Bad Frankenhausen

Bad Frankenhausen/Kyffhäuser a Kyffhäuser-hegység déli lejtőin fekszik, ahol az okkersárga háztetők a Wipper folyó mesterséges ága felé nyúlnak, amely maga is az Unstrut mellékfolyója. A lényeg: a becslések szerint 9855 lakosú, 91,06 km²-es területen elterülő türingiai fürdőváros a mély történelmet és a sós levegőt egyetlen panorámában ötvözi. A helyiek – amikor egy pohár gőzölgő sós víz felett megállnak, vagy ferde tornyok mellett sétálnak – azt suttogják, hogy itt, a változó ég alatt a múlt soha nem nyugszik teljesen.

Amióta a várost először említik frank településként a kilencedik században, és a fuldai apátság okleveleiben feljegyzik, alapjait a középkori politika és a szerzetesi élet mintapéldánya alkotja. Szinte látni lehet a korai faházak palatetőit, ahogy megcsillannak az alacsonyan járó napsütésben, a nedves fa illatát és a kandallók tüzéből felszálló füstöt – ez a kép egyszerre vágyakozást és nyugtalanságot ébreszt, hiszen ezek a falak egykor langobard seregeknek és vándorló papoknak adtak tanúbizonyságot. 1282-re Frankenhausen hivatalos városi kiváltságokat szerzett, és 1340-től Schwarzburg megyéhez tartozott, ez a megállapodás évszázadokra meghatározta bíróságait és piacait.

1525. május 15-én a város a német parasztháború egyik utolsó nagy összecsapásának színhelyévé vált. Thomas Müntzer vezette felkelő földművesek – lándzsákkal és tüzes meggyőződéssel felfegyverkezve – szembeszálltak Szász György herceg, I. Fülöp hesseni földmágnás és V. Henrik braunschweig-lüneburgi herceg egyesített erőivel. Az összecsapásban lándzsák törtek össze, és dohányfüst gomolygott a felforgatott földön, brutális ellenpontként a Wipper csendes folyásával szemben. Müntzert még aznap elfogták, megkínozták, majd végül Mühlhausenbe vitték, ahol május 27-én lefejezték. A kora nyár hidege soha nem melegszik ugyanolyan jól itt – a felkelés szellemei még a kövekben is ott lebegnek.

További átalakulást hozott Schwarzburg megye 1599-es felosztása, amely Frankenhausent Schwarzburg-Rudolstadt alegységének fővárosává emelte. A város középkori alapokkal terhelt várfalai udvaroknak és fejedelmi zászlók alatt tartott felvonulásoknak adtak otthont. 1710-ben a alegység fejedelemséggé vált. Érdekes módon az utolsó uralkodó, aki igényt tartott erre az államra, Günther Victor herceg volt, akinek 1918. november 23-i és 25-i kettős lemondása a német uralkodók enyhe hanyatlását jelentette. Távozása a rövid ideig fennálló Schwarzburg-Rudolstadt Szabad Állam létrejöttét hirdette, amely viszont 1920-ban csatlakozott az újonnan megalakult Türingia Szabad Államhoz – egy unió, amelyet a modern egység ígéretei jellemeztek, bár a fejedelmi uralom visszhangjai még mindig a macskaköveken láthatók.

Jóval azelőtt, hogy ezek a politikai hullámok alábbhagytak volna, Bad Frankenhausen felismerte sós vizének gyógyító erejét. Egy 1818-ban fúrt kútból egykor sókitermelésre használt sóoldatot csapoltak meg, így egy évszázados ipari módszert alakítottak át betegségek gyógymódjává. A levegő itt halványan ásványi anyagok ízét árasztja, mintha maguk a dombok lehelnének ki gyógyító sóhajt. 1927-re a város elnyerte a „Bad” elnevezést, hivatalossá téve gyógyfürdői szerepét. A tizenkilencedik században gyöngygomb-készítő műhelyek szegélyezték a keskeny sikátorokat, apró korongjaik gyöngyházfényű csillogásban verték vissza a napot – ez a kényes iparág most eltűnőben van a kezelések és a turizmus javára. Ma a látogatók halkan lépkednek a termálmedencékhez vezető ösvényeken, tükörképük ezernyi táncoló fodrozódássá törik.

