A görögországi Leszbosz szigete ugyanolyan híres mitikus örökségéről, mint tájairól. Jóval a turisták érkezése előtt hegyei és szőlőültetvényei legendákba szőtték magukat. Az ókori szerzők szerint Leszboszt először kalandvágyó pelaszgok népesítették be. Egy nagy árvíz (a Deukalion (vízözön) később tisztára söpört a szigeten, majd ezt követően egy Macareus nevű idegen érkezett hajóval. Diodorus Siculus azt írja, hogy Macareus – akit állítólag vagy a napisten, Helios, vagy egy helyi uralkodó, Crinacus fiaként tartottak számon – beleszeretett Leszbosz enyhe éghajlatába és termékeny völgyeibe. A szigetet tette otthonává, közismerten igazságosan uralkodott, sőt, kiadott egy híresen igazságos törvénykönyvet, az úgynevezett ... „Az oroszlán törvénye”Ily módon aranykort alapított a szigeten, népességet és jólétet terjesztve el a közeli égei-tengeri szigetekre.
A mítoszok az „áldott” bőség hosszan tartó illatát hagyják Leszbosz szigetén. Mivel a sziget elkerülte az árvíz pusztulását, az ókori írók az egyik leghíresebbnek nevezték. „Az áldottak szigetei”Diodorosz elmagyarázza, hogy Leszbosz buja termése, gazdag vizű forrásai és mérsékelt éghajlata teszi különlegessé – olyannyira, hogy egy hagyomány szerint a kifejezést magát Makareuszt (görögül Makareuszt) tisztelte. Makariosz, „áldott”). Uralkodása alatt a sziget virágzott. Makareusz új gyarmatokat alapított: egyik fia (meg nem nevezett) letelepedett Khiosz szigetén, egy másik fia, Küdrolaosz Szamosz királya lett, harmadik fia, Neandrus alapította Koszt, Leukipposz pedig telepeseket vezetett Rodoszra. Még Makareusz egyik lánya, Methümna is egy helyi klánba házasodott. Amikor férje (Leszbosz, Lapithész fia) uralkodó lett, átnevezte a szigetet magáról „Leszboszra”, lecserélve a Homérosz által említett régi „Makareusz székhelye” címet. Így a sziget kettős örökséget örökölt: egykor „Makareusz földje”, később pedig „Leszbosz” volt.
Mielőtt bármelyik király megérkezett volna, a sziget története az őskori ködben kezdődött. A legenda szerint Leszboszt először az Argoszból vándorló pelaszgok foglalták el (innen ered a korai név pelaszgi), sőt, még legendás kézművesek is éltek ott, akiket telkhíneknek hívtak. Végül Deukalion* özönvize elpusztította a korábbi településeket. Diodorosz beszámolójában „vízözön” öntötte el Leszboszt – ami Görögország más részein található özönvízmítoszok visszhangja. Miután a vizek visszahúzódtak, a sziget szinte üres és műveletlen maradt. Ebbe a csendes jelenetbe lépett Makareusz, akinek érkezése egy új kezdetet jelentett. Azonnal felismerte a föld szépségét, és itt telepedett le.
Leszbosz özönvíz utáni termékenysége is ihlette a sziget nevét. A görögök úgy tartották, hogy az özönvizet túlélő égei-tengeri szigetek a kényelem és a bőség paradicsomaivá váltak. Leszboszról mindenekelőtt azt mondták, hogy könnyedén termett gabonát, bort és gyümölcsöt. Diodórosz megjegyzi, hogy a katasztrófa sújtotta szárazföldi régiókkal ellentétben Leszbosz zöld és „sértetlen” maradt, gazdag olajbogyóban, árpában és szőlőben. Ez a bőség adta az okot, hogy a szigetet… „Az áldottak szigete” (szó szerint Mi az a makarón?), egy általa megjegyzett kifejezés utalhatott a sziget bőségére, vagy szójáték lehetett Makareosz nevére. Mindenesetre az archaikus korra Leszbosz már jól ismert volt a termékenységéről és enyhe éghajlatáról, megalapozva ezzel a későbbi aranykorát Makareusz uralkodása alatt.
Leszbosz történelme Makareusz körül forog. Az egyik hagyomány szerint (Diodorosz idézi) ő egy rodoszi születésű herceg – a Heliadae-k, a napisten, Héliosz és Rhodosz gyermekei közül a legidősebb. Testvérei közötti féltékenység az egyik testvér (Tenages) meggyilkolásához vezetett, ami arra kényszerítette Makareuszt, hogy elmeneküljön Rodoszról. Egy másik genealógiában (Hésziodosztól Diodorosz közvetítésével) Makareusz ehelyett Olenoszi Krinakosz fia (tehát halandó leszármazási vonal). Mindkét változat egyetért abban, hogy száműzöttként érkezett Leszboszra. Partraszálláskor Makareusz „a földet minden jóban és szelíd jellemben termőnek” találta, és királlyá tette magát.
Makareusz uralkodása első éveiben figyelemre méltóan felvilágosultnak bizonyult. Diodorosz úgy írja le őt, mint aki városokat épített, tetőket cserepezett, távoli kereskedelmet folytatott, sőt, egy olyan jogrendszert is bevezetett, amely az igazságosságáról volt híres. „Az oroszlán törvénye” Híres volt igazságosságáról – a név az igazságossággal párosuló erőre utal. Leszbosz lakói jóindulatú királyként emlékeztek Makareuszra, és a sziget városaiból (mint például Mütiléné és Methümna) származó ősi pénzérméken néha az ő portréja is szerepelt.
Békés uralkodása alatt Makareusz elindította a sziget emberi „családfájának” felépítését is – örökösöket nemzett, akik később megalapították a városait. A mítosz szerint Makareusznak hat lánya (és valószínűleg több fia) született különböző anyáktól. Két legismertebb lánya Mütiléné és Metiména volt. Ezek a nővérek váltak névadókká: Mütiléné a legendás Leszboszhoz (Lapithesz fiához) ment feleségül, és maga a sziget is felvette városa nevét; Mütiléné hasonlóképpen kölcsönözte a nevét Leszbosz fővárosának. Valójában Diodorosz kifejezetten megjegyzi, hogy Mütilénénak „két lánya volt, Mütiléné és Metiména, akikről a sziget városai a nevüket kapták”.
Későbbi tudósok felfigyeltek az ellentmondásra: Makareusz a napisten leszármazottja vagy halandó herceg volt? A modern kommentátorok rámutatnak, hogy a szóbeli hagyományok gyakran megsokszorozták az eredetet. Diodórosz mindkettőt választás nélkül mutatja be: gyakorlatilag Makareusz isteni származást igényelhetett Helioson keresztül, ha valaki úgy akarta, vagy helyi nemességet Crinacuson keresztül. Akárhogy is, a következtetés az, hogy Leszbosz alapítója bármilyen mércével mérve „királyi” volt. Féltestvérei (a többi Heliadae) Rodosz városainak királyai lettek, míg ő messzebbre költözött.
Miután Leszboszra ért, Makareusz szétterjesztette a lakosságot a szigeten és azon túl is. Diodorosz feljegyezte, hogy kolóniákat alapított Számoszon (fia, Küdrolaosz vezetésével) és Kószon (Neandrus vezetésével). Később Leukipposzt telepesekkel küldte Rodoszra. Ezek az expedíciók a görög gyarmatosítás korát tükrözik: családtagok új városokat alapítottak. Figyelemre méltó, hogy Makareusz még Leszbosz városait is a lányairól nevezte el (pl. Antissza, Ariszbe, Issza, Agamede mind a lányainak nevezik a későbbi forrásokban). Generációjának végére Leszbosz szinte minden városállama az ő vonalára vezette vissza eredetét.
