Venezuela

Venezuela Dél-Amerika északi szélén húzódik, alakja elkeskenyedik, mint egy kioldott vitorla a Karib-tenger és az Atlanti-óceán hullámai között. 916 445 négyzetkilométeren át a felszín a széljárta part menti síkságoktól az Északi-Andok emelkedőiig, majd kelet felé a Guyana-felföld és a hatalmas llanos-hegység mozaikjáig változik. Itt az élet sűrűn lakott északi városokban, távoli folyódelta-közösségekben és a ködös páramos-hegység tetején bontakozik ki, ahol gleccserek kapaszkodnak az Andok lejtőihez.

A Karib-térség sápadt partjai az ország ujjainál terülnek el – olyan szigeteket simogatnak, mint Margarita, amelyet ma szállodák és szörfiskolák szegélyeznek, vagy Los Roques korallzátonyai, ahol a kristálytiszta víz pálmafák tornyait tükrözi vissza. A szárazföld belsejében hegycsúcsok szalagja kanyarog Kolumbia határától Sucre keleti államáig. A Pico Bolívar felé mászó utazók közel 5000 méteres magasságban ritka levegővel találkoznak, míg lent, völgyekben található a főváros, Caracas – egy sziklákkal és felhőkkel körülvett város, amelynek utcái egyaránt lélegzik a kereskedelemtől és a nyugtalanságtól.

A felföldtől keletre a talaj llanossá válik: az évszakos esőzések által öntözött füves területek, ahol a szarvasmarhák legelésznek a forróságtól vibráló ég alatt. Túloldalon az Orinoco folyó kígyózik az erdőkön keresztül, iszapos sodrásában gerendákat, olajszállító uszályokat és hagyományokat szállítva. A távoli délkeleten tepuik emelkednek, mint a megrepedt fennsíkok, amelyeket az Angel-vízesés koronáz meg – a víz egy kilométer hosszan zuhan függőlegesen, mielőtt az alattuk lévő esőerdőbe sóhajtozna.

Spanyolország zászlaja, amelyet először 1522-ben tűztek ki venezuelai földön, ellenállásba ütközött az őslakos közösségekben, akiknek védelmi vonalai a parttól a dzsungelig húzódtak. 1811-re a kreol vezetők nyíltan beszéltek a szétválásról; egy évtizeddel később Gran Colombia csak azért vált szét, hogy 1830-ban szétesjen, és megszületett Venezuela saját köztársasága. A hatalom azonban elérhetetlennek bizonyult. A 19. század regionális caudillók, menetelő seregek és az uralkodó tábornok igényeihez igazított alkotmányok uralma alatt telt.

A század közepén az olaj a felszín felé szivárgott, de a kormányzás egyenetlen maradt. Csak 1958 után lépett be Venezuela a választott kormányok időszakába, amit az emelkedő olajárak is elősegítettek. Caracas a tartós stabilitás reményével együtt növekedett, miközben a vidéki lakosság a pénz észak felé áramlását nézte. Amikor 1989-ben kitörtek a caracasói zavargások – melyeket a támogatások csökkentése és a megszorító intézkedések váltottak ki –, a konszenzus pillérei megrendültek. Két fegyveres felkelés 1992-ben és az elnök 1993-as impeachmentje mélyítette a kiábrándultságot.

1999-ben Hugo Chávez elnöksége alatt új alkotmány jelent meg. Az olajból finanszírozott szociális programok kiterjesztették az egészségügyi klinikákhoz és iskolákhoz való hozzáférést. A nyers statisztikák a szegénység és az egyenlőtlenség csökkenését mutatták a 2000-es évek elején. Azonban ahogy az árak elérték a csúcsot, majd meginogtak, az állam befolyása egyre szorosabbá vált. A 2010-es évekre az alapvető cikkek hiánya, az elszabadult infláció és az összeomló valuta miatt a családok kénytelenek voltak kenyérért sorban állni és külföldi pénzátutalási hálózatokhoz fordulni. A 2013-as és 2014-es politikai tüntetések változást követeltek, de az intézmények pusztulni kezdtek. A nemzetközi felügyeleti szervek ma a szabadságjogok korlátozásával, a cenzúrával és a korrupciós vádakkal tartják szem előtt Venezuelát.

A kőolaj határozza meg Venezuela modern identitását. A Maracaibo-tó és az Orinoco-öv alatti tartalékok a világ legnagyobbjai közé tartoznak. Az állami olajtársaság egykor közmunkákat és szociális kiadásokat finanszírozott. Idővel a feltárásba és karbantartásba történő beruházások is visszaestek, ahogy a bevételek csökkentek, ami a termelés zuhanásához vezetett. Azok a mezők, amelyek egykor több millió hordó olajat küldtek a globális piacok felé, ma az elöregedő infrastruktúrával küzdenek. A mezőgazdaság – kávé, kakaó – körüli diverzifikációra tett kísérletek továbbra is marginálisak. A szankciók és a külföldi eszközök elvesztése több tízmilliárd dollárba került, elmélyítve az alkatrész- és finomítói kapacitáshiányt.

Az elektromos áram, amely egykor a Guri gát vízerőműnek köszönhetően büszkeségnek számított, most az alacsony vízszint és a beruházások hiánya miatt akadozik. A gördülő áramszünetek áthatolják a városi életet, megzavarva a kórházak és gyárak működését. A folyók földjén az áram olyan szűkössé vált, mint a dízel a kútoszlopon.

