Pompei vonzereje az ókor időkapszulájaként való elképesztő megőrzésében rejlik. A Vezúv által i.sz. 79-ben hirtelen eltemetett város a helyére fagyott: az épületek, a freskók, sőt a kenyér is pontosan olyanok maradtak, mint voltak. A 18. századi újrafelfedezése óta Pompei a világ leghíresebb régészeti lelőhelyévé tette a tudósokat és az utazókat. A nyüzsgő római városból fagyott tabló lett, páratlan ablakot kínál a 2000 évvel ezelőtti mindennapi életbe. A kotrógép simítójának vagy tudósának egyetlen söprésével az ember egy egész római várossal – annak házaival, üzleteivel, templomaival és utcáival – találkozik értelmezésre várva. Ez az „elveszett város” milliókat ragadott meg, több mint két évszázados folyamatos tanulmányozást és egy epikus történetet mesél el, amely ma is kibontakozik.
Pompei gyökerei a korai vaskorig nyúlnak vissza. A Kr.e. 8. században az oscans néven ismert őshonos dőlt betű falvakat alapított a vulkáni fennsíkon. A hagyomány szerint öt dombtetőn lévő falucska egyesült az idők során egy közösséggé (talán a név oscan gyökére utalva, amely „öt” jelentése). A Kr.e. 7–6. században görög telepesek befolyásolták a területet. Apolló dór temploma (több továbbra is látható) Pompei legkorábbi görög befolyását jelzi. Ekkortájt a város elkezdett egyesülni és kőfalakkal megerősíteni a kerületét.
A Kr.e. 6. század végén az etruszkok – Róma gazdag kulturális riválisai – uralkodtak Campania felett, és Pompei bekerült a szférájukba. A feliratok és a kerámia megerősíti, hogy etruszk kereskedők és papok jártak itt, bár a város nagyrészt megőrizte autonómiáját. A döntő fordulópont ie 474-ben következett be, amikor a Cumae-i szövetséges görög erők legyőzték az etruszkokat a régió hatalmi harcaiban. Nem sokkal ezután a környező samnita törzsek (Róma ellenségeivel szövetséges hegylakók) Kr.e. 424–423 körül elfoglalták Pompeit. A samnite uralma alatt a város jelentősen megnőtt: új falak épültek, bővült a városhálózat, és kezdtek megjelenni a középületek.
A Kr.e. 4. századra Pompei virágzó dőlt várossá vált. Fenntartotta az oscan nyelvet és szokásokat, még akkor is, amikor görög és etruszk szomszédokkal kereskedett és keveredett. Ezek a befolyási rétegek alapozták meg azt, ami Pompeji lesz Róma alatt. Egyetlen kő sem – vagy freskó – régebbi, mint maga Pompei. Még a legkorábbi járdák és templomi maradványai is öt évszázados római életről szólnak.
Kr.e. 89-ben a Római Köztársaság végül hivatalos igényt támasztott Pompejire. A társadalmi háború alatt Sulla tábornok ostrom alá vette a várost, majd Róma Colonia Cornelia Veneria Pompeianorum néven újraalapította. A római veteránok itt kaptak földet, és sok helyi lakos szerzett római állampolgárságot. A következő évszázad során Pompei nagyon virágzott. A hátországban szőlőültetvények és olajfaligetek szolgálták a gazdagságot, míg a város Sarnus folyó kikötője összekapcsolta a Földközi-tenger keleti kereskedelmével. Ezt a jólétet a város építészete örökíti meg: széles, egyenes utcák, üzletekkel szegélyezve; nagy középületek; és elegáns magánházak.
Monumentális építmények alakultak ki. A Forum Plaza-t a Nagy Jupiter-templom (az istentisztelet központja) és egy oszlopos bazilika burkolta és szegélyezte az üzleti és udvari bazilika. A tengerparton egy nagy amfiteátrum (i.e. 80-70 körül épült) gladiátorharcokat kínált. Ez az amfiteátrum a legrégebbi ismert a maga nemében. Két színház horgonyozta le Pompei kulturális életét: egy hatalmas szabadtéri színház a drámához (i.e. ~55-ben épült) és egy kisebb odeon a zenéhez. A nyilvános fürdők, köztük a nagy Stabian fürdőkomplexum, táplálták a polgárok napi rutinját.