Makareosz öröksége tovább élt Leszbosz városainak nevében. A leghíresebb lányai Methymna és Mytilene voltak. Methymna (akiről a sziget északi városa, Molyvos az ősi nevét kapta) a legendák szerint királynővé vált, miután feleségül ment a hős Leszboszhoz. Mithilene a nevét adta a virágzó keleti városnak, amely már az ókorban is a sziget fővárosa volt. Négy másik lányt – Antisszát, Ariszbét, Isszát és Agamedét – az ókori földrajztudósok szintén a lányaiként tartanak számon. Mindegyik név Leszbosz egy-egy ősi lelőhelyének felel meg: Antissza a nyugati parton, Ariszbé a szárazföld belsejében, Methymna közelében, Issza és Agamede pedig (akiknek pontos helyét kevésbé ismerjük) valószínűleg kisebb városokban. Csak Mytilene és Methymna maradtak fenn folyamatosan; a többiek a klasszikus időkre pusztulásba mentek.
Lánya | Város elnevezve | Helyszín Leszbosz szigetén | Modern státusz |
Méthimna | Métümna (Molivosz) | Északi partvidék | Még mindig lakott (Molyvos) |
Mytilene | Mytilene | Keleti part | Mytilene városa (főváros) |
Antissa | Antissa | Nyugati part | Régészeti lelőhely |
Arisbe | Arisbe | Methymna közelében | Ősi romok |
Jelenleg | Jelenleg | (ismeretlen szigetváros) | Nem élte túl |
Agamemnón | Agamemnón | (ismeretlen szigetváros) | Nem élte túl |
Táblázat: Makareusz király hat lánya és városaik (ősi név és modern státusz). Közülük kettőt, Mütilénét és Metimmnát, Diodorosz Szicíliai Államban is megerősít.; a többi későbbi forrásokból származik (Bizánci Stephanus).
Maga a sziget neve is megjelenik a mítoszokban. Végül Leszbosz (Λέσβος) nevét egy másik hősnek tulajdonították: Leszbosz, Lapithész (vagy néha Pierusz) fiaDiodorosz beszámolója szerint Leszbosz hajóval érkezett (egy delphoi jóslat ösztönzésére), és feleségül vette Methymnát, Makareosz lányát. Ahogy Homérosz már utalt rá („Makareosz földje”), a sziget Makareosz nevét viselte. De miután Leszbosz önálló híres fejedelemmé vált, a történet szerint a szigetet magáról nevezte el. Így a legenda szerint a szigetnek két egymást követő „névadója” volt. Szapphó szobra Mütiléné városában például görög betűkkel véste a sziget nevét alulra – emlékeztetőül arra, hogy ez a név ősi és személyes, nem pedig költői kitaláció.
Mi indította el Leszbosz különleges költői hagyományát? Egy időtlen legenda Orfeuszhoz, a mitikus trák bárdhoz vezeti vissza. Késő antik források szerint Orfeuszt menádok szaggatták darabokra Trákiában. Csodával határos módon levágott feje (még mindig énekelve) a tengeren Leszboszra sodródott, magával cipelve líráját. Ott, a hagyomány szerint, megalapították Orfeusz jósdáját, és a szigetet elöntötte az ihlet. Akár szó szerint igaz volt, akár nem, a kép megmaradt: Leszbosz lett... a a költészet otthona. Valójában a Kr. e. 7. századi zenészt, Terpandert, aki eredetileg Leszboszon született, tartják a sziget zenei stílusának kodifikálójának. Terpandert híresen meghívták Spártába, és megváltoztatta a Carneia fesztivál himnuszát, biztosítva, hogy Leszboszon a lírahagyomány panhellén jellegűvé váljon. A tudósok megjegyzik, hogy az archaikus korszakra a kifejezés Leszbikus citarode A (hárfa) elnevezést virtuóz előadókkal hozták összefüggésbe, sőt, egyes spártaiak irodalmi „Terpandrosz leszármazottainak” tekintették magukat. Röviden, Szapphó korára Leszbosz már a lírai költészet elismert bölcsője volt, Orpheusz örökségének és olyan költőknek köszönhetően, mint Terpandrosz.