1972 óta a város ritmusát a menetelő bakancsok üteme hangsúlyozza, amikor a Nemzeti Néphadsereg motorizált gyalogságának helyőrségévé vált. 1990 után a Kyffhäuser laktanya a Bundeswehr 13. gépesített gyaloghadosztályának adott otthont. Olajzöld ruhás katonák járőröznek a ropogós fehér köpenyes fürdővendégek mellett – ez a kontraszt egyszerre disszonáns és furcsán harmonikus, akárcsak maga a város.

Bad Frankenhausen látképét a sokszínű múlt építészeti emlékei uralják. A Frankenhausen-kastély, amelynek középkori alapjai a XIV. századból származnak, parasztfelkelések során romba dőlt, majd reneszánsz arányokban újjászületett 1533 és 1536 között. Ma egy helytörténeti múzeumnak ad otthont, ahol üvegvitrinekben rozsdás nyílhegyek és megsárgult pergamenttekercsek őriznek, Siegfried csillogó udvarának képét idézve fel, ha csak egy pillanatra is. A közelben áll a Hegyi Miasszonyunk-templom – amelyet egyszerűen Oberkirche-ként ismernek –, 1382-ben fejezték be, tornyát lehetetlenül megdöntik a sóbányák által kiásott víznyelők. A legutóbbi mérések során a torony 4,8°-ban dől, évente 6 cm-rel jobban megdőlve, az összeomlás és a korrekció között megrekedve. 2014-ben a szövetségi kormány 950 000 eurót fektetett be a torony acélfűzővel való bevonásába – ez a beavatkozás ötvözi a mérnöki munkát a tisztelettel.

Északon a Kyffhäuser-hegység erdőkké és mítoszokká virágzik. Itt áll a Kyffhäuser-emlékmű, amelyet Bruno Schmitz tervezett, és 1890 és 1896 között emeltek egykori Kaiserpfalz romjaira. Barbarossa Frigyes acélszürke szobrai tekintenek a kiterjedésre, a szikla és a páncél egyetlen gránit ölelésben olvad össze. Az emlékmű teraszairól gomolygó zöld és távoli köd látképe nyílik, a napsütötte szünetekben kabócák zümmögése jelzi az időt.

A városon túl, a Quellgrundnál – szó szerint a forrásnál – két artézi kút, az Elisabethquelle és a Schütschachtquelle szulfátban gazdag sóoldattal hömpölyög. Az 1857-ben és 1866-ban fúrt kutak 343, illetve 346 méter mélyre merülnek a Zechstein 2 formációba, kősót csapolva le, amely a vaskori sóműveket táplálta nyolc évszázaddal Krisztus előtt. A víz szerény, alkonyatkor ezüstösen csillogó tavacskákba zúdul, és ásványi melegben csobbanásra csábít. A terület továbbra is nyitva áll a látogatók számára, akik nyomon követhetik a kőből faragott csatornákat, és érezhetik az évszázadok lassú csöpögését munkája közben.

A kisvárosi élet itt olyan utcákon zajlik, amelyek egykor a gombgépek kattogásától voltak hangosak. Ma a város a turizmusra támaszkodik – gyógyfürdői, szállodái és sóskertekbe vezető ösvényei vonzzák a wellness-keresőket. Az egészségügyi intézmények a főút mentén csoportosulnak: a KMG Kliniken által üzemeltetett Manniske Kórház; a német szövetségi nyugdíjbiztosítás alá tartozó Bad Frankenhausen Rehabilitációs Központ; és a Klinik GmbH & Co. Sophienheilstätte KG által működtetett Kyffhäuser Rehabilitációs Klinika fiatalok számára. A vészhelyzeti szirénák hangja elmosódik a templomi harangokkal, emlékeztetve arra, hogy a gyógyulás és a történelem ugyanazt a pulzusszámot éli át.