A társadalom minden osztálya Pompejiben élt és dolgozott. Rabszolgák, felszabadítottak, kereskedők, kézművesek és arisztokraták osztoztak az utcákon. A pazar kúriák (domusz) mozaikpadlóval és festett falakkal büszkélkedhettek, míg az alacsonyabb rendűek a kocsmákban és az élelmiszerpiacokon gyűltek össze. Egy esemény próbára tette a város ellenálló képességét: i.sz. 62-ben egy nagy földrengés rázta meg Campaniát, és számos épületet súlyosan megrongált. A pompeusiak éveket töltöttek a kőfalak és oszlopok újjáépítésével és megerősítésével. Kr.u. 79-re az újjáépítés nagy része befejeződött, de sok házban még mindig vannak heges oszlopok és rögtönzött javítások – a béke utolsó fejezete a katasztrófa előtt.
Pompei lakosainak száma 10-20 000 fő volt a kitörés idején. A lakosságban gazdag földbirtokosok voltak többszintes otthonokkal, valamint a szabadosok és a rabszolgamunkások nagy alsó osztálya. A társadalmi hierarchia a mindennapi rutinokban volt látható. A patrícius családok olyan díszes átriumházakban elnököltek, mint a Faun háza, a híres Sándor-mozaikjával, vagy a Vettii háza, amelyet gazdagon festettek a gazdag kereskedőkké vált szabadok. A hétköznapi emberek szerényebb házakban, üzletek feletti lakásokban éltek. Nyilvános fórumok és templomok nyüzsögtek a polgári élettől: a kereskedők bort, garumot (halszószt), pékárut és egyéb árukat árultak a piaci standokon; Porters kocsis amfora; A falakon graffiti helyi választásokon jelölteket hirdetett, és házasságtörő kapcsolatokat hirdetett.
Összességében az élet Pompeiiben tipikus római és egyedülállóan campani volt. A piac nyüzsög a görög import olívaolajtól és a helyi boroktól. A gyerekek az utcákon futottak a Via dell'Abbondanza-hoz (a főúthoz). A szekerek, az állatállomány és a hangok kakofóniája minden ókori római látogató számára ismerős lett volna. Az egyenlőtlenség és a nehézségek együtt léteztek a luxussal, de a város közösségként virágzott – egészen a i.sz. 79-es végzetes nyaráig.
A kitörés dátumát évszázadokon át az ifjabb Plinius római író rögzítette, aki úgy jegyezte le i.sz. 79. augusztus 24. A pompei tan megismétlődött az augusztusi hagyományról. A modern régészet azonban újra megvizsgálta a nyomokat. 2018-ban a kotrógépek szén graffitiket találtak egy falon, amely i.sz. 79. október 17-re datálható, ami arra utal, hogy a latin “Nonis Octobribus” (5 nappal az októberi kalendák előtt) októberi kitörést jelezhet. A tudósok rámutattak az őszi bizonyítékokra – a késői betakarítású gesztenye égetett ágai, a hidegebb estékre még mindig használt forragók és az ősszel vert érmék –, amelyek szerint a kitörés 79. október 24–25-én történt. A tanulmány (régészet, paleokörnyezet, numizmatika) nagyjából megerősítette az október végi időkeretet.
2024-ben azonban egy klasszicisták és vulkanológusok konzorciuma ellenezte, hogy Plinius beszámolója valószínűleg mégis helyes volt. Megjegyezték, hogy az őszi termésnek tűnő termékek egyszerűen a regionális éghajlati különbségeket vagy a lassú nyári érést tükrözhetik. A konszenzus most augusztus vége felé hajlik vissza, bár a vita rávilágít arra, hogy a régészet miként tekinthet újra a jól ismert történelmre. Nyugodtan kijelenthetjük: a Vezúv hirtelen és hevesen fújt valamikor i.sz. 79 nyár végén vagy kora ősszel, és egy-két napig halálos hamuval borította be Pompeit.
A modern vulkanológia a Vezúv eseményt két fő fázisra osztja, nagyjából 18-20 óra alatt, két nap alatt.
A Vezúv 79-es kitörése a klasszikus plini kitörésnek minősül. Ez a kifejezés (az ifjabb Plinius után) a szélsőséges, robbanásveszélyes kitörést írja le, amely tornyosuló hamufelhőket képez. A Vezúv kezdeti szakasza a robbanóerő szempontjából ugyanabba a kategóriába sorolta, mint a Mount St. Helens (1980). A piroklasztikus túlfeszültségeket néha piroklasztikus áramlásoknak vagy piroklasztikus sűrűségű áramoknak nevezik. A szelíd lávával ellentétben ezek az áramlatok hurrikán sebességgel mozogtak, és nem hagytak esélyt a menekülésre az elkapottak számára.
