Tamási

Tamási egy körülbelül 8000 lakosú (7637 a 2022-es népszámlálás szerint) város, amely nagyjából 112 négyzetkilométeren terül el Tolna megye északnyugati részén, Magyarország északnyugati részén, a Balatontól mintegy harminc kilométerre délre, és a Tamási járás székhelye.

A római korban alapított Tamási eredete a termékeny Koppány-völgyben gyökerezik, ahol a Várdombon végzett régészeti ásatások közel 3700 éves bronzkori leleteket tártak fel. Az ezt követő évszázadokban a település egy uradalmi központból középkori vásárvárossá fejlődött, jelentőségét egy kővár építése és hét kisebb falu létrehozása tükrözi a mai közigazgatási határokon belül. A város központi terén álló katolikus templom egy korábbi római templom maradványain áll, néma bizonyítéka Tamási folyamatos lakottságának és a szent terek évszázadok során történő rétegződésének.

1525 és 1665 között Tamási oszmán uralom alatt állt, ezt az időszakot erődítmények építése és egy török ​​helyőrség időszakos jelenléte jellemezte. Az ezt követő Habsburg-visszahódítás a mezőgazdaság megújulásának korszakát hozta el, mivel német telepeseket hívtak meg, hogy benépesítsék a gyéren lakott hegyoldalakat és völgyeket. Ezen új lakosok közül sokan fokozatosan asszimilálódtak, de a német nyelvű kultúra és a lutheránus istentisztelet egyes részei a huszadik században is fennmaradtak, hozzájárulva a sokrétű helyi identitás kialakulásához. 1730-ban Tamásit hivatalosan is vásárvárosként nyilvántartották, heti vásárai a Dunántúl egész területéről vonzották a kereskedőket és a kézműveseket.

Az 1848–1849-es forradalmi hevület új drámát hozott Tamási elbeszélésébe, amikor az osztrák csapatok részben lerombolták a középkori várat, miután azt rövid ideig magyar felkelők megszállták. Az ezt követő évtizedekben az erődítmény köveit középületek és magánházak építésére használták fel, így ma már csak a falak és az alapok töredékei láthatók. A Várhegy csúcsát ma egy kilátó koronázza, ahonnan panorámás kilátás nyílik a hullámzó Somogy–Tolnai-hegységre, valamint a környező tájat meghatározó szőlőültetvények, szántók és erdők változó foltjaira.

A második világháború után Tamási újabb átalakuláson ment keresztül: a külvárosban felépített szovjet katonai laktanyákat az 1989-es megszálló erők kivonulását követően lakóépületekké alakították át. Ezek a szigorú építmények – amelyek egykor az idegen uralom szimbólumai voltak – helyi családok otthonává váltak, példázva a város találékonyságát az épített környezet újjáépítésében. 1984-ben Tamási hivatalosan városi rangot kapott, elismerve bővülő közigazgatási funkcióit, kulturális intézményeit és a vidéki kereskedelem központjaként egyre növekvő vonzerejét.

Földrajzilag Tamási jellegzetes helyen fekszik, a löszborította fennsíkok és a Nagy-Koppány-patak mélyen bevágott völgyének találkozásánál. Nyugaton a Keleti-Külső-Somogyi-hegység fekszik, amelyet enyhén hullámzó, észak-déli irányú vízfolyások választanak el egymástól; keleten a Tolnai-Hegyhát lejtői a Sió–Sárvíz-síkság felé ereszkednek le. A folyóvölgy alján a tengerszint feletti magasság mindössze 106 méter, míg a délen fekvő Kis-Likas-hegy csúcsa 247 métert ér, finom domborzati kontrasztot kínálva. A lösz alatt meszes altalaj fekszik, amely régóta termékeny mezőgazdasági területeket hordoz, melyeket történelmileg holdanként átlagosan 28,5 aranykoronának (AK) megfelelő minőségűnek becsültek.