Ebben a legendás talajban született Szapphó, Leszbosz legnagyobb lánya. A tudósok Szapphó születését nagyjából a következő időre datálják: kb.Kr. e. 630–570. Az ókori írók (köztük a filozófus Platón is) odáig mentek, hogy ...-nak nevezték. „a tizedik múzsa” isteni ihlettel egyenrangúnak dicsérve őt. Szapphó maga Eresoszból (Szkala Eresosz) vagy Mütilénéből származott – a források eltérőek, de akárhogy is, Leszbosz arisztokráciájához tartozott. Az egyik töredék megemlíti anyja nevét (Kléisz) és saját lányát (szintén Kléisz). A késői hagyomány szerint feleségül ment egy androszi Kerkülasz nevű férfihoz, és született egy lánya, de ezek a részletek a mítosz részévé válnak. Mindenesetre Szapphó hírneve messze túlmutat a szigeten: minden Az ókori lexikon Görögország legnagyobb költői között tartja számon.
Szapphó életének megvolt a maga drámája. Politikai zűrzavart élt át: egy hagyomány szerint rövid időre száműzték Szicíliába (Kr. e. 600 körül) egy Mütilénéi frakcióharc során. A legendák és a pénzérmék szerint azonban Leszbosz szigetén továbbra is szeretett maradt. Mütiléné ősi érméin és szobrain gyakran ábrázolták az arcképét; sőt, egy Mütilénében feltárt bronzfej is ábrázolhatta Szapphót. Paradox módon azonban, bár Leszbosz legnagyobb kulturális alakja volt, a helyi bölcsesség szerint szexualitása némileg... vitatottEgy modern leszbikus útikalauz humorosan idézi a Leszbosz leszbikusai című könyvet, amelyben beismerik, hogy Szapphó „akaratlanul” tabutéma lett a későbbi helyi emlékezetben a hírneve miatt.
Nemesi családban született, Szapphó egy gazdag városban nőtt fel. Leszbosz fővárosa, Mütiléné és Eresosz fontos központok voltak; családja valószínűleg földdel és hajókkal rendelkezett. Fiatalkorától kezdve elmélyült a költészetben: Leszbosz szájhagyománya volt a lírai éneklés, amelyet idősebb költő-zenészek tanítottak. Úgy tartják (bár nem bizonyított), hogy Szapphó egy fiatal nőkből álló kört, vagy „thiasoszt” vezetett, amely lényegében egy kulturális szalon vagy iskola volt, ahol a nemes lányok zenét, költészetet és társadalmi művészeteket tanultak. Az ilyen csoportok gyakoriak voltak az archaikus Görögországban, és Szapphó legendája szerint későbbi költők mentorálása volt. Mégis, semmi konkrétumot nem tudunk a napi rutinjáról, így korai évei aranyló ködben maradnak forrásainkban.
A klasszikus írók nem értenek egyet: egyesek szerint Szapphó származott Eresos (Eresos-skála), mások szerint MytileneMindkét város szülővárosának vallja magát. A legrégebbi fennmaradt, rá utaló epigramma „ereszoszi Szapphónak” nevezi, de évszázadokkal később angolosított hírneve a sziget nevéhez ragadt. A modern tudósok afelé hajlanak, hogy Eresos: kiemelt helyen szerepel a szövegekben, sőt, egy apró Szapphó múzeumnak is otthont ad. Akárhogy is, felnőttkorára Szapphó folyékonyan beszélte a leszboszi eol görög dialektust – egy dialektust, amelyet híresen használt költészetében.