A forgalom a 85-ös, 38-as és 71-es szövetségi autópályákon halad keresztül a városon. Ahol egykor a vonatok szállították az utasokat a Bretleben–Sondershausen vonalon, 2006 decembere után felhúzták a síneket, így csak a töltések íve és az itt-ott felbukkanó vadvirágok maradtak meg. Három kilométerre keletre egy kis repülőtér – a Bad Frankenhausen repülőtér – suttog a magánjáratokról és a sóbánya nyomait bontogató táj légi felvételeiről, amely buja erdőkkel keveredik.

A kulturális élet váratlan helyeken lüktet. A Hausmannsturm, amelyet először 998-ban jegyeztek fel, majd a XIII. században bővítettek ki, egykor az Oberburg erődítmény része volt; keskeny ablakai őrszemként tekintenek a városra. Az Old Church Lane-en álló protestáns Szent Péter-templom egy befejezetlen román stílusú bazilika romjait rejti; magányos kórusának apszisában az Utolsó ítélet XIV. századi freskói láthatók, amelyeket később – egyesek szerint – a XIX. századi festő, Wernicke egészített ki –, aki egy drámai Pokol-jelenetet illesztett a festmény szélére. A látogatók állványzatokon járkálnak, csizmáik visszhangoznak a mohás kövek között.

A Schlachtberg tetején áll a Panoráma Múzeum, amely Werner Tübke monumentális Parasztok háborús panorámája című, 1989-ben megnyílt festményének ad otthont. Belül az alakok a lázadás és a megtorlás folyamatos frízévé olvadnak össze – kétségbeeséssel és elszántsággal vésett arcok, a mezőkön vágtató, soha nem teljesen nyugvó lovak. Ez a vízió egyszerre grandiózus és nyomasztó, egy festékkör, amely egyik borzalomról a másikra vonzza a tekintetet.

Másutt is a veszteség komor emlékei rejtőznek: a Napp-völgyi zsidó temető, amelynek sírköveit a nácik 1933-ban eltávolították, ma egyetlen emlékkő jelöli a fiatal bükkfák között. Az alsó templom, amelyet 1691 és 1701 között emeltek egy 1215-ös kolostortemplom romjaira, csendes fülkéket kínál, ahol a napsugarak érintik az ősi falakat. A Szent Mária mennybemenetelének szentelt római katolikus plébánia 1930-ban épült, egyszerű homlokzata kontrasztban áll a közeli viharvert falakkal.

Zarándokok és kerékpárosok járják be a régiót a Luther-ösvényen, valamint az Unstrut-Werra és Kyffhäuser kerékpárutakon, kerekeik zümmögnek a macskaköveken és az aszfalton. Minden kanyarban évszázadok alatt megrepedt tetővonalak, indákkal díszített fa gerendák és a víz állandó szünetelését tárják fel – legyen szó akár egy szökőkútból merítésről, egy csatornában csillogó vízről, vagy egy bonyolult fürdőházon keresztül pumpált vízről.

Összefoglalva, Bad Frankenhausen/Kyffhäuser továbbra is a találkozások helye – a legendák és a só, a gyógyulás és a nehézségek, a harci erő és a lelki vigasz. Bizonyítékként áll arra, hogyan maradnak fenn a városok: a ferde torony lejtőinek átölelésével, az ősi mélységekből előhívott sóoldattal, és a csaták és báróságok szellemeinek a mindennapok élő szövetébe való beleszőésével. Itt a múlt nem csupán időzik; a Wipper folyóhoz hasonlóan minden kövön és minden fénysugáron keresztül folyik.