Az első fázisban egyedül a lehulló hamu sokakat temetett el; A pánik és a tető beomlása halálos áldozatokat követelt. A halálos áldozatok többsége azonban a második szakaszban történt: az izzóáramok házakat és utcákat sújtottak. Az áldozatokat folyosókon vagy falakhoz szorítva találták meg. Testük nem „égett meg” (hamu megőrzi őket), hanem azonnal elpusztult a perzselő – 300°C feletti becslések – és a mérgező gázok miatt. A legtöbb ember, aki elpusztult, valószínűleg a második nap reggelén halt meg, ahogy a fiatalabb Plinius is megjegyzi a levelében (megszökött, de idősebb Plinius nagybátyja nem).
Mire a levegő kitisztult, Pompei délkeleti fele mintegy 6 méter vulkáni anyag alá temetve hevert. A modern régészek összesen nagyjából 1500 áldozatot (üregeket) fedeztek fel Pompeiiben; Valószínűleg több ezren maradnak eltemetve. Becslések szerint talán 2000 vagy több ember halt meg Pompeiben (egy eredeti lakosságból ~20 000-ig). Figyelemre méltó, hogy nem minden lakót öltek meg: több tucatnyian menekültek a közeli városokba, vagy hetekkel később tértek vissza (lásd alább).
Pliny the Younger’s Eyewitness Account: Plinius 6. könyve Irodalomtudomány a legélénkebb kortárs leírást nyújtja. Az öböl túloldalán lévő Misenumból egy fekete felhőt figyelt, amely „fenyő alakjában” emelkedik. Elmeséli, hogy nagybátyja (idősebb Plinius) hogyan ment hajóval nyomozni, de meghalt a parton, gőzöktől. Plinius levele az egyetlen első kézből származó beszámolók között alakította a napról alkotott felfogásunkat. Elbeszélése költői és megrázó, világos kiáltás az évszázadokban.
Közvetlenül a kitörést követően Titus császár némi segélyakciót tartott. Plinius megemlíti, hogy Titus segélyt küld a régiónak. Néhány túlélő még a megmentett holmihoz is visszatért. A régészet azt mutatja, hogy egy kis csoport évekig ácsorgott elhagyatott házakban vagy temetőkben. Az i.sz. 2–5. századra a romos várost részben újrahasznosították: az ókeresztények habarcsként használták fel a hamut, a széleken pedig szerény lakhatás történt.
A késő ókorban azonban Pompeii neve elhalványult. A középkori utazók látták a La Civita nevű hamu dombjait, de fogalmuk sem volt, hogy egy ősi város feküdt alatta. (furcsa módon a 4. századi római útiterv Tabula Peutingeriana Még mindig jellemzi Pompeiit, bár addigra a város nem volt több, mint egy emlék.) A Vezúv későbbi kitörései (pl. Kr. u. 472 és 512) új lávafolyások alatt temették el a romokat. A természet és az elhanyagolás 17 évszázadon át rejtette Pompeiit. A falusiak kőként használták a tufa romokat, a kincskeresők pedig időnként lövészárkokban vándoroltak, de Pompei teljes kiterjedése megmaradt.
Pompeji először a késő reneszánsz homályából emelkedett ki. 1592–1600 között Domenico Fontana építész (az obeliszkek mozgatásáról híres Rómában) felügyelte a nápolyi vízvezeték építését. Miközben alagutakat vágott a Civita (Pompeji-hegy) közelében lévő talajban, munkásai egy festményekkel díszített ősi falra botlottak. Fontana felismerte a római kőművet, és még egy feliratról is beszámolt, de titokban tartotta a leletet, hogy az uralkodó spanyol király felfedezéseit követelje. A műtárgyak zsebre válásán túl keveset tettek. Egy 1631-es földrengés ismét megzavarta a régiót, és ezt a korai haladást eltemették.
A szisztematikusabb újrafelfedezés 1709-ben kezdődött, amikor a Herculaneumban (Ercolano) kutató gazdák rájöttek, hogy egy ősi város romjaiba csaptak be. A következő évtizedekben III. Károly bourboni király hallott erről, és 1738-ban expedíciót küldött (Karl Weber mérnök és mások), hogy kiássák Herculaneumot. A rengeteg lelet – márvány szobrászat és még egy egész könyvtár égetett tekercseket a Papyri villájában – riasztotta Európát.