Leszbosz saját történetei szerint Szapphó feleségül ment egy gazdag androszbeli kereskedőhöz, Kerkülaszhoz, és lánya született, Kleísz. (Egy fennmaradt esküvői verstöredék Kleísznek van szentelve, amely alátámasztja a történetet.) Kr. e. 600 körül Szapphó azonban belekeveredett a nagy arisztokrata viszályba Mytilénében. Állítólag családjával vagy a száműzöttek által legyőzött frakcióval együtt őt és rokonait elűzték. A legenda szerint elkísérte testvérét, Haraxoszt (egy kereskedőt) Egyiptomba, majd visszatért a még mindig zűrzavaros Leszboszra. Bármi is az igazság, Szapphó érett költészete gyakran utal az elválásra és a vágyakozásra – talán ezt az időszakot idézi.
Nincs önéletrajzunk, csak későbbi írók dicsérete. Platón híres „tizedik múzsája” címkéje (a Szimpózium) megszilárdította hírnevét. Más források „leszboszi oroszlánnak” vagy egyszerűen „költőnőnek” nevezik. A középkori bizánci enciklopédiában (Szuda) a történelem egyik nagy költőjeként szerepel. Olyan költők, mint Pindarosz, és római szerzők (Catullus, Horatius) ismételten idézik verseit. Így Szapphó olyan legendás státuszt ért el, hogy inkább kulturális ikonként, mint történelmi alakként kezelték – egy valós személyként, akinek életrajza helyrehozhatatlanul összefonódik a mítoszokkal.
Nincs önéletrajzunk, csak későbbi írók dicsérete. Platón híres „tizedik múzsája” címkéje (a Szimpózium) megszilárdította hírnevét. Más források „leszboszi oroszlánnak” vagy egyszerűen „költőnőnek” nevezik. A középkori bizánci enciklopédiában (Szuda) a történelem egyik nagy költőjeként szerepel. Olyan költők, mint Pindarosz, és római szerzők (Catullus, Horatius) ismételten idézik verseit. Így Szapphó olyan legendás státuszt ért el, hogy inkább kulturális ikonként, mint történelmi alakként kezelték – egy valós személyként, akinek életrajza helyrehozhatatlanul összefonódik a mítoszokkal.
Szinte minden fennmaradt sora a szerelemről és a vágyról szól. Sokan nőkhöz – barátokhoz, diákokhoz vagy szeretett társakhoz – szólnak. Stílusa bensőséges és kézzelfogható: mezők, rózsák, naplemente „rózsás ujjai” és hullámok képei gyakran jelennek meg. Himnuszokat is írt (a híres Himnusz Aphroditéhez) és esküvői dalok (epithalamia). Mindent összevetve bevezette azt, amit a modernek „lírai én”-nek neveznek: az első személyű érzelmeket, amelyek nem találhatók meg a homéroszi eposzban. Ahogy egy tudós megjegyzi, Szapphó lírájának nagy része rövid, személyes és intenzíven érzelmes, gyakran meditatív a szerelem örömeiről és fájdalmairól.
Verseiben eol alakokat használ (például az „ethra” a görög köznyelv helyett). Ethel). A róla elnevezett szafírversszak három tizenegy szótagú sorból áll, amelyeket egy öt szótagú követ. AdonicA római költők, Catullus és Horatius később utánozták ezt a versmértéket, amelyről Merriam-Webster megjegyzi, hogy... „az eredeti ritmikus minta” Szapphó használta. Bár technikai jellegű, ez a metrum jellegzetes zenét kölcsönöz Szapphó verseinek. Szóválasztása egyszerű és élénk volt, de metruma és kifejezésmódja innovatív. Költészetéből fennmaradt egy verseskötet, amely mesteri tudását mutatja:
(Ez a 31-es töredék jól szemlélteti jellegzetes tisztaságát: rövid sorok, mindennapi szókincs, mégis telt érzés.)
Akár esküvőről, akár egy barát vigasztalásáról, akár a szépség csodálatáról van szó, Szapphó témája mindig személyes érzelem. Ahogy ő maga írta (31. töredék), a szerelem hirtelen felfordulását egy várost támadó, rajzó sereghez hasonlította – ez a szenvedély élénk katonai metaforája. Hangneme mégis lehet gyengéd is, mint például a himnuszban, ahol Aphroditéhez (a szerelem istennőjéhez) könyörög, hogy gyújtsa újra lángra az elveszett szerelmet. A modern kritikusok hangsúlyozzák, hogy Szapphó versei... „gyakran rövid, személyes és rendkívül érzelmes”, az intim pillanatokra összpontosítva. Ha egy téma kiemelkedik, az az erotikus szerelem – néha nők között, néha férfiak felé. A szerelem ismétlődő képe rózsaujjú Hold megmutatja, hogyan kölcsönzött epikus kifejezéseket a személyes érzelmek leírására.
Szapphó teljes életművéből csak egyetlen vers maradt fenn teljes egészében: az ő Himnusz Aphroditéhez (más néven „Óda Aphroditéhoz”). Ez a tizenegy soros ima arra kéri az istennőt, hogy szerelmesen teljesítse Szapphó vágyait. Minden más darab töredékes. Egy tudós nyersen megjegyzi: „Csak egyetlen verse… maradt fenn teljesen épségben”Az az egy darab az Aphrodité-himnusz. Néhány másik jelentős töredék is létezik (mint például az úgynevezett 31. töredék, amely a féltékenységről és a vágyról szól). Ezek a darabok gyakran azért maradtak fenn, mert későbbi szerzők idézték őket. Így rendelkezésünkre állnak a „rózsaszín ujjú” Aphrodité-sorok és körülbelül 80 rövidebb részlet az ókorban írt talán 10 000 sorból.
Elgondolkodtató, hogy Szapphó írásaiból szinte semmi sem maradt fenn. A tudósok becslése szerint körülbelül tízezer sornyi verset írt, mégis ma már csak körülbelül 650 sor maradt fenn. Más szóval, körülbelül 3% Művének egy része fennmaradt. A többi az idők ködébe veszett. Ennek ellenére ezek a töredékek mélyen formálták a nyugati kultúrát. Szapphó sorait költészetórákon tanítják; dalszövegeiből vett idézetek díszítik az antológiákat. Minden előkerült kifejezést – néhány görög szóval itt-ott – tudósok alaposan átvizsgáltak. A kíváncsi olvasó számára fordítások találhatók számos történelem- és irodalomkönyvben. Egy olyan költőt tárnak fel, akinek intenzitása átível az évezredeken.
Az ókor után Szapphó verseit soha nem másolták folyamatosan, így könyvei gyorsan megritkultak. Az alexandriai könyvtár idejére (Kr. e. 3. század) Szapphó az egyik... Kilenc lírai költő a hellenisztikus tudósok kanonizálták, de még akkor is csak töredékek keringtek. A későbbi idők nem voltak kedvezőek: a középkori pletykák VII. Gergely pápának (11. század) tulajdonítják Szapphó műveinek elégetését. (Ez a történet a befolyásos A rómaiak tettei és későbbi források: „Szapphó kicsapongó életmódjáról szóló hírneve arra késztette Gergely pápát, hogy 1073-ban elégesse a művét” – jegyzi meg egy modern beszámoló.) Akár igaz, akár nem, ez azt jelképezi, hogyan ütközött érzéki költészete a későbbi prűd normákkal. A valóságban az idő múlása okozta a károk nagy részét: a pergamen elporladt, a könyvtárak megsemmisültek, és más írók csak elvétve idéztek belőle sorokat.
A régészet második esélyt adott. Egyiptomi papiruszlelőhelyek kerültek elő. Szapphó töredékeket több mint egy évszázadon át. Híres felfedezések közé tartoznak a 2. század közepéről származó papiruszok (Oxyrhynchus leletei a 20. század elején), amelyek megduplázták az ismert korpuszt. Az izgalom továbbra is fennáll: 2014-ben a tudósok két teljesen új Szapphói versek harmadik századi papirusztekercsekről. Az egyik újonnan megjelent, közel 100 soros darab egy monológ, amelyben a nő testvéreihez szól (személyes, önéletrajzi hangvétel). Egy másik töredék egy nő vágyakozásáról szól. Ezek a leletek – amelyekről a Guardian és tudományos folyóiratok is beszámoltak – mindenkit arra emlékeztettek, hogy Szapphó lírájának még több része törhet elő a homokból. Nem töltötték be a hézagokat, de évezredek hallgatása után friss meglátásokat adtak.
Leszbosz szigete és Szapphó neve kitörölhetetlen nyomot hagyott a nyelvben. A legnyilvánvalóbb a melléknév "zafír" Szapphó nevéből származik. Merriam-Webster megjegyzi, hogy Szapphó miatt “the island of Lesbos… gave its name to lesbianism, which writers often used to call sapphic love”Szapphó idejében a szó "Leszbikus" egyszerűen „leszboszi” jelentéssel bírt. De a késő ókorban a görög komikus költők (pl. Alexandriában) szenvedélyes vagy is érzéki. Ennek eredményeként a „leszbikus” kifejezés (angolul az 1620-as években jelent meg) a női homoszexualitásra utalt. Ahogy egy modern történész fogalmaz, “the very term ‘lesbian’ is derived from the name of [Sappho’s] home island”.
Hasonlóképpen, "zafír" A kifejezés a 18. század körül került használatba a nőket szerető nők jelölésére, Szapphó neve után. Eredetileg azonban bármilyen szerelmes verses mintát jelentett, mint például Szapphóét, és tágabb értelemben bármit, ami a stílusához kapcsolódott. Manapság a „szappikus szerelem” gyakran csak nők közötti szerelmet jelent, párhuzamba állítva a „leszbikus szerelemmel”.
Érdemes megjegyezni, hogy Szapphó idejében ezek a címkék nem léteztek. Szapphó a stigma nélküli szerelemről írt; nem volt egységes szó a női homoszexuális identitásra. Az ókori kritikusok vitatták a magánéletét (néhányan szatirikus színdarabokban rágalmazták), de maga Szapphó soha nem használta ezeket a kifejezéseket. A modern tudósok hangsúlyozzák, hogy nem szabad a mai kategóriákat visszavetíteni az ókorra. Mégis, mindkettő... leszbikus és szafír tiszteleg Leszbosz és Szapphó nevének emléke előtt, tükrözve, hogy öröksége milyen mélyen formálta a nyugati gondolkodást a nemekről és a szerelemről.
Szapphó árnyéka korán túl is beborítja az irodalmat és a kultúrát. Az ókorban Platón az isteni múzsa hangjaként tisztelte. A hellenisztikus tudósok felvették a Kilenc Lírai Költő nagyra becsült kánonjába (ő volt az egyetlen nő a listán). A római írók lelkesen utánozták: Catullus nagy szerelmes költeményét (a „Lesbiáról”) egy szapphói versszakkal kezdi, Horatius pedig több ódát írt. a leszbikus stílus utánAhogy Merriam-Webster megjegyzi, Horatius kifejezetten “adopted [the] sapphic meter” latin versekben. Még Ovidiust, Propertiust és másokat is befolyásolt a szerelmi költészetben megnyilvánuló intimitásérzete.
A középkorban és a reneszánszban Szapphó képe ismét átalakult. A középkori egyház visszafogta a nyílt csodálatot (innen ered a Gergely-legenda), de egy középkori kézirat felfedezése (Szapphó műve a metapontumi Nero-villában) olyan értékes volt, hogy a reneszánsz költők lelkesen tanulmányozták. Petrarca-tól Ronsard-on át a romantikus költőkig Szapphó verseinek visszhangjai megtalálhatók.
