Enghien-les-Bains

Enghien-les-Bains Párizstól tizenegy kilométerre északra fekszik, mindössze 177 hektárnyi területet foglal magában – ebből 43-at névadó tó nyugodt vize foglal el –, és 2022-es adatok szerint 11 594 lakosának ad otthont. 1850-es hivatalos megalakulása óta ez a Val-d'Oise megyében található település egyedülálló megkülönböztetéssel bír, mivel Île-de-France egyetlen gyógyfürdőjének ad otthont. Termálforrásai, kaszinója – az ország legjövedelmezőbb és az egyetlen játéklétesítménye a fővárostól száz kilométeren belül – és elegáns tóparti sétányai egyszerre lakó-, kereskedelmi és szabadidős negyeddé teszik, ritka gyöngyszemmé válva Párizs északi külvárosainak sűrű városi szövetében.

Enghien-les-Bains a Montmorency-völgy déli kapujánál fekszik, ahol az északon fekvő Montmorency erdős magaslatai, délen pedig az Orgemont nyúlványai patakok hálózatát vezetik a tavat alkotó alföldi medencébe. Évszázadok alatt a Parisis dombjai és a Montmorency erdőiből kiáramló földalatti vízfolyások találkozása formálta ezt a víztestet, amelynek jelenléte viszont meghatározta a község keletkezését. Enghien-les-Bains határos Montmorencyvel, Deuil-la-Barre-ral, Saint-Gratiennel és Soisy-sous-Montmorencyvel Val-d'Oise-ban, valamint Épinay-sur-Seine-nel Seine-Saint-Denis-ben – olyan településekkel, amelyek mindegyikének megvan a saját történelme, mégis együttesen összeköti őket ez a közös vízgyűjtő terület.

Enghien-les-Bains kezdetektől fogva határozottan lakó- és kereskedelmi identitást képviselt, nem pedig egy plébániatemplom köré épült középkori magot. A város területének közel felét különálló villák és polgári sorházak foglalják el, amelyek közül sok a 19. század végéről származik, és a tóparton és a Boulevard Cotte mentén sorakoznak. Ezzel szemben a város központi gerince – amely a Rue du Général-de-Gaulle utcán fekszik, és a Gare du Nord–Pontoise vasútvonal szeli ketté – kis és közepes méretű, négy-öt emeletes lakóházakat és folyamatos, alacsony sorházakat foglal magában. E változatosság ellenére nem jelennek meg formális negyedek vagy nagy lakótelepek a határain belül; a település – tervezését és léptékét tekintve – továbbra is a lakossági építészet bensőséges tablója.

Két megyei út keresztezi Enghien-les-Bains-t: a 311-es út kelet-nyugati tengelyen keresztezi a városközpontot, míg a 928-as út az északi határát súrolja, és Montmorency-vel jelöli ki a vonalat. Mindkét útvonal elsősorban helyi forgalmat bonyolít le, de csúcsidőben két városi sávjuk – amelyeket gyakran parkoló járművek szegélyeznek – beszűkül, és az 311-es útnak a település szívén átvezető egyirányú szakasza fokozza a torlódást. A zajmérések szerint ezek közül a tengelyek közül többet is mérsékelt szintűnek minősítenek, bár a Rue du Général-de-Gaulle és a szomszédos vasútvonal magasabb decibeleket regisztrál, amit az ingázóvonatok külvárosi jellege mérsékel. Az elmúlt évtizedekben egy gyalogosövezet alakult ki a városközpont és a ZAC Robert-Schuman körül, míg a Boulevard du Lac mentén húzódó kerékpárút a Montmorency-erdő felé történő jövőbeli bővítésre utal, amely hét kilométeren át kanyarog a szomszédos településeken.

Enghien-les-Bains nem középkori magból fejlődött ki, hanem a termálforrásokkal és az Északi Vasúttársaság vonalának 1846-os megnyitásával párhuzamosan nőtt ki. Két egyenes, egymásra merőleges tengely – az Argenteuil-Montmorency út a tó gátján és az új vasút – alkotta meg a települést meghatározó utcák keretét. A közösség vezércsillagát inkább a termáltevékenység, mintsem az egyházi hatalom alkotta: a látogatók vonattal érkeztek, hogy a kénes vízben enyhülést keressenek, és hamarosan követték őket a szállodások, vendéglősök és kézművesek.

A tömegközlekedés ma is megőrzi ezt az érkezési ritmust. A településen található Enghien-les-Bains állomásról csúcsidőn kívül tizenöt percenként, csúcsidőszakokban pedig óránként akár nyolc vonat is indul, amely tizenkét-tizenöt perc alatt eljuttatja az utasokat a Paris-Gare du Nord pályaudvarra, egy vagy két köztes megállóval. Egy második megálló, a La Barre – Ormesson, közvetlenül a város délkeleti peremén található. Egy jelentős buszpályaudvar teszi Enghien-les-Bains-t a Montmorency-völgy központjává, amelyet az RATP 254-es és 256-os vonalai, az Argenteuilből és a Vallée de Montmorency-ből induló helyi hálózatok, valamint a Saint-Lazare-ból induló éjszakai N51-es Noctilien járat szolgál ki. Az A15-ös autópályán keresztüli közúti bekötőút három kilométerre található, így a főváros kapui autóval kevesebb mint negyed óra alatt elérhetők.

Az Île-de-France medencében megbúvó Enghien-les-Bains átmeneti óceáni éghajlattal rendelkezik. 1971 és 2000 között az éves átlaghőmérséklet 12,1 °C körül mozgott, az évszakok között közel 658 mm csapadék esett; 1991 és 2020 között a csapadékmennyiség valamivel alacsonyabb, 616,3 mm volt, a hőmérséklet változatlan maradt a közeli Bonneuil-en-France megfigyelései szerint. A telek átlagosan 3,5 °C körüli legalacsonyabb hőmérsékletet hoznak, a tavaszok viszonylag szárazak, a nyári napok pedig átlagosan mérsékelt csapadékmennyiséget mutatnak. Az éghajlati modellek a század közepére eltolódásokat vetítenek előre a különböző üvegházhatású gázkibocsátási forgatókönyvek szerint, ami felmelegedési trendekre és megváltozott csapadékritmusokra utal, amit a Météo-France 2022 óta vizsgál.

Enghien-les-Bains lakásállománya történelmileg a hagyományos lakások felé tolódott el. 1999-ben 5657 lakásban 4776 fő lakos élt. Az 1990 utáni új építésű lakások a lakott lakásoknak mindössze 6,4 százalékát tették ki, ami jóval a regionális 9,1 százalék alatt van, míg az 1949 előtti építmények a teljes állomány több mint felét tették ki. Ma a családi házak a lakások nagyjából egynegyedét, a lakások a fennmaradó részt; a saját tulajdonú lakások száma kissé meghaladja a bérlőkét. A szociális lakások száma korlátozott – az állomány 7,3 százaléka, szemben a nemzeti várospolitika által kitűzött 20 százalékos céllal –, és az üresen álló lakások aránya egykor 13 százalékon tetőzött, ami mind a piaci nyomást, mind a település szerény méretét tükrözi. A legtöbb lakás három-négy szobás, ami tükrözi a regionális preferenciákat, de rávilágít a garzonlakások és a nagyon kis egységek viszonylagos szűkösségére.

Enghien-les-Bains gazdasága a szolgáltatásokra és a szabadidős tevékenységekre épül. Kaszinója, amely 1878 óta áll a tó partján, ma Franciaország legnagyobb bevételt hozó játékterme, 2016-ban a bruttó játékbevétele elérte a 160 millió eurót – amelynek 70 százaléka nyerőgépekből, 30 százaléka pedig asztali játékokból származott. A 2002 áprilisa óta engedélyezett nyerőgépek is hozzájárultak a felemelkedéséhez, és a létesítmény minden októberben rendszeresen megrendezi a Miss Párizs és a Miss Île-de-France szépségversenyeket. A játékokon kívül a település négy szállodát – két négycsillagos és két kétcsillagost –, harmincegy éttermet és tizenhét bárt, kávézót és sörözőt kínál. Több mint háromszáz üzlet szegélyezi a főbb útvonalakat – hatvanöt ruházati butik, egy tucat cipőbolt, bankok, fodrászatok és ügynökségek –, amelyek a szomszédos bevásárlóközpontok ellenére is fenntartják a kereskedelmi vitalitást. A Place de Verdun téren hetente háromszor nyüzsgő piac tartja kínálatát, míg a város kulturális jelentőségét hangsúlyozza a szecessziós és díszbútor-árusításairól híres aukciósház.

Enghien demográfiai adataiban a jólét és az iskolázottság összefonódik. 2010-ben a háztartások adóköteles jövedelmének mediánja elérte a 38 086 eurót, meghaladva az országos és regionális adatokat. A munkavállalók közel egyharmada vezetői vagy szellemi pozíciókat tölt be, ami kétszerese az országos átlagnak; a középszintű foglalkozások és az alkalmazottak a munkaerő további felét teszik ki, míg a fizikai munkások továbbra is elenyésző kisebbséget alkotnak. A lakosok több mint 38 százaléka végzett felsőfokú tanulmányokat, meghaladva mind a regionális, mind a francia normákat. Ez a jóléti és tanulási profil fenntartja a község magas ingatlanértékét, így a legdrágább Val-d'Oise-ban.

Az építészeti ambíció a restauráció kora óta meghatározza Enghien-les-Bains-t. A fürdővendégek számára kialakított legkorábbi szálláshelyek visszafogott neoklasszicista „tengerparti” stílust követtek – fehér falak, mansart tetők és finom díszítések. A Belle Époque hajnalán az eklektika virágzott: svájci faházak és favázas házak, paraszt stílusú normann villák és nádfedeles menedékhelyek tarkították az északi partot, míg a neogótikus díszek díszítették az Enghien-i és a Léon-i kastélyokat, vízköpőkkel és hegyes ormokkal kiegészítve. 1870 és 1920 között az építészek egyenlő ügyességgel használták a téglát, a követ és a malomkövet, létrehozva a Palais Condé grandiózus oszlopsorait és a Rue de l'Arrivée-n található „Mon Rêve” sokszínű homlokzatait. A szecesszió kerámiafrízeken és vésett virágmotívumokon keresztül hagyta nyomot, melyeket Henri Moreels városépítész népszerűsített, akinek épületein ma is emléktáblák láthatók. Még a legújabb építmények is a múltra utalnak, az oszlopokat és oromzatokat egy letisztult neoklasszicista stílusban visszhangozva.

A víz és a zöldterületek továbbra is központi szerepet játszanak a település vonzerejében. Egy 350 méter hosszú, évszázados platánfákkal szegélyezett tóparti sétány keretezi a kaszinó sziluettjét a távoli Montmorency erdővel szemben. A látogatók körbejárhatják a három kilométeres körutat, megállva a Villa du Lac kertjében, az Éric Tabarly sétányon vagy a Flower and Bird félsziget nyugati kertjeiben. A városon belül a Rózsakert – amelyet az 1990-es években mesterséges zuhataggal és lugasokkal újítottak fel – összeköti a körutat a tóval, míg a Villemessant tér, a Jean-Mermoz tér, a Place de Verdun és a Városháza 2004-es átalakítása a nyugalom szigeteit kínálja.

A festői, felszíni vízfolyás alatt először a tizennyolcadik században azonosítottak kénes víztartó rétegeket. Egy oratórium pap, Louis Cotte 1740-ben bebizonyította, hogy a tó túlfolyójánál található „büdös” patak valódi, hidrogén-szulfidban gazdag forrás, ezt a megállapítást később a Tudományos Akadémia is megerősítette. Ma a tó nyugati partja alatti több bevezető nyílásból nagyjából 13 °C-os vizet hoznak ki, amelynek kémiai elemzése szerint körülbelül 80 mg/l szén-dioxidot, 400 mg/l hidrogén-karbonátot, 160–180 mg/l kalciumot, 200 mg/l szulfátot és 36 mg/l hidrogén-szulfidot tartalmaz. A Pasteur Intézet által azonosított anaerob baktériumok a gipszből származó szulfátokat elemi kénné és hidrogén-szulfiddá alakítják, gazdagítva a terápiás vizeket. Idővel tizenegy forrást katalogizáltak – néhány ma már inaktív –, és hét bevezető nyílás óránként 10–12 m³ vizet szállít, amelyet piezométerekkel folyamatosan ellenőriznek.

A modern termálfürdő, a „Les Rives d'Enghien” 2006 októberében nyílt meg egy 2005–2006-os, 44 millió eurós rekonstrukció után. A négy emeleten elterülő 13 000 m²-es földszinten hagyományos gyógyászati ​​kezelések – elsősorban fül-orr-gégészeti kezelések – vehetők igénybe, míg az emeleteken a „The Spark” nevű fitneszközpont kapott helyet, amely egyedülálló Île-de-France-i végtelenített medencével, szaunákkal, hammammal és szoláriummal rendelkezik. Az üzleti szárny, amely egy 200 férőhelyes előadóteremmel rendelkezik, konferenciák és szemináriumok lebonyolítására szolgál, és közvetlenül kapcsolódik a szomszédos Lucien Barrière szállodákhoz. A Barrière csoport SEETE által üzemeltetett komplexum évente 6000 gyógyfürdői vendéget várt, és körülbelül száz alkalmazottat foglalkoztatott. A 2008-as, vízminőségi problémák miatti ideiglenes bezárások után 2011 tavaszára tervezték újranyitni, a terápiás és kongresszusi vitalitás helyreállítása céljából.

Enghien-les-Bains továbbra is a gyógyító vizekből és az elegáns kikapcsolódásból született tudatos várostervezés bizonyítéka. Kevesebb mint két évszázad alatt elsajátította az építészet, a természet és a társasági élet alkímiáját, hogy jellegzetes identitást teremtsen Párizs küszöbén. A település a stílusok élő múzeumaként, a jólét menedékeként és a kereskedelem pezsgő központjaként máig fennmaradt – tava a történetes múlt visszhangjait és a kiegyensúlyozott, tartós jövő ígéretét egyaránt tükrözi.