Pompei még mindig többnyire rejtve hevert, de 1748-ban a bourbonok végre megkezdték a hivatalos ásatásokat a „Civitában”. Rocque Joaquín de Alcubierre spanyol mérnök alagútépítési erőfeszítéseket vezetett, és olyan kincseket keresett, mint a Herculaneumban. Ezek a korai kotrógépek, amelyek alig várták a leleteket, gyakran véletlenül alagútba kerültek a falak alatt. Ennek ellenére feltárták a nagy házakat (később a Faun háza stb.) és a város nyugati szélét. 1763-ra egy felirat olvasható:rei publicae pompeianorum” in situ találták meg, bizonyítva, hogy ez a hely ősi Pompei volt. A történészek megjegyzik, hogy ez a 18. század közepi időszak jelenti a kezdetét modern régészet, ahogy a módszerek megfontoltabbá és tudományosabbá váltak.
Miután a hatóságok felismerték Pompei fontosságát, az ásatás felgyorsult. Károly király (Don Carlos) folyamatos ásatásokat finanszírozott. Alcubierre alagút-keletése szisztematikusabb módszereket adott a Nápolyi Királyi Akadémia védnöksége alatt. 1750 és 1764 között Karl Jakob Weber svájci mérnök szigorúan felmérte és feltérképezte Pompeiit. Felásórácsokat tervezett és gondos rajzokat készített. Weber irányítása alatt a híres fórumot teljesen leleplezték, és 1763-ban egy faragott emléktábla erősítette meg Pompeii személyazonosságát.
Ennek a korszaknak a főbb felfedezései közé tartozott a ma már híres herculaneumi papiruszvilla, amelyet az 1750-es években alagutakon keresztül tártak fel, és amely elszenesedett tekercseket tartalmazott. Pompeiiben a munkások felfedték a város keleti részén található hatalmas amfiteátrumot (a legrégebbi álló római aréna, amely Kr. e. 80-ban épült), és a templomokat és utcákat törmelék megtisztításával azonosították. A kotrógépek már akkor is felfigyeltek Pompei rendi rácsára. Megtalálták a Stone Milestones-t, a tárgyalótermi padlóval rendelkező bazilikát és a Broad Via Dell'Abbondanzát, a város fő bevásárlóútját.
A bourbon uralom alatti élet látványosság volt: nemesek és tudósok járták a romokat, freskótöredékeket és szobrokat gyűjtöttek otthon a paloták számára. A Pompeii utcák korai rajzai kezdtek keringeni Európában. A zord valóság azonban egyértelmű volt: sok ásás még mindig véletlenszerű volt, zsákmánykupacok tornyosultak, és a kitett romok ki voltak téve az időjárásnak. 1800-ra azonban részben kiderült Pompei: a tudósok újra bejárhatták az utcákat, és az ókort kőbe erősítették.
A napóleoni háborúk új befektetéseket és munkaerőt hoztak. 1799 és 1815 között a francia erők Olaszországban ásatásokra fordítottak forrásokat. Több száz munkás (a jelentések szerint akár 700-at is) eltakarította a törmeléket a helyszínen. Pompei északi és déli szakasza most először kapcsolódott össze; A párhuzamos utcák teljesen megnyíltak, és a látogatók valódi érzéket kaptak az ősi város elrendezéséről. A korszak figyelemre méltó leletei között voltak igényesen feldíszített villák. a gazdagon díszített A tragikus költő háza és a hatalmas A faun háza (Közép Sándor-mozaikjával) izgalmas antikváriusok emelkedtek ki a földből.
A modern régészeti gondolkodás az 1800-as évek közepén honosodott meg. 1863-ban Giuseppe Fiorelli lett az igazgató, és forradalmasította Pompei ásatását. Ragaszkodott ahhoz, hogy egész blokkokat tárjon fel egymás után, gondosan dokumentálva az egyes kontextusokat. Fiorelli híresen bemutatta a testnevelés Technika: Amikor megtudta, hogy a terek ott maradtak, ahol a testek elpusztultak a hamuban, vakolatot öntött beléjük, hogy visszaszerezze az áldozatok végső pózait. Ez a humánus tudomány meghozta a ma látható kísérteties gipszfigurákat. Fiorelli szigorú számozási rendszert is előírt: Pompeiit kilenc régióra osztották (régiók), blokkok (szigetek), és a házajtókat szekvenciálisan számozták – a tudósok által még mindig használt rendszert. Megnyitotta a Pompeii-t a nagyközönség előtt, és belépődíjat számolt fel a megőrzés finanszírozására (az első telephely Olaszországban, ahol ezt tette).
Európa-szerte tudósok özönlöttek Pompejibe. Theodor Mommsen és Eduard Nissen tanulmányozta a feliratait; Winckelmann és köre magasztalta művészetét. Német és francia régészek részletes monográfiákat publikáltak, Pompeiit a római élet tágabb faliszőnyegébe helyezve. A század végére a város körülbelül kétharmadát megtisztították, beleértve az olyan ikonikus villákat is, mint a A rejtélyek villája rejtélyes bakchikus freskóival (1909-ben fedezték fel) és többemeletes Menander-házzal (egy görög költő mozaikjáról nevezték el). 1873-ban a Freedman-tulajdonosok által díszített nyüzsgő Vettii-ház is napvilágra került. Ezek a felfedezések húst adtak Pompeji csontvázához: tégelyes üzletek, díszített fürdők és nyüzsgő falfestmények mindennapi témákról.
Az ásatás a 20. század elején folytatódott. Vittorio Spinazzola régész (1911–1924) kiterjesztette az ásatásokat a Via dell’Abbondanza mentén. Szisztematikusan feltárt ott több tucat házat és üzletet, és fényképekkel és gondos jegyzetekkel korszerűsítette az iratokat. Az első világháború után Amedeo Maiuri vezette Pompei munkáját (1924–1961). Maiuri csapatai lehámozták a rétegeket, hogy elérjék a római kor előtti rétegeket, gazdagítva ezzel Pompei legkorábbi napjait. A 20. századi figyelemre méltó leletek közé tartoznak a hirtelen temetkezés által megőrzött teljes római étrend: kagylók, kenyér, sőt elszenesedett paradicsom.
Pompeiit nem kímélték a modern zűrzavar. 1943 augusztusában–szeptemberében a szövetséges bombázók szétzúzták a területet (katonai célpontnak tévesztve), jelentős károkat okozva a feltárt városban. A vasútállomást, a Casa dei Vettii-t és több tucat falat robbantottak fel. A helyszíni Antikvárium Múzeum elvesztette gyűjteményének egy részét, és 2021-ig zárva maradt. A helyreállítás lassú volt; Sok törmeléket kellett megtisztítani, mielőtt a régészet komolyan folytatódhatott volna.
Aztán 1980-ban súlyos földrengés (6,9 a Richter-skála szerint) rázta meg Dél-Olaszországot, és újabb összeomlásokat okozott Pompeiiben. A falak egy része és a Gladiátorok Házának egy része bedőlt. Ezek az események rávilágítottak a feltárt romok törékenységére. Válaszul a természetvédelem prioritássá vált. A 20. század végére a szakértők felismerték, hogy Pompei kétharmadát kiásták, de rosszul átvészelték. A megközelítés megváltozott: a több ásás helyett az erőfeszítések a már feltárt dolgok helyreállítására és védelmére összpontosítanának.
Ma a régészek becslése szerint Pompeii ősi területének mintegy 66-75%-a látható. A város utcáinak, tereinek és épületeinek nagyjából 2/3-át 1748 óta megtisztították. A park határai azonban még mindig nagy mennyiségű ki nem ásott hamut zárnak be. Miért hagyjuk elásva az alkatrészeket? Három fő ok: pénz, megőrzés és kutatási prioritások. Az ásatás drága és ma már gyakran pusztító; Ha egy épületet feltártak, azonnal meg kell őrizni, különben gyorsan elromlik. A 20. század végén Olaszország bölcsen úgy döntött, hogy fényképekkel és rajzokkal dokumentálja a feltáratlan területeket, majd letakarja őket.
Pompei korai felfedezései néha annyira „kincséhesek” voltak, hogy a kontextus elveszett. Így a modern tudósok óvatosabban haladnak. Az 1990-es évek óta a hangsúly a romok stabilizálásán van, nem pedig az ásatáson. A freskók és a falak védelmére ponyvákat, menedékeket és fejlett konszolidációs anyagokat használnak. A vízelvezető rendszerek megakadályozzák a víz összefolyását. Az UNESCO és az olaszországi örökségvédelmi ügynökségek immár folyamatosan figyelik a hőmérsékletet és a páratartalmat. Ez a filozófiai változás egy új szakaszt jelent: nem a cél az egész Pompei feltárása. Ehelyett az expozíció minősége számít – minden falat és töredéket meg kell őrizni a jövő generációi számára.
