Szliács

Szliács, egy diszkrét gyöngyszem Közép-Szlovákia szívében, egy kevesebb mint ötezer lakosú – 2018-as adatok szerint 4986 lakosú – kompakt fürdőváros, amely a Garam folyó lankás medrében fekszik, mintegy négy kilométerre északra Zólyom történelmi városától és egyenlő távolságra Besztercebánya regionális központjától; a Zólyomi-medence szerény részét elfoglaló város magában foglalja Hájniky és Rybáre egykori falvak sík területeit, valamint a Kúpele néven ismert hullámzó keleti gerincet, amelynek neve – amely a szlovák slatina szóból származik, ami ásványvizet vagy savanyú forrást jelent – ​​kristálytisztasággal hirdeti létének létjogosultságát.

A mély idők panorámájában Szliács tájai az időszámításunk előtti két évezrednél is régebbi emberi települések lenyomatát viselik magukon, amint azt a korai mezőgazdasági élet régészeti nyomai is sugallják; a szláv telepesek már a Kr. u. 6. században letelepedtek, megalapozva azokat a közösségeket, amelyeket évszázadokkal később középkori oklevelek jegyeztek fel. Az első dokumentált említés egy szent építményről a későbbi Hájniky városrészben 1263-ból származik, amikor a terület a Magyar Királyság fennhatósága alá került; ez a kora gótikus Szent Miklós templom, sokszögletű presbitériumával és robusztus tornyával – amelyet a XIV. század első negyedében emeltek – egymást követő építészeti palimpszeszteken esett át, a XV. századi késő gótikus boltozattól az 1804-ben épült szabadon álló harangtoronyig, ez utóbbi egy tégla-fa építmény, amely ma is meghatározza a falu látképét.

IV. Béla király uralkodása alatt a közeli Zólyom szabad királyi várossá vált, és területi határainak kijelölésekor már 1244-ben feljegyezték Szliács (Sliač) ásványvízforrásait, előrevetítve azt a balneológiai örökséget, amely évszázadokon át meghatározta a helyet; 1657-re megkezdődtek a hivatalos terápiás tevékenységek, amelyek a különféle betegségekre enyhülést kereső látogatók áradatát vonzották, miközben a vizek – melyeket kivételes, 98 százalékot meghaladó szén-dioxid-tartalom és ritka, 33,2 °C-os izoterm hőmérséklet jellemez – hírnevet szereztek a Magyar Királyság orvosai körében.

A város fejlődése a tizenkilencedik században elválaszthatatlanul összefonódott a virágzó fürdővárosokkal, amelyek alapvető szerepet játszottak a regionális egészségturizmusban; a kor klasszikus stílusában épült elegáns épületek és fürdőpavilonok sora Szliács virágzó kulturális hírnevéről tanúskodik, amelynek hírneve olyan kiemelkedő személyiségeket vonzott, mint Kossuth Lajos magyar forradalmár, Božena Němcová cseh regényíró és a két világháború közötti időszakban T. G. Masaryk filozófus-államférfi, akik mindannyian Közép-Európa-szerte visszhangot keltő kijelentésekben méltatták a források gyógyító hatását.

A huszadik század zűrzavara egyszerre hozott felfordulást és megújulást. Az Osztrák–Magyar Monarchia 1918-as felbomlásával Szliácsot beolvasztották az újonnan függetlenné vált Csehszlovákiába; 1939 és 1945 között újabb átalakításon esett át a háborús Szlovák Köztársaság részeként, amely időszak alatt a fürdő nyugodt mindennapjait ideiglenesen a tengelyhatalmakkal összhangban lévő kormányzás követelményeinek rendelték alá. Mindazonáltal a fürdő infrastruktúrája annyira ép maradt, hogy a háború utáni korszakban újra működhetett, még akkor is, ha a környező tájat a születőben lévő szocialista állam szélesebb politikai törésvonalai megsebesítették.

Szliács modern narratívájának talán legdrámaibb fejezete az 1944-es Szlovák Nemzeti Felkelés idején bontakozott ki, amikor a közeli repülőtér – amelyet sokáig a helyi nevén Letisko Tri Duby, azaz „Három Tölgy Repülőtér” néven ismertek – stratégiai jelentőségre tett szert, mind hadműveleti bázisként, mind a légi utánpótlás-missziók helyszíneként; a városban felépített felkelés utáni kórház az ellenállás jelképévé vált, ideiglenes kórtermei tanúskodtak a szlovák partizánok elszántságáról az megszálló erők elleni harcukban.

Az ezt követő évtizedekben a szovjet jelenlét hosszú árnyékot vetett Szliácsra. 1968 és 1991 között a város és környéke számos katonai létesítménynek adott otthont – a rádiótechnikai állomásoktól és légi laktanyáktól kezdve a lőszerraktárakig és egy irányzékig a közeli Badínban –, míg a fürdő és a polgári lakónegyedek a szovjet tisztek lakóhelyiségei voltak. Csak 2016 júniusában – mintegy negyedszázaddal a vasfüggöny leomlása után – avatta fel Andrej Kiska elnök Szlovákia első emlékművét a szovjet csapatok kivonulásának emlékére, egy menetrendet tartalmazó acél zászlót, amely azon a lakótelepen állt, amelyet egykor ezek a tisztek laktak.

Ezen geopolitikai áramlatok közepette Szliács polgári identitása formális megszilárduláson ment keresztül: 1959-ben Hájniky, Rybáre falvak és Szliács-Kúpele fürdőváros közigazgatási egyesülése révén a település elnyerte jelenlegi nevét, míg Sampor község 1979-es további annektálása kiterjesztette hatáskörét. A régészek később a Sampor járásban feltárták egykor elfeledett gótikus kápolna alapjait, amelyet Szent Mihály arkangyalnak szenteltek – a középkor visszhangjaként, amely kiemelte a település mélységét és folytonosságát az egymást követő korszakokon át.

Maga a repülőtér – amelyet 2011. június 16-án, a polgári forgalom számára történő újranyitáskor átkereszteltek Sliač repülőtérre – továbbra is kettős katonai és kereskedelmi szerepet tölt be, Otto Smik vezérőrnagy Taktikai Szárnya mellett működik, és e sorok írásakor 2021 és 2023 között katonai létesítményeinek átfogó rekonstrukcióján megy keresztül, ami ideiglenesen kizárta az utasforgalmat. A kifutópályákat az eredeti elnevezését adó ősi tölgyfák szegélyezik, élénk emlékeztetőül szolgálnak a város stratégiai metszéspontjára a terápiás elvonulás és a harci szükséghelyzet között.

A szliácsi fürdő ma is egyedülálló Szlovákiában, mint a szív- és érrendszeri betegségek kezelésére szakosodott intézmény. Természetes, szén-dioxidban gazdag vizét szén-dioxid-terápiában alkalmazzák, amely a források belső tulajdonságaira épít, szintetikusan előállított gázok használata nélkül – ez a gyakorlat páratlan az ország többi fürdője között. A betegek és a vendégek több mint negyvenöt különböző kezelés közül választhatnak – a balneoterápiától és hidroterápiától a fizioterápián át az elektroterápiáig –, különösen jellegzetes ajánlatokkal, mint például a vízben oldott szén-dioxid fürdők, a gázban oldott szén-dioxid fürdők és a forrás helyi földgázforrását hasznosító gázbefecskendezések.

A kedvező tengerszint feletti magassággal és a körülbelül 8,2 °C-os éves középhőmérséklettel rendelkező környezeti éghajlat tovább fokozza a fürdő vonzerejét, míg a Zólyomi-medence nyílt látképe vizuális nyugalmat áraszt, amely összhangban van a kezelőcsarnokokban zajló gyógyító tevékenységekkel. A közúti és vasúti főutak – beleértve a Kováčová (Kováčová) és Besztercebánya (Banská Bystrica) között összekötő I/69-es autópályát, valamint a város határán belül megálló Zólyom–Rútky fő vasútvonalat – biztosítják, hogy Szliács (Sliač) továbbra is elérhető maradjon mind a helyi, mind a gyógyvizet kereső külföldi látogatók számára.

Demográfiailag a város lakossága túlnyomórészt szlovák – a 2001-es népszámlálás szerint 96,1 százalék, a cseh kisebbség pedig 2,3 százalékot tesz ki –, míg vallási hovatartozásuk megoszlik a római katolikusok (46,1 százalék), az evangélikus felekezet hívei (22,1 százalék) és jelentős részük (26,7 százalék) között, akik nem vallanak vallási kötődést. E kulturális és spirituális identitások kölcsönhatása Sliač társadalmi szövetét olyanná teszi, amely bár szerény léptékű, tükrözi a közép-szlovák élet tágabb mintáit.

Az építészeti örökség kézzelfogható a faluközpontokban: a hájnikyi Szent Miklós templom őrszemként áll a magaslaton, erődítményei – melyeket az oszmán fenyegetés idején emeltek – és 1627-es kárai a határvidéki élet viszontagságait bizonyítják; a hajó 1688-as boltozata egy központi pillérrel, valamint a későbbi kápolna-toldalék a közösségi áhítat máig tartó folytonosságát hangsúlyozza.

Csendes arányai ellenére Szliács történelmi és földrajzi hegyvonulatai réteges palimpszesztet alkotnak: az ősi források, a középkori templomok alapjai, a tizenkilencedik századi fürdőpavilonok, a háborús repülőtér és a modern repülőtér – mind összeolvadva határozzák meg azt a helyszínt, ahol a terápiás hagyomány és a stratégiai jelentőség évszázadok óta együtt létezett. Kompakt városi szövete, amely mentes a hivalkodástól, mégis gazdag narratív mélységben, magával ragadó találkozást kínál Közép-Európa összetett örökségével.

Az időbeli rétegek ezen összeolvadásában – ahol az őskori települések átadják a helyüket a középkori plébániáknak, ahol a Habsburg fürdőkultúra találkozik a huszadik századi totalitárius kényszerrel, és ahol a posztszocialista megújulás a szilárd ásványvízforrások mellett bontakozik ki – Szliács a tartós folytonosság helyszíneként jelenik meg. Vizei folyamatosan emelkednek a mély víztartó rétegekből, szénnel teli áramlataik a gyógyítás hagyományát örökítik; kifutópályái tovább nyúlnak, mind az ég felé, mind a szlovák identitás folyamatosan változó körvonalai felé.

Így Szliács egy olyan hely mintaképe, amely kilométerekben és lakosokban mérve hatalmas múltjának visszhangjaival és jövőjének ígéretével – egy fürdőváros, amelynek már a neve is az élet elemi forrására, az ásványvízforrásra utal, és amelynek története évezredek óta az emberi erőfeszítések alapjába szövődik.