Cuenca

Az ecuadori Andok déli részén, egy magaslaton fekvő Cuenca évszázadok – sőt, évezredek – emberi erőfeszítéseinek élő krónikájaként jelenik meg. Hivatalos neve, Santa Ana de los Ríos de Cuenca, a védőszentre és a város völgyeit szabdaló négy folyóra – Tomebamba, Yanuncay, Tarqui, Machángara – egyaránt utal. Több mint 600 000 lakosával Cuenca a kultúra és a tanulás regionális fővárosaként betöltött szerepét a mindennapi élet csendes ritmusával egyensúlyozza: a reggeli piacokkal, a kézműves szerszámok kattogásával és a katedrális harangjainak távoli zúgásával.

Régészeti bizonyítékok támasztják alá az emberi jelenlétet egészen Kr. e. 8060-ig, amikor kis csoportok kísérleteztek a kukorica és a gumók vetésével a folyók feletti teraszos lejtőkön. Az agyagszilánkok, némelyik geometrikus motívumokkal díszítve, a fazekasság korai kifinomultságára utalnak. Kr. u. első évszázadokra a cañari nép összetettebb közösségekké egyesült. Guapondeleg településük – „olyan hatalmas föld, mint az ég” – a folyón felfelé feküdt, kihasználva a termékeny talaj és a mérsékelt éghajlat adta lehetőségeket. A cañari öntözőcsatornákat fejlesztett ki, amelyek ma is nyomon követik a völgy vonalait, bizonyítva a találékonyságot, amely felkeltette a regionális hatalmak figyelmét.

A 15. század közepén az inka seregek észak felé nyomultak. Guapondeleg mezőit és kőházait érettnek találták arra, hogy beolvasztsák birodalmukba. Az átnevezett Tomebamba város Cusco után a második legfontosabb központtá vált, széles terekkel és közigazgatási negyedekkel díszítve. A krónikások faragott kőből épült palotákra és gazdagon öltözött nemesekre utalnak, de mire a spanyol konkvisztádorok megérkeztek az 1550-es években, Tomebamba félig romokban hevert. Földrengések, belső viszályok, esetleg pestis vagy fagy – a történészek még mindig vitatkoznak arról, hogy mi tette tönkre az inka pompáját itt.

1557. április 12-én Gil Ramírez Dávalos új várost alapított az inka alapokra. Kölcsönvette a Cuenca nevet – Peru alkirályának szülővárosa –, és szigorú, széles utcákból és központi terekből álló rácsos rendszert vezetett be. Fehérre meszelt templomok és kastélyok épültek a főtér, a mai Parque Calderón körül. A béke és a viszályok évszázadai közepette számos gyarmati építmény maradt fenn: a szerény kőhomlokzatú Régi Katedrális ma csendes múzeumként szolgál; a püspöki palota továbbra is őrködik a Calle Larga mentén.

A látképet a Catedral de la Inmaculada Concepción uralja – a helyiek gyakran „Új Katedrálisnak” nevezik. Ikertornyai és azúrkék kupolái 1885-ben kezdtek épülni, és a finanszírozási hullámok és a helyi viták révén a 20. században is utolsó simításokat végeztek rajta. Az épület román stílusú boltíveket és gótikus tornyokat, vastag falakba mélyen beépített ólomüveg ablakokat tartalmaz. Alkonyatkor, amikor a lenyugvó nap aranyló fénnyel festi a kupolákat, a sziluett magára vonta a látogató tekintetét.

Lent a történelmi központ egy csendes macskakő labirintusban tárul elénk. Muskátlikkal borított kovácsoltvas erkélyek néznek a keskeny utcákra, ahol kávézók nyílnak az utcára. Az üzletek kirakataiban szalmakalapok – híresen tévesen „panamakalapoknak” nevezett kalapok – láthatók, a toquilla szalma szoros fonatai úgy csillognak, mint a fonott arany.

1999-ben az UNESCO Cuenca gyarmati kori magját világörökségi helyszínnek nyilvánította. Az idézetben méltatták a városi szövet koherenciáját, épületeinek integritását és azt, ahogyan a mindennapi élet még mindig keveredik az évszázados hagyományokkal. Ez azonban nem egy vidámpark; a kora reggeli forgalom zúg a Parque Calderónon, a lámpagyújtogatók még mindig gázlámpákat gondoznak az Avenida España mentén, és az autósok a körgyűrű mellett legelésző lovak mellett állnak meg a zebrán.

Cuenca intézményeiben a művészet és az emlékezet összefonódik. A Pumapungo Múzeum egykori inka teraszokon terül el, őshonos textíliák és kerámiák kiállításai élő botanikus kertek mellett helyezkednek el. A közeli, fedetlen falak és szobrok egy része a város hispán előtti múltjáról tanúskodik. Ezzel szemben a Modern Művészetek Múzeuma kortárs ecuadori és nemzetközi művészek alkotásait mutatja be; a nyers vásznak és a kinetikus szobrok élénk vitát váltanak ki a helyszíni kávézóban elfogyasztott kávé mellett.

A város naptára egész évben lüktet eseményekben. November elején a Feria de las Flores y las Frutas illatos virágokkal és almákkal, őszibarackokkal és andoki gumókkal teli ládákkal tölti meg az utcákat. November 3-án gyarmati kori jelmezes társulatok vonulnak végig a belvároson, hogy megünnepeljék Cuenca függetlenségét. Húsvétkor a Semana Santa csendes hajnali felvonulásokkal bontakozik ki, mezítlábas bűnbánók fonott kereszteket visznek. Ezt követi a Corpus Christi, amikor a helyiek virágokból és színes rizsből készült oltárokat állítanak a köztereken. Minden alkalom a katolikus rituálékat az őshonos szokásokkal ötvözi – gyertyák gyújtása őshonos nádszálak és festett tökök mellett.

Cuenca folyói a tájat és a kikapcsolódási lehetőségeket egyaránt alakítják. A folyóparti sétányok naplementés sétákra csábítanak; a fűzfák ágaikat a folyó vízbe mártják. Alacsonyan húzott csónakokból a halászok hajnalban vetik ki a hálóikat, és pisztrángokat fognak ki, amelyek a délelőtt közepére megjelennek a piaci asztalokon.

A város szélén túl fekszik a Cajas Nemzeti Park. 3100 méterről több mint 4400 méterre emelkedik, mocsaras páramo vidéken terül el, mintegy 200 gleccsertóval tarkítva. A túrázók sáros ösvényeken haladnak a fűcsomókon keresztül, néha megijedve egy andoki kondor távoli kiáltásától, amint alacsonyan ereszkedik le, hogy megvizsgálja a tükörképét. A ritka és friss levegő eső és tőzeg ízű.

A kor koptatta kövek ellenére Cuenca előre tekint. Egy elegáns villamos halad át a városközponton, elektromos autói az egyetemi negyedeket kötik össze a történelmi központtal. A modern technológiával felszerelt kórházak az évszázados klinikák mellett állnak. A bevásárlóközpontok felső emeletein nemzetközi márkák találhatók, míg a földszinti standokon füstölt sajtot és empanadát árulnak.

Ezek a kényelmi szolgáltatások vonzóak a külföldiek – nyugdíjasok és Észak-Amerikából és Európából érkező távmunkások – számára, akiket az enyhe hőmérséