Plymouth

Plymouth Devon déli partján fekszik, a Plym és a Tamar folyók találkozásánál, határai mintegy nyolcvan négyzetkilométernyi változatos terepen húzódnak, és Roborough csúcsáig emelkednek, 155 méterrel a tengerszint felett. A 2022 közepén 266 862 lakosú város Exetertől 58 kilométerre délnyugatra és Londontól 311 kilométerre fekszik, a Plymouth Sound által formált természetes kikötővel rendelkezik, amelyet 1814 óta a hullámtörő véd. Ez a kompakt város, Devon legnagyobbja, a bronzkori kezdetek, a tengerészeti vállalkozások, az ipari terjeszkedés és a háborús újjáépítés során a haditengerészeti műveletek, az oktatás és a polgári élet központjává vált.

A település legkorábbi ismert szakaszában a kereskedők Mount Battennél vetették meg a lábukat, ahol bronzkori kerámia- és fémtárgytöredékek tanúskodnak az élénk tengerparti kereskedelemről. A középkorra a Sound északi partján Sutton néven ismert vásárváros telepedett le. Amikor IV. Edward 1439-ben városi rangot adott neki, a település felvette a Plymouth nevet – elismerve a folyót, amely hozzáférést biztosított a tengeri útvonalakhoz. Két árapály-torkolat között félúton lévő elhelyezkedése gyorsan lehetőséget és stratégiai jelentőséget is biztosított: a nyílt Atlanti-óceán felé tartó hajók feltérképezték a Plymouth Soundot; a haditengerészeti flották a hullámtörőn túl gyűltek össze; a kereskedők rakományt pakoltak a rakpartokon, amelyek a következő évszázadokban bővültek.

A város hadi öröksége 1588-ban vált nyilvánvalóvá, amikor az itt állomásozó hajók csatlakoztak a spanyol Armadát visszaverő flottához. Négy évtizeddel később a zarándokatyák Újvilág felé tartó útjának kiindulópontjaként szolgált. A polgárháború alatt a parlamenti hatalma alatt is kitartott, kiállva az 1642-től 1646-ig tartó ostromot. Ezek az események Plymouthot beágyazták a nemzeti narratívába, sorsa mind a védelemhez, mind a felfedezéshez kötődött.

1690-ben a Tengerészeti Hivatal felavatta a Devonport Dokkgyárat a Tamar nyugati partján, ezzel megteremtve a dokk-központú gazdaság alapjait, amelyek összekapcsolták Plymouth identitását a Királyi Haditengerészettel. Hajóácsok és vitorlakészítők csatlakoztak a kereskedőkhöz a nyüzsgő dokkokban; a város növekedése szorosan követte a haditengerészeti keresletet az ipari forradalom során. A lakóépületek a történelmi központon túl is megjelentek, amelyeket a huszadik századi városrendezést előrevetítő főútvonalak kötöttek össze.

A huszadik század elejére Plymouth beolvasztotta a szomszédos Plymptont és Plymstockot – az akkoriban független városokat a Plym folyótól keletre –, kibővítve polgári hatáskörét. V. György király 1928-ban városi rangot adományozott neki, ezt követően a helyi önkormányzat egy városi tanács irányítása alá került. A városi terjeszkedés a század közepére új méreteket öltött, de háborús katasztrófa közbeszólt: a Luftwaffe rajtaütései a Plymouth-i villámháború alatt súlyos károkat okoztak a kereskedelmi központban és a lakónegyedekben. Az újjáépítés kényszere majdnem olyan mélyrehatóan formálta a modern Plymouthot, mint bármely korábbi fejezetet: Patrick Abercrombie 1944-es terve széles sugárutak – köztük az Armada Way – hálózatát írta elő, amelyek kettéosztják a lapos magot, hogy összekapcsolják az állomást a Hoe hegyfokával.

A központon túl nagyszabású önkormányzati lakások jelentek meg a kertvárosi vonalak mentén, 1964-re több mint húszezer otthonnal. Az Abercrombie-modell – övezett és alacsony népsűrűségű – továbbra is olvasható azokban a külvárosokban, amelyek utcahálózata élesen eltér a Union Street közelében lévő két világháború közötti teraszoktól. Zöldterületek szövődtek be ezekbe a körzetekbe és a város egészébe: huszonnyolc park átlagosan közel 46 000 négyzetméteres, a Central Parktól – a helyi futballklub otthonától – a Freedom Fieldsig és az Alexandra Parkig, amelyek kikapcsolódást és ökológiai menedéket egyaránt kínálnak.

Plymouth városi szövetének és természetes kontúrjainak egyaránt a geológia az alapja. A város alépítményének nagy részét felső-devon palák és agyagpalák alkotják, repedezett felületeik az ősi tengerekre és orogén nyomásra utalnak. Az alsó-devon palák zord hegyfokokon emelkednek, amelyek az atlanti hullámoknak dőlnek neki, míg egy középső-devon mészkősáv húzódik Cremylltől kelet felé, tömbjeit falak, járdák és középületek homlokzatai számára fejtik. A város északi horizontja alatt Dartmoorból származó gránit található – amelyet egykor bányásztak, majd a Tamaron keresztül szállítottak a széles körű építkezések üzemanyagaként –, és az ón-, réz- és ólomtartalmú ércek tanúskodnak Cornwall ásványi övéről, amely Plymouth kikötői felé folyik. A Sound partjainak és szikláinak geológiai gazdagsága különleges tudományos érdeklődésre számot tartó helyként való besorolást érdemel, ahol a kőzetrétegek Devon mély múltját mutatják be.

Az éghajlat eltér a szárazföld belsejében uralkodótól. A tengeri kitettség mérsékli a szélsőségeket, az átlagos maximumhőmérséklet körülbelül 14 °C, a téli minimumok pedig ritkán 3 °C alatt vannak. Fagyok előfordulnak, de hó szűkös: 1961 és 1990 között a felhalmozódás ritkán haladta meg az évi hét centimétert. A 2010 januári és decemberi viharok továbbra is figyelemre méltó kivételek, amikor a méteres hófúvások napok alatt elolvadnak. A napsütéses órák száma meghaladja a tizenhatszáz órát a part menti övezetekben – olyan körülmények között, amelyek között a pálmák és a jukkák kitartanak –, míg ősszel és télen esőt hoznak az erőteljes atlanti mélyedésekből. Az uralkodó délnyugati szelek nedvességet szállítanak, amely élénkíti a város kertjeit és parkjait.

A demográfiai változások Plymouth gazdasági fejlődését tükrözik. 2011-ben a közigazgatási terület 256 384 lakost számlált, ami tizenegy évvel később 266 862-re nőtt. A háztartások átlagos mérete 2,3 fő. Az etnikai összetétel továbbra is nagyrészt fehér brit – 89,5 százalék –, mégis megnőtt a sokszínűség: Más ázsiai és fekete-afrikai csoportok is jelentősen bővültek a népszámlálások között, a kis, de növekvő kínai, arab és utazó közösségek mellett. Ez a változás az egyetemi felvételekre, a védelmi személyzet áthelyezésére és az Egyesült Királyság tágabb migrációs mintáira vezethető vissza.

A város gazdasága az 1990-es években a tengerészeti alapoktól az adminisztratív, egészségügyi, oktatási és mérnöki szolgáltatások felé fordult. A Devonport Dockyard Európa legnagyobb haditengerészeti bázisa, több mint tizenkétezer polgári alkalmazottal és mintegy hétezer kisegítő személyzettel, amelyek a flotta karbantartását és üzemeltetését támogatják. A kompjáratok Millbayt Bretagne-nal és Észak-Spanyolországgal kötik össze, míg a Mayflower Steps gyalogosokat szállít a Mount Battenre, a Cremyll komp pedig évszázados kapcsolatot tart fenn Cornwallal. A Plymouthi Egyetem hallgatói és oktatói egy olyan kampuszt laknak, amelyet a 2008-ban elkészült, szögletes Roland Levinsky épület és a magasabb, húszemeletes Beckley Point lakótorony tarkít, amely 2018-ban készült el.