Abszolút. A pompeji régészet soha nem szűnt meg igazán; Csak célzottabbá és interdiszciplinárisabbá vált. A Nagy Pompeii projekt (2012–2020), uniós forrásokból, a természetvédelem és a kutatás egyik jelentős kampánya volt. Egész blokkokat újított fel, és lézeres szkennelést használt a részletek rögzítésére. Az ásatás elsősorban a tervezett területeken folytatódik, amelyek magas tudást ígérnek. Az egyik ilyen zóna a Regio V, a város északkeleti negyede, amely a közelmúltig nagyrészt feltáratlan maradt.
2020 novemberében egy csapat felfedte az egyik legdrámaibb felfedezést: két kivételesen megőrzött holttestet egy külvárosi villa ajtajában Civita (Regio V) közelében. A régészek fiatal rabszolgaként azonosították őket, és gazdája, akik együtt menekülnek, és tragikusan behódoltak a kitörés csúcspontja alatt. Ez a megállapítás aláhúzza, hogy még mindig új Pompeii meglepetések jelennek meg. 2021-ben egy másik figyelemre méltó lelet érkezett a Porta Sarno Necropolishoz: The Tomb of Marcus Venerius Secundio, egykori rabszolgaból lett pap, akinek szinte ép haja és csontjai a mai napig „a legjobban megőrzött” pompeusivá tették. A sírjában található felirat még a görög nyelvű előadásokat is bejelentette, ami az első konkrét bizonyítékot szolgáltatja arra, hogy a görög színdarabokat Pompeiiben rendezték meg.
További aktív projektek közé tartozik a Venus Pompeiana projekt (Pompeji első színházának és a Vénusz szentélyének maradványainak tanulmányozása) és a Porta Ercolano külvárosában folyó munka. Minden szezon pompeji ásatása módszeres: a csapatok gondosan szitálják a hamut blokkról blokkra. Az olyan modern eszközök, mint a lézeres szkennelés, a fotogrammetria és a non-invazív geofizika segítenek megtalálni a rejtett jellemzőket, mielőtt egy tényleges ásó megtörné. Bár a tempó lassabb, mint a 18. században, folyamatosan jönnek a felfedezések: Nagy Pompeii projekt A pénzeszközök megfiatalították az oldalt, és folyamatosan új részek nyílnak meg. Pompei még a 21. században is az élő kutatás területe marad.
Pompei nem volt egyedül a Vezúv pusztulásával. Három közeli római helyszínt, mindegyiknek saját története, i.sz. 79-ben temettek el:
Ezek a testvéroldalak együtt teszik teljessé a pompeusi világot. Mindegyik a maga módján szenvedett a Vezúvtól, mégis mindegyik őrzi a vulkán miatt elveszett római élet élénk fejezeteit. Amikor az ember meglátogatja Pompeit, az eltemetett városok és luxusvillák egész tájának középpontjában áll – mindegyik ugyanazon a végzetes napon lefagyott.
Pompei városi terve egy szabálytalan téglalapot tartalmazott, körülbelül 2 mérföld körül. Utcái korszerűek voltak: kővel burkolt, magasított járdákkal, faragott kő ballasztokkal jelölt kereszteződések. Hét kapu szúrta át a vastag városfalakat, mindegyiket egy irányról nevezték el (pl. Porta Vesuvio, Porta Marina, Porta Nola stb.). A leghíresebb helyszínek közül:
Röviden, Pompei egy teljes értékű római város volt: kőből, polgári bazilikából, edzőtermekből, pékségekből és még a Gladiátorok Háza (Gladiátorlakta) is láthatók. Mindegyik építmény a történet egy részét meséli el – a fórumon zajló politikai szertartásoktól a kőarénákban való szórakozásig, a fűszeres szentélyektől a mindennapi lakóterekig. A Pompeii utcáin sétáló látogatók lényegében egy tárlatvezetésen vesznek részt egy egész klasszikus civilizáció épített környezetében.
Pompei egyik legmegrendítőbb öröksége a gipsztest öntvényei, amelyek a halál pillanatában megőrzik az emberi formákat. Giuseppe Fiorelli 19. századi újítása feltárta ezt a drámai bizonyítékot. A régészek rájöttek, hogy az áldozatok teste elromlott, üregeket (üres penészgombákat) hagyva a megkeményedett hamuban. Fiorelli párizsi vakolatot öntött ezekbe az üregekbe; Miután eltávolították a hamut, a vakolat kitöltötte a formát, megörökítve a ruharedőket és a halottak végső pózait.
Ezek a szereposztások hazahozzák a kitörés borzalmát. Egy anya két gyereket szorongat, egy férfi a hátán, karral széttárt karral, egy kutya nyögdécselve – minden szereposztás erőteljes jelenet. Manapság a természetvédők néha gyantát használnak vakolat helyett (a korrózió elkerülése érdekében), és a CT-vizsgálatok lehetővé teszik a csontvázmaradványok tanulmányozását. Például a modern képalkotás az áldozatok életkorát és egészségi állapotát azonosította a gipszből.
A híres szereplők közé tartozik a „The Fugitives” család a Rejtélyek villája közelében, valamint a Szökevények Kertje című 13 figurából álló lakosztály (1913-ban található). Az egyik különösen híres díszlet egy fiatal fiút mutat be az út szélén, fejét hátravetve. Ezek a megrendítő szobrok egy kulcsfontosságú tanulságot hangsúlyoznak: Pompejiben élt és halt meg. Privát történeteik most hozzánk szólnak.
Az emberi maradványok bemutatása azonban kérdéseket vet fel. A múzeumok és parkok etikai irányelvek szerint működnek: a szereposztások méltósággal és oktatási kontextussal jelennek meg. Az olaszországi kulturális örökségről szóló törvények biztosítják, hogy a kiállítások hangsúlyozzák az emberiséget és a tragédiát. Összefoglalva, a test összeolvad a tudományt és a pátoszt, közvetlenül összekapcsolva a modern nézőket a rómaiak utolsó pillanataihoz Pompeiiben.
Annak ellenére, hogy az ásatások évszázadokig tartottak, Pompei továbbra is új leleteket és betekintést nyújt. A figyelemre méltó felfedezések között:
Mindezek a műtárgyak és jellemzők együttesen panorámás feljegyzést adnak a római életről. A nagy művészettől a hétköznapi szemétgödrökig Pompeii bizonyítékok kincsesbányát adott a régészeknek. Ahogy az ásatási és elemzési módszerek javulnak (például csontok DNS-elemzése vagy stabil izotóptesztek az élelmiszer-maradványokon), minden évszak Pompeiiben új megértési rétegeket ad.
Igen, továbbra is ellátogathat Pompejibe – és évente tízezrek teszik ezt. Az oldal most a Parco Archeologico di Pompei, az UNESCO Világörökség része (a Herculaneum és a Torre Annunziata mellett). Egész évben nyitva áll a nagyközönség számára, vezetett túrákkal és térképekkel. Pompei modern városa (jegyzetírás) közvetlenül keletre fekszik, de maga az ősi város továbbra is gondosan kezelt régészeti park.
A látogatók a felújított városkapun keresztül lépnek be. Az utak a főbb látnivalókhoz vezetnek: a Bazilikához, a Fórumhoz, a templomokhoz, a fürdőkomplexumokhoz és a Pompeii Antiquariumhoz (Múzeum). 2021-ben az Antikvárium a legmodernebb galériaként nyílt meg, ahol több ezer lelet található – a bárpultoktól a bronz szobrokig és állati csontokig. Egy kiemelt galéria az áldozatok gipszöntvényeit mutatja be, valamint a Pompeii Társasággal kapcsolatos információkat.
Mivel a telek körülbelül 66 hektáron (163 hektáron) terül el, a látogatók gyakran egy teljes napot terveznek. Az utak egyenetlenek (régi kövek kocsinyomokkal), ezért masszív cipők ajánlottak. Az értelmező jelek több nyelven vannak. A jelenlegi helyszíni múzeum megtekintésére nincs belépődíj (2021-ben több évtizedes bezárás után újranyitva). A közelben, Nápolyban a Nemzeti Régészeti Múzeum Pompeii-leleteket, például freskópaneleket és mozaikokat is kiállít.
Pompeii utcái, amelyeket üzletek romjai szegélyeznek (néhányan még mindig latin graffiti reklámkenyéreket viselnek), a múlt visszhangjaitól élnek. A turisták beléphetnek a régibe tabernaee, Nézze meg a Faun házának bonyolult mozaikjait, vagy nézze meg a naplementét a Vezúv sziluettje fölött az amfiteátrumból. UNESCO-státusza hangsúlyozza Pompei „kiemelkedő egyetemes értékét” – nem múzeumi darab, hanem a kulturális örökség élő forrása.