Tamási vízhálózata egy sor kisebb patakból áll – a Gonozdiból, a Szentmártonból és a Cseringátiból –, amelyeket mindegyiket felduzzasztva halastavakat hoztak létre, amelyek a város peremén virágoznak. Maga a Nagy-Koppány gyűjti össze ezeket a mellékfolyókat, mielőtt csatlakozna a Kaposhoz és végül a Sióhoz Tolnanémeditől északkeletre. Különösen fontos ökológiai szempontból a Pacsmagi-tórendszer, amelynek csendesebb medrei Regöly külvárosában vonuló vízimadaraknak és alkalmanként ragadozó madaraknak adnak otthont.

Tamási területének mindössze 17 százalékát borítják erdők, mégis a délre elterülő, összefüggő Gyulaji-erdő mintegy 2181 hektárnyi vegyes tölgyesből áll. Az Esterházy család egykori magánvadászterülete ma a világ egyik legnagyobb szabadon barangoló dámszarvas-csordájának ad otthont, 7,8 hektáron, amely az arisztokratikus vadgazdálkodás és a szocialista korszak párti vadászatainak öröksége. Az erdő északi peremén fekszik a Pacsmag-tó, ahol az ornitológusok speciális madármegfigyelő táborokat tartanak, amelyek amatőröket és profikat egyaránt vonzanak.

A város hírnevét elsősorban termál örökségének köszönheti. Az 1960-as évek végén a 2272 méter mélyre fúrt kutakból egy 52–53 °C-os, nátriumban, kalciumban, káliumban, brómban, fluorban, jódban és hidrogén-karbonátban gazdag ásványvízforrás tárult fel. Az 1970-ben megnyílt és 2011-ben felújított, hét hektáros Tamási Termál- és Strandfürdő 36–38 °C-on tartott beltéri és kültéri medencékkel, valamint gyermekmedencékkel és számos gyógyászati ​​és wellness szolgáltatással várja vendégeit. Vize porcleválás, gerinc- és csípőízületi betegségek, valamint bizonyos nőgyógyászati ​​betegségek kezelésére szolgál, így a Várhegy lejtőire egyaránt vonzzák a belföldi és a külföldi gyógyfürdőzőket.

Az összeköttetések továbbra is az úthálózatban gyökereznek: a 61-es főút kelet-nyugati tengelyén kettévágja Tamásit Dunaföldvár és Nagykanizsa között, míg a 65-ös főút Szekszárdot köti össze Siófokkal a városközponton keresztül. Rövidebb önkormányzati és megyei utak – a 6407-es Simontornya és Iregszemcse felé, valamint a 651-es Nagykónyi és Iregszemcse között – helyi tehermentesítő útvonalakat biztosítanak, amelyek megkönnyítik az átmenő forgalmat. A vasúti személyszállítás 1990 óta szünetel, amikor mind a Keszőhidegkút-Gyönk–Tamási, mind a Dombóvár–Lepsény vonal felfüggesztette a működését, az utazókat buszjáratokra és személygépkocsikra terelik át.

A mezőgazdaság alkotja Tamási gazdaságának gerincét, löszös síkságain gabonaföldek, napraforgóföldek és szőlőültetvények mozaikja található. A kerület egykor nagy szövetkezetek és állami gazdaságok irányítása alatt virágzott; az 1989 utáni privatizáció a földbirtokokat kilenc mezőgazdasági korlátolt felelősségű társaságra, három szövetkezetre és két magánvállalatra darabolta fel, amelyek közül néhányhoz német befektetők is csatlakoztak a Donauland és a Tolnaland zászlaja alatt. A kihívások továbbra is fennállnak: a kisgazdák géphiánnyal, korlátozott tárolókapacitással és az integrált növénytermesztési-állattenyésztési rendszerek eróziójával küzdenek, ami talajromláshoz és a biológiai sokféleség csökkenéséhez vezet.

A szőlőtermesztés különleges státusszal bír a tolnai borvidéken, és Tamási 530 szőlőültetvénye – melyeket egykor egy helyi szövetkezet egyesített – továbbra is elsősorban az olaszrizlingnek és más fehér fajtáknak szentelték magát. A gazdasági nyomás, a városi terjeszkedés és a vadon élő patások okozta károk miatt a művelt terület csökkent, annak ellenére, hogy egy 183 tagú hegyfalusi közösség igyekszik fenntartani a minőségi színvonalat. A szőlőültetvényeken túl a Gyulaj Erdészeti és Vadászati ​​Társaság erdőgazdálkodási tevékenységei 23 000 hektárt kezelnek, amelyből 1695 hektár Tamási határain belül található; magántulajdonosok további 496 hektár akác- és nyárfaállományt gondoznak. A helyi fafeldolgozó üzemek hiánya arra kényszeríti a fakitermelőket, hogy nyersfát exportáljanak, megfosztva a régiót a hozzáadott értékű munkahelyektől.