A légi közlekedés a Caracas közelében található Simón Bolívar nemzetközi repülőtértől és a Maracaibo melletti La Chinita repülőtértől függ. A La Guaira és Puerto Cabello főbb kikötői a nyersolajat, a gabonát és a fogyasztási cikkeket kezelik. Az utak – mintegy 100 000 kilométer hosszúak – keletre, nyugatra és délre húzódnak, bár egyharmaduk továbbra is burkolatlan. A vasutak egykor ígéretet tettek arra, hogy a városokat tehermentesítik, de az adósságok és a késedelmek miatt elakadtak. A caracasi, maracaibói és valenciai metróvonalak enyhítik a zsúfolt utak forgalmát, de az északi gerincvárosokon túl a vidéki területek az Orinoco folyón közlekedő folyami hajókra vagy az esőben eltűnő földutakra támaszkodnak.

A venezuelaiak nagyjából 93 százaléka városi övezetekben él, sokan a parttól számított 100 kilométeres körzeten belül. Caracas lakossága meghaladja az ötmilliót, az emberáradat pedig a cerrókba (domboldalakba) és a zárt közösségekbe egyaránt beáramlik. Másutt Barquisimeto, Valencia és Maracay ipari övezetekbe csoportosul; Mérida magaslaton fekszik, felvonója a gleccsermagasságok és a pasztellszínű kőből készült kis szállodák felé ível. Az Orinoco-tól délre Ciudad Guayana egy torkolatnál emelkedik – a tervezett szovjet városok visszhangja, amelyeket ma acél, alumínium és kikötői logisztika köré szerveztek át.

1999 óta a becslések szerint hatmillió ember hagyta el Venezuelát, diaszpórikus ösvényeket járva Latin-Amerikában és azon túl. Azok, akik maradtak, kiterjesztett háztartásokat hoztak létre, megosztva a terheket és a szűkös erőforrásokat.

Venezuela szelleme déli fesztiválokon és kókuszpálmák alatti csendes pillanatokban bontakozik ki. Az őslakos törzsek – wayuu, pemon, warao – a köztársaságnál régebbi nyelveket hordoznak. Az afro-venezuelai ritmusok dob alapú formákban lüktetnek, mint például a tambor; a spanyol gyarmati építészet kőszökőkutakkal és stukkótemplomokkal díszíti a városi tereket. A tizenkilencedik századi olasz, portugál és francia bevándorló hullámok dialektusok és konyhák pörköltjeit adták hozzá. A mai utcákon sajttal töltött arepákat, sült főzőbanánokat és gazdagon fűszerezett pörkölteket árulnak, amelyek mindegyike a rétegzett történelmek tanúskodik.

Ünnepnapokon vallási felvonulások vonulnak át a poros utcákon. Zuliában a helyiek a Maracaibo-tó szent szigeteire eveznek, imákat énekelve a viharok által elesett halászokért. Fent a Sierra Nevadában lámák taposnak a ritka levegőben, csordáikat a fagy ellen óvó campesinók őrzik.

A Guyana-felföld a legtöbb utazó számára elérhetetlen helyen túlnyúlik, ahol a tepuik – lapos tetejű hegyek – leomlott kőtömbökként magasodnak. Az Angel-vízesés az Auyan-tepui pereméről ömlik alá, permetének csóvája csak kiválasztott nézőpontokból látható. A folyó alsó szakaszán mangroveerdők és szalagszerű szigetek vájják az Orinoco-deltát élő víz- és iszaprácská. Jaguárok, kajmánok és rózsaszín folyami delfinek suhannak át a sűrű lombozaton a monszun égbolt alatt.

A természetvédelmi övezetek – köztük a Canaima Nemzeti Park – a szárazföldi terület közel egyharmadát fedik le, mégis a költségvetési megszorítások és az illegális bányászat veszélyezteti a vadvilágot és a vízminőséget. A llanos-hegységben a szarvasmarha-tenyésztések betörnek a vizes élőhelyekre, míg a városi terjeszkedés erodálja a felföldi erdőket.

Az olyan egykor népszerű úti célok, mint Margarita és Morrocoy, a Karib-térségben a naprajongókat vonzották. Ma az utazók zöldebb ösvényeket találnak az Andok elhagyatott völgyeiben, a mangroveerdőkön átívelő folyami túrákon, vagy a Los Roques-i halászoknál megszálló vendégházakban. Mérida felvonója továbbra is vonzó célpont, amely 4000 méter feletti piknikezőhelyekre viszi a vendégeket. Az Orinoco mentén található ökofaszilik napenergiával működnek, és folyami idegenvezetői szolgáltatásokat kínálnak, így alkonyatkor bepillantást nyerhetünk távoli törzsek életébe és olajfekete vizekbe.

Helyi vállalkozók kísérleteznek kakaóhéjjal főzött kézműves sörökkel, és művészeti sétákkal járják be az újjáélesztett gyarmati negyedeket. Bár a gazdasági nehézségek továbbra is fennállnak, ezek a kis vállalkozások a rugalmasságra utalnak.

Venezuela válaszút előtt áll. Hatalmas erőforrásai – csapadék, folyók, olaj – finanszírozhatnák a helyreállítást. Lakói évtizedekig tartó zűrzavarok során is alkalmazkodóképességről tettek tanúbizonyságot. A politikai patthelyzet és az intézmények hanyatlása azonban korlátozza a haladást. Miközben a családok külföldről küldenek pénzküldeményeket, és a humanitáriusok betöltik a gyógyszerek és az élelmiszerek hiányát, a köztársaság jövője az infrastruktúra felújításától és a bizalom helyreállításától függ.