 lelket rejt magában kampong házak, mecsetek, kormányhivatalok és születőben lévő üzleti negyedek mozaikjában.

Határain túl húzódik a szélesebb Borneó-sziget, amelyet Malajziával és Indonéziával osztanak meg; Brunei egyedül áll Borneó egyetlen szuverén államaként. Tája közel háromnegyede erdősült: 2020-ban mintegy 380 000 hektár maradt erdővel borítva, amelynek közel 70 százaléka az ipari tevékenységek által érintetlen őserdő volt. A szultanátus éghajlata örökké párás és nedves, amelyet inkább az intertrópusi konvergencia zóna ingadozásai alakítanak, mint az időszakos monszunok vagy ciklonok. Mégis, szomszédaihoz hasonlóan, Brunei a gyors gazdasági fejlődés hátterében szembesül az éghajlatváltozás egyre növekvő nyomásával – az emelkedő tengerszinttel, a változó csapadékmintákkal és a part menti erózióval.

Egy pillantás a történelemre Brunei tengeri befolyásának csúcspontját mutatja Bolkiah szultán (uralkodott 1485–1528) uralkodása alatt. Helyi krónikák és külső feljegyzések arra utalnak, hogy a birodalom ekkor Borneó északnyugati részének nagy részén, Sabahig és Sarawakig, valamint egészen a Sulu-szigetcsoportig terjedt. Magellán körútjának túlélő legénysége 1521-ben látogatta meg partjait; évtizedekkel később, 1578-ban Brunei haditengerészete összecsapott a spanyol erőkkel a kasztíliai háborúban. A tizenkilencedik századra azonban a belső rivalizálás és az európai gyarmatosítás előretörése megcsappantotta Brunei területeit. 1841-ben Sarawak James Brooke, a „Fehér Rádzsa” kezébe került; az 1880-as években brit okleveles társaságok vették át Sabah irányítását; 1888-ban pedig Brunei brit protektorátussá vált, külpolitikáját és védelmét London felügyelte.

A huszadik század pecsételte meg az átmenetet a szultánságból a modern kormányzásba. A második világháború alatti rövid japán megszállás után az 1959-es alkotmány korlátozott önkormányzást vezetett be egy brit lakos alatt. Egy 1962-es felkelést – amelyet részben az új malajziai föderációhoz való csatlakozás körüli feszültségek váltottak ki – brit támogatással vertek le; a felkelés kudarca meggyőzte III. Omar Ali Saifuddien szultánt, hogy Bruneinak Malajzián kívül kell maradnia. A teljes függetlenség végül 1984. január 1-jén jött el. 1967 óta Hassanal Bolkiah szultán irányítja az ország sorsát, a végrehajtó, a törvényhozó és a vallási hatalmat a palotán belül összpontosítva. A Törvényhozó Tanács csak konzultatív formában létezik, tagságát királyi rendelet nevezi ki.

Az olaj és a földgáz Brunei modern életének szinte minden területét áthatja. A szénhidrogénmezők a GDP mintegy 90 százalékát teszik ki; a napi termelés körülbelül 167 000 hordó nyersolaj és 25 millió köbméter cseppfolyósított földgáz, így a szultanátus Délkelet-Ázsia egyik fő termelője. A bevételek a Brunei Befektetési Ügynökségen keresztül globális részvényekbe, kötvényekbe és ingatlanokba áramlanak, biztosítva, hogy még a hazai tartalékok érésével is fennmaradjanak a jövedelemforrások. Ez a költségvetési nagylelkűség egy szokatlan jóléti rendszert táplált a régióban: az egészségügy, az oktatás és a szociális lakások erősen támogatottak vagy ingyenesek, a rizs, a főzőolaj és a közművek pedig állami támogatást kapnak. Ennek eredményeként Brunei „nagyon magas” helyen áll az emberi fejlődési indexben – az ASEAN-államok között csak Szingapúr után –, és vásárlóerő-paritáson mérve a kilencedik legmagasabb egy főre jutó GDP-vel rendelkezik világszerte.

A szénhidrogénekre való támaszkodás azonban hivatalos terveket váltott ki a gazdasági bázis szélesítésére. A hosszú távú fejlesztési vízió a munkaerő bővítését, a turizmus növekedését, a pénzügyi szolgáltatások bővítését és az agrár önellátást célozza meg – különösen a rizstermesztésben. 2009-ben a kormány bevezette a Laila rizst, egy Wasanban termesztett, magas hozamú fajtát, amely a hazai termelés fél évszázados ambícióira utal. A halal márkaépítési kezdeményezések exportpiacokat keresnek, míg a szerényebb gyártási vállalkozások – különösen a petrolkémia és a könnyűipar – alternatív munkahelyeket biztosítanak. A nemzeti légitársaság, a Royal Brunei Airlines, arra törekszik, hogy Bandar Seri Begawant tranzitközpontként pozicionálja Európa és Ausztrália között, és fenntartsa a londoni Heathrow-n a napi járatait.

Brunei infrastruktúrája tükrözi mind a gazdagságát, mind az óvatos megközelítését. Az autópálya-hálózat – mintegy 3700 kilométer, amelynek 87 százaléka aszfaltozott – összeköti a főbb városokat: Muarát, Seriát, Kuala Belaitot és Tutongot. A gépkocsival rendelkezők száma világszerte a legmagasabbak közé tartozik, kevesebb mint minden második lakosra jut egy személygépkocsi; az üzemanyagárak továbbra is erősen támogatottak, és a tömegközlekedés, bár működik, korlátozott. Egy újabb mérföldkő a Muarát Temburonggal összekötő 30 kilométeres út és híd, amelyet 2020. március 17-én nyitottak meg 1,6 milliárd USD költséggel. A Brunei Nemzetközi Repülőtér a Changi Airport Consultants által tervezett 150 millió USD-s bővítés közepén jár, amelynek célja, hogy megduplázza az éves kapacitását, elérje a hárommillió utast.

A gyors gazdasági növekedés közepette az állam hivatalosan óvatos elszigeteltséget tanúsít. A vezetők attól tartanak, hogy a korlátlan globális integráció alááshatja a maláj kultúrán, az iszlám hiten és a monarcha iránti lojalitáson alapuló társadalmi kohéziót. Mindazonáltal Brunei nemzetközi szinten is aktív szerepet vállal az ENSZ, a WTO, a Nemzetközösség, az ASEAN, az OIC és a Nemzetek Elkötelezettjei Mozgalom tagjaként. 2000-ben az APEC elnöke volt, mérsékelt arcot mutatva az ázsiai-csendes-óceáni térség felé, miközben megőrizte a belső nyugalmat.

Bruneiban a társadalmi élet meghatározott tempóban halad. Az iszlám, különösen a szunnita jogtudomány sáfi'i iskolája, az államvallás; a lakosság több mint 82 százaléka muszlimnak vallja magát. A saría kiegészíti az angol közjogot, és a büntetések – bizonyos bűncselekmények esetén a vesszőztetéstől (elméletileg) a súlyos bűncselekményekért járó halálbüntetésig – aláhúzzák az állam szigorú jogi keretét. Az alkohol nyilvános helyen tilos; a nem muszlimok korlátozott mennyiséget hozhatnak be magánfogyasztásra, a kínai éttermek pedig diszkréten árulhatnak sertéshúst. A ramadán idején a legtöbb étterem nappali órákban zárva tart, és a nyilvános étel- vagy italfogyasztás súlyos bírságokkal járhat. A pénteki imák két órára szüneteltetik az üzletet, az éjszakai élet pedig a határon át Limbangba helyeződik át, ahol bárok és klubok szolgálják ki a brunei vendégeket.

Etnikailag Brunei többségében maláj – egy felmérés szerint nagyjából kétharmados –, körülbelül 10 százalékos kínai kisebbséggel, őslakos csoportokkal (belait, bisaya, dusun, kedayan, lun bawang, murut, tutong) és közel 26 százalékkal külföldiekkel. Az angol nyelv virágzik a kereskedelem és az oktatás nyelveként az általános iskolától az egyetemig, együtt élve a standard maláj (latin és hagyományos dzsawi írásmóddal írva), a brunei maláj dialektus, a különböző kínai nyelvek és vallási környezetben az arab mellett. Ezek a nyelvi vonásai tükrözik a szultanátus történelmi nyitottságát a kereskedelem és a tudomány iránt, a külföldi befolyással szembeni jelenlegi tartózkodása ellenére.

Brunei kulturális kifejezésmódja diszkrét, mégis kézzelfogható. A fehér márványból készült mecsetek és az aranyozott kupolák díszítik a városi látképet, míg Kampong Ayer, a legendás vízparti falu, cölöpös fa emelvényeken őrzi évszázados életmódját. A királyi támogatású intézményekben továbbra is fennmaradt a hagyományos zene, a szövés és az ezüstművesség. A konyha egyszerű élvezeteket kínál: a nasi katok – rizs sült csirkével és samballal – a költségvetéssel is kielégítő; az ambuyat, egy szágó alapú alapétel, ritmikus mártogatást igényel csípős szószokba. A vegetáriánusok dél-ázsiai vagy kínai buddhista éttermekben találnak menedéket, bár ezek a kitaposott ösvényektől távol esnek. A tarik és a kopi, amelyeket az útszéli standokon szolgálnak fel, vidám hangulatot kölcsönöznek a reggeli rutinnak.

A napi interakciókat a Maláj Iszlám Monarchia szabályozza, amely a függetlenség óta alapvető pillér. A szultán rendszeresen megjelenik a helyi médiában, a vezetés – mind a világi, mind a spirituális – jelképeként. A királyi pompa lombkorona alatt azonban a külföldiek és a fiatal bruneiak árnyalt nézeteket vallanak a fejlődésről, az identitásról, valamint a hagyomány és a változás közötti egyensúlyról. A felségsértési törvények óvatosságra intenek a nyilvános diskurzusban, megerősítve a palota iránti tiszteletet. Mindazonáltal a bizalmi körökben beszélgetések bontakoznak ki a regionális politikáról, az iszlám szerepéről és Brunei helyéről a gyorsan fejlődő Délkelet-Ázsiában.

Brunei paradoxona a hatalmas anyagi gazdagság és a visszafogott társadalmi nyitottság egymás melletti elhelyezkedésében rejlik. Erdői nagyrészt érintetlenek maradtak, miközben olajfúrótornyok tarkítják a tengeri mezőket; útjai csendes trópusi vadonba nyúlnak; mecsetjei szerény faházak mellett ragyognak. Ebben a birodalomban a történelem él – a pénteki imák kimért recitálásában, a rizstermesztők hajnali csendes büszkeségében, a szultán aranyozott tróntermében –, és a jövőbeli törekvések egy gondosan kidolgozott egyensúly alatt kavarognak. Az ország nem kérkedik gazdagságával, mint a közel-keleti petrosejkhségek, és nem olvad bele a globális áramlatba, mint Szingapúr, hanem egyfajta tartalékkal, a nyugalom és a rend ígéretével rendelkezik, amely továbbra is formálja egyetlen útját.