Az élelmiszer-feldolgozás Tamásiban továbbra is szerény mértékű. A Dámtej tejüzem az egyetlen jelentős helyi tejfeldolgozó, míg a kis vágóhidak átadták a helyüket a szekszárdi és kaposvári regionális húscsomagoló központoknak. Ügynökségi raktárak, mint például a Concordia és az Agrograin Högyészen, kiegészítik a környék gabonakereskedelmét, a Kiskun-Malom helyi fióktelepe pedig időszakosan vásárol gabonát. A cukorrépa-termelők a kaposvári cukorgyárhoz fordulnak, bár annak monopolhelyzete nyomott árakat eredményez, ami veszélyezteti a termelők jövedelmezőségét.

Tamási utcáit és mezőit műemlékek és kulturális helyszínek tarkítják. A tizennyolcadik századból származó Esterházy Vadászkastély ma egy múzeumnak ad otthont, amely a nemesi erdőgazdálkodást és a vidéki hagyományokat mutatja be. A Vadászati ​​Múzeum preparátumokat, korabeli fegyvereket és a budapesti párttisztviselők számára egykor rendezett nagyvadászatok levéltári feljegyzéseit őrzi. A Várdomb mellett található Rozália-kápolna (1542) gótikus szentélyrészleteket mutat be a későbbi barokk és romantikus díszítések mellett. A Szent Tamás tiszteletére szentelt és eredetileg I. István alatt épült római katolikus templom réteges rekonstrukciókat mutat be, amelyek az eredeti védőszent ikonját Szent István ikonjával helyettesítették a főoltáron.

A régió leghíresebb leletei közé tartozik egy római Minerva-szobor, amelyet a közelben ástak ki, és ma a Szekszárdi Múzeumban állítanak ki. Az 1775-ben épült és 1819-ben átalakított Szent Miklós-vár a középkori romok késő barokk ellenpontját kínálja, míg a vadaspark szélén található DámPont Ökoturisztikai Látogatóközpont Tamási vadászati ​​örökségét és tágabb történelmi pályafutását egyaránt bemutatja a kíváncsi vendégeknek.

Tamási demográfiai profilja az elmúlt évtizedekben jelentősen átalakult. Míg a 2011-es népszámlálás a lakosok 84,1 százalékát magyarnak, 3,8 százalékát romának és 3,3 százalékát németnek mutatta, 2022-re a magyarok 91,3 százalékát, a németek 2,9 százalékát és a romák 2,6 százalékát tették ki, kisebb csoportokkal együtt más nemzetiségűek. A vallási hovatartozás is hasonlóképpen átalakult: a római katolikusok aránya 53 százalékról 38 százalékra csökkent, míg a felekezet nélkülieké 15,6 százalékról 15,8 százalékra emelkedett, és a be nem jelentett válaszok száma jelentősen megnőtt, tükrözve a szélesebb körű szekularizációs trendeket.

Két évezredes történelme során Tamási hódítások, áttelepítések, ipari átalakulások és környezetvédelem hullámain haladt át. Római alapjai, oszmán maradványai, Habsburg újjáépítései, szovjet korabeli adaptációi és posztszocialista újjáéledései a változások közepette a folytonosságról tanúskodnak. Ma a város harmonizálja a mezőgazdasági hagyományokat az ökológiai turizmussal, a gyógyfürdői wellnesst a kulturális örökséggel, a helyi vállalkozást pedig a regionális integrációval. Ahogy Tamási a következő fejezetre tekint – amelyet az infrastruktúra megújítása, a fenntartható földhasználat és a természeti csodák megőrzése jellemez –, hű marad ahhoz a szellemhez, amely az ókor óta fenntartotta: egy megfontolt, mégis ellenálló közösség, amely helyhez kötött, és mindig odafigyel a tájakra és örökségeire, amelyek meghatározzák azt.