Főbb információ: A modern Pompeii Régészeti Parkot az UNESCO és az olasz kulturális minisztérium védi. Évente milliókat fogad. A létesítmények közé tartoznak a pihenőhelyek, a főbejárati jegyirodák és a helyszíni kiadványok. A látogatók csatlakozhatnak az engedéllyel rendelkező idegenvezetőkhöz, akik tematikus túrákat vezetnek (például „Daily Life in Pompei” vagy „A színfalak mögött: Természetvédelmi erőfeszítések”). Számos virtuális és fizikai túra létezik azok számára, akik nem tudnak utazni. Fontos, hogy a mai Pompeii látogatás egyben természetvédelmi erőfeszítés is – a vendégek ott taposnak, ahol a történelem fekszik, a lábuk alatt és a fejünk felett, biztosítva, hogy a város az elkövetkező évszázadokban érintetlen maradjon.
Pompei a régészet egyik legnagyobb felfedezéseként marad fenn. Tudományos értelemben kitalálta az elhagyott városok feltárásának és értelmezésének módját. Fiorelli módszerei, majd Giuseppe Belzoni és Luigi Varoli rétegtani technikái a modern terepi régészet prototípusai voltak. Mivel Pompei teljes pillanatképet őrzött a római életről, forradalmasította az ókorról alkotott képünket – évszázadokon át befolyásolta a történészeket, építészeket és művészeket.
Kulturálisan Pompei befolyása hatalmas. romjai számtalan festményt, regényt és filmet inspiráltak (a 19. századi művészektől, mint Corot, a regényig Pompei utolsó napjai és a 20. század közepi hollywoodi eposzok). akár olyan kifejezéseket, mint a „Pompeian Red” vagy “Villa Rustica” tartozom ennek az oldalnak. Klasszikus diákok generációi tanulták meg a római vallást, politikát és művészetet a pompeusi példákon keresztül.
Tudományosan Pompei a vulkanológia és a katasztrófakutatások sarokköve. Esettanulmányt nyújt az evakuálási döntésekről, a kitörési dinamikáról és a hosszú távú kockázatokról. A Vezúv továbbra is a világ egyik legtöbbet felügyelt vulkánja, és az i.sz. 79 – és a későbbi kitörések – tanulságai továbbra is tájékoztatják Nápoly 3 millió lakosának vészhelyzeti tervezését.
Végül a Pompeii megőrzése modern kihívásokat jelent. Az éghajlatváltozás, a légszennyezés és a turizmus kopása törékeny freskókon és iszaptégla falakon. Az oldal vezetői nemzetközi szakértőkkel együttműködve fenntartható természetvédelmi megoldásokat dolgoznak ki. Folyamatos viták folynak a szabadtéri expozíció és a megőrzés közötti egyensúly megteremtéséről, vagy a helyreállítás finanszírozásának módjáról a „témaparkos” fejlesztés nélkül.
E kihívások ellenére Pompei ma éppúgy számít, mint az ókorban. Arra emlékeztet bennünket, hogyan éltek a hétköznapi emberek egy impozáns vulkán alatt – ez a történet a természeti katasztrófák és a társadalmi változások korában visszhangzik. Minden ásás, minden felújított freskó és minden iskolás kirándulás életre kelti Pompei leckéit. Pompei eltemetett városa évezredekkel később továbbra is beszél az emberi civilizáció törékenységéről és ragyogásáról.
Pompei több mint régészeti kíváncsiság marad fenn; Ez egy híd a múlt és a jelen között. Ez az egykor nyüzsgő város, amely oly hirtelen elhallgatott, túléli a rugalmasságot, a rutint és a romlást. Pompeji kőutcáin és néma házain keresztül saját szavaikkal és tetteikkel beszél a hétköznapi rómaiakról. Öröksége élénk: a festők bemásolták freskóit a modern művészetbe, az építészek átvették az alaprajzait, a tudósok tanulmányozták a hamvait. Pompei mindenekelőtt arra emlékeztet bennünket, hogy a történelem nem csak a könyvekben van, hanem a lábunk alatt. A Pompei megőrzésével megőrizzük a mindennapi élet, a hirtelen katasztrófa és a folyamatos felfedezés közös emberi történetét. Manapság, amikor az emberek a romjain keresztül vándorolnak, vagy gipszöntésben gyönyörködnek, töretlen kapcsolatban állnak azokkal az ősi városlakókkal, akik a Vezúv árnyékában éltek, szerettek és elpusztultak. Pompei hangja – hamuba és emlékezetbe vésve – nem veszett el, de időtlen visszhang marad a történelem termeiben.