A modern korban Szapphó kulturális szimbólummá vált. Az LMBTQ+ irodalom és tudományok patrónusa (a Leszboszi Egyetem még Szapphó Szimpóziumokat is szervez). Virginia Woolftól Audre Lorde-ig olyan írók érezték a jelenlétét. Neve és képe megjelenik a művészetben, a zenében és a feminista történelemben. Tennyson egyik szonettjében... Hercegnő megy, „A világ egyik fele nem értheti meg a másik örömeit” – de Szapphó volt az, aki először formát adott az örömöknek nők közöttBár csak töredékek maradtak fenn, minden egyes töredék új műveket ihletett: minden fordítás és elemzés énekre készteti Szapphót.
Leszbosz több mint mítosz; ősi ösvényein sétálhatunk. A sziget görög ortodox kolostorai (mint például a 16. századi Szent Rafael kolostor Kremasti közelében) és az oszmán kori várak (Molivosz vára Methymna felett) kontextust adnak a sziget rétegzett történelméhez. A régészeti lelőhelyek közé tartozik Antissa romvárosa (nyugati partvidék) és Demeter domboldali szentélye Papiana közelében, amelyet a helyiek Leszbosz első királyával társítanak. A legtöbb útikalauz Mytilénére, a fővárosra mutat: itt a 19. századi új régészeti múzeum helyi tárgyakat mutat be (köztük mozaikokat és feliratokat az archaikus Leszboszról), a vízparti téren pedig Szapphó szerény szobra áll. A közelben található az ókori Mytiléné régészeti lelőhelye (egy kis tell) és a lenyűgöző Alsó-vár (Saplinja), amely a város kikötőjét őrzi.
A modern Leszbosz is magáévá teszi Szapphó kulturális és turisztikai örökségét. Skala Eressos (az ókori Eresus) tengerparti faluja nemzetközi központtá vált az LMBTQ+ látogatók számára. Minden nyáron a Nemzetközi Eressos Női Fesztivál több száz nőt vonz (a legutóbbi számlálások szerint 700–1000-et) koncertekre, felolvasásokra és tengerparti rendezvényekre. Az óváros tavernáiban ma már helyi ouzót és leszbikus folk rockot szolgálnak fel egymás mellett. Molyvosban (Methymna) minden évben középkori vásárt rendeznek, amely Makareusz és a sziget alapításának legendáit mutatja be. Leszbosz szerte emléktáblák és kis múzeumok említik Szapphót – például Skala Eressosban egy tábla jelzi „iskolájának” helyét, Kalloniban (az ókori Kyme közelében) pedig egy szökőkút bizonyos helynevek eredetére utal.
A látogató szemszögéből nézve Leszbosz ma az ókort és a természetet ötvözi. Olajfaligetek és szőlőültetvények borítják a táj nagy részét; az oregánó illatát a tengeri szellő lebegteti. Keresse a háromnyelvű táblákat: görögül, angolul és néha franciául (ami a 19. századi tudósokat és a francia turizmus egy kis részét tükrözi). A fővároson kívül sok helyi lakos még mindig gazdálkodik vagy halászik, így előfordulhat, hogy olyan nyelvjárási szavakat hall, amelyek az ókori eolikus időkig nyúlnak vissza. Egy túra után az Olümposz-hegyen (Leszbosz) vagy egy úszás után a Skala Eressos-ban szinte érezni lehet a sziget szellemét. Akár régészeti ösvényeket követ, akár csak naplementekor az Égei-tenger partján ül, az érzés félreérthetetlen: Leszbosz továbbra is egy sziget a múlttal, és Szapphó szavai sosem messze vannak a sós szellőtől.