Közlekedési hálózatok szövik át a várost. A Plymouth állomás a Cornish Main Line vonalon található, ahonnan a Great Western Railway Londonba tartó városok közötti útvonala, valamint Exeterbe, Penzance-be és azon túlra közlekedő regionális járatai indulnak, míg a CrossCountry vonatok a Midlandsbe és Skóciába érnek el. Az elővárosi megállók a Tamar Valley vonalat és a helyi Cornish Main Line vonatait szolgálják ki, amelyek Brunel 1859-es Royal Albert hídján keresztezik a Tamart. Az úthálózathoz tartozik az A38-as kétsávos autópálya, amelyet a helyiek „The Parkway” néven ismernek, és amely észak felé határolja a városi növekedést, és összeköttetésben áll az M5-ös autópályával Exeter közelében, valamint a Tamar hídon keresztül Cornwallba. A buszjáratokat – amelyeket főként a Plymouth Citybus és a Stagecoach üzemeltet – parkolóhelyek egészítik ki Milehouse-ban, Coypoolban és George Junctionben. Egy repülőtér 2011-ben bezárt, rövid életű pótlási javaslatai elakadtak; a légi utasok most Exeterre és Newquay-re támaszkodnak. A kerékpárosok a 27-es országos utat követhetik, egy 159 kilométer hosszú útvonalat, amely lápvidék, korábbi vasúti bevágások és vidéki utak megkerülése után itt ér véget.

A kulturális élet a történelmi negyedek és a modern helyszínek között zajlik. Az Union Street – egykor a tengerészek játszótere – az 1930-as években érte el csúcspontját harminc pubbal és éjszakai varietéműsorokkal; azóta átadta a helyét a gyalogosövezeteknek és a kulturális örökségvédelmi programoknak. A Smeaton-torony és az 1666-os Royal Citadella által koronázott Hoe olyan fesztiváloknak ad otthont, mint az MTV Crashes és a British Firework Championships, amelyen 2006-ban rekordot döntő szinkronműsort mutattak be a Sound felett. A Theatre Royal Plymouth országos turnékat szervez Lyric előadótermében, míg a Drum Theatre és a The Lab feltörekvő vállalatokat támogat. A Plymouth Pavilions koncerteknek és sporteseményeknek ad otthont, a Barbican negyed kis mozijai, galériái és a négyszáz fajt bemutató Nemzeti Tengeri Akvárium pedig mind a lakosokat, mind a látogatókat vonzza. Az éves rendezvények a Plymouth Art Weekender és a Fringe Fesztiváltól a The Hoe-n található Haditengerészeti Emlékműnél és Armada Emlékműnél tartott katonai témájú megemlékezésekig terjednek.

A történelmi szövet tovább él a Barbican macskaköves utcáin – Nagy-Britannia legnagyobb ilyen jellegű együttesében – és a Devonport örökségi ösvényén található I. fokozatú műemlék épületekben. A zarándokatyák kiindulópontját továbbra is a Mayflower lépcső jelzi, Sutton Pool halászhajók és szabadidős hajók keveréke mellett. Egy mérfölddel felfelé áll a Saltram, egy jakobiánus és grúz birtok, amelynek tájépítészetileg a felvilágosodás korának ízlésvilágát idézi. Északon a Crownhill erőd – az úgynevezett Palmerston Follies-hoz hasonlóan – vezetett túrákat kínál egy felújított bástyában. A város határain túl találhatók Dartmoor tornyai, a Tamar-völgy erdős lejtői és a Whitsand-öböl strandjai, amelyek népszerűek a túrázók és az úszók körében, akiket a homokkő sziklák és rejtett öblök vonzanak.

A 2019–2034-es Plymouth-i tervben kifejtett legújabb stratégiai tervezés három növekedési folyosót azonosít: a városközpontot és a vízpartot; egy északi tengelyt Derrifordon és Roborough-n keresztül; és egy keleti ívet, amely Sherfordot és Langage-t foglalja magában. Ez a keretrendszer a vegyes használatú lakóövezeteket ötvözi, Plymptont és Plymstockot a városi szövetbe kapcsolva, miközben megőrzi a zöldövezeteket és a regionális kapcsolatokat. A város kis kikötővárosként való besorolása a Southampton rendszerben hangsúlyozza kettős identitását, mint kikötő és élőhely.

Bronzkori kereskedelmi állomásától kezdve a haditengerészeti központként és modern egyetemi városként betöltött szerepéig Plymouth az alkalmazkodás rétegeit mutatja, minden korszak új utcamintákat, épülettípusokat és polgári funkciókat rajzolt ki egyetlen tengerparti színpadra. Vízi útjainak lankás ívei, háború utáni sugárútjainak ellenálló képessége, a devonkori kőzetek tömörsége és a kortárs élet lüktetése összefonódik egy olyan városban, amelynek jellege mind a környezetéből, mind a történelméből fakad – egy kikötő, amely sorra fogadta a kereskedőket, a kivándorlókat, a flottákat és a fesztiválozókat, mindenhol feltárva a föld, a tenger és a társadalom kölcsönhatását.