A Boszporusz 600 történelmi palotával díszített

Kontinensek kereszteződésében az isztambuli Boszporusz-szoros a történelem és a szépség szalagjaként bontakozik ki. A Fekete-tengertől a Márvány-tengerig mintegy 30 km hosszan húzódó Boszporusz stratégiailag ugyanolyan fontos, mint amennyire festői. Legszűkebb pontján – a Rumeli Hisarı (európai oldal) és az Anadolu Hisarı (ázsiai oldal) középkori erődítményei között – a vízi út mindössze ~750 m széles, drámai környezetet teremtve, ahol az áramlatok ütköznek. Mindkét partot sűrű erdő borítja, és falvak, üdülőhelyek és elegáns villák tarkítják. Az oszmán szultánok egykor erősen megerősítették ezeket a partokat – I. Bajezid 1390–91-ben, II. Mehmed pedig 1452-ben építette az Anadolu Hisarıt –, és nagyszerűségük öröksége a szorost ma is díszítő paloták sorában folytatódik.

Ezen erdős partok mentén megbúvó, történelmi, fából készült kúriák, más néven yalılarok alkotják a „paloták szalagját”. A történészek szerint Isztambul Boszporuszának egykoron közel 600 ilyen vízparti kúriája volt. A legutóbbi számlálások szerint körülbelül 360 maradt fenn felismerhető formában – ezek közül nagyjából 150 őrzi meg eredeti 18./19. századi jellegét. Minden yalı közvetlenül a víz szélén áll – jellemzően saját csónakházzal és dokkkal –, így az arra haladó komp sodrása szinte az alapokat súrolja. Ezek a paloták (melyeket gyakran a „Boszporusz gyöngyszemeinek” neveznek) Isztambul oszmán múltjának élő emlékművei.

A yalı kifejezés a görög yialí („tengerpart”) szóból származik. A gyakorlatban a nagyjából 18–20. századi vízparti rezidenciákat jelöli, amelyek egykor mind az ázsiai, mind az európai partokat „szórták meg”. Ahogy egy útikalauz megjegyzi: „egykor közel 600 ilyen csodálatos villa tarkította az anatóliai és európai partokat; ma körülbelül 360 található belőlük.” Más szóval, oszmán nemesek és államférfiak építették ezeket a grandiózus másodlagos otthonokat nyári pihenésre és társasági eseményekre. Ma sok közülük védett történelmi emlékhelyként van katalogizálva – például egy szakértő 600 kúriát számolt össze, amelyek közül 366-ot a nemzeti műemléki igazgatóság örökségi helyszínként tart számon.

A legtöbb fennmaradt yalılar bizonyos tulajdonságokkal rendelkezik. Jellemzően nagyrészt díszesen faragott fából épültek, széles verandákkal és díszes ereszekkel. A restaurálás egymást követő generációi néha a szerkezeti gerendákat modern anyagokkal helyettesítették, de a fa továbbra is ezeknek a házaknak a meghatározó eleme. Sokuk eklektikus építészettel rendelkezik: láthatók az oszmán hagyományos motívumok barokk, rokokó és neoklasszicista stílusokkal keveredve. (Valójában figyelemre méltó számot Isztambul híres Balyan udvari építészcsaládja tervezett.) Lényegében minden kúria egy kelet-nyugati hibrid egy fedél alatt. A nagy paloták, mint például a Dolmabahçe vagy a Beylerbeyi, báltermekkel és csillárokkal idézik az európai nagyszerűséget, míg a kisebb yalılarok gyakran romantikus oszmán pavilonoknak tűnnek.

A tulajdonosok rangját történelmileg még a festés is jelezte. A késő oszmán gyakorlatban az állami tisztviselők villáit okkervörösre, a muszlim családok kúriáit pasztellfehérre vagy zöldre, a nem muszlim családok kúriáit pedig szürkére és barnára festették. A 19. századi utazók felfigyeltek erre a szigorú színkódra: a tengerparton álló bordó vagy pala színű házak azonnal közvetítették a tulajdonos státuszát vagy vallását. A belső terek is rekeszekre voltak osztva: minden kúriához tartozott egy selamlık (vendégek és férfiak fogadószárnya) és egy háremlik (családi magánlakosztály). A cselédszobák, istállók, csónakházak és még a „holdfényes pavilonok” is gyakori függelékek voltak. (A helyi legenda szerint Dolmabahçe-ban egykor egy kihúzható móló volt, így a szultánok jachttal érkezhettek.) A balesetek elhárítása érdekében sok kúrián még mindig látható a „Ya Hafız” vagy más felirat, amely védelmet nyújt a tűz ellen – tükrözve, hogy mennyire sebezhetőek voltak ezek a fa kincsek.

Egy yalın belüli élet ugyanolyan kozmopolita lehetett, mint maga a birodalom. Egy 19. századi író, Abdulhak Şinasi híresen hasonlította a boszporusz-kúriát egy „oszmán mikrokozmoszhoz” – az egyik háztartásban egy cserkesz dajka, egy görög szolga, egy örmény ayvaz (lakáj), egy abesszin eunuch és egy albán kertész szolgált egy fedél alatt. A hajósok, szakácsok és zenészek egyaránt soknemzetiségűek voltak. Lényegében minden palota egy kis világ volt, amely a birodalom sokszínűségét tükrözte a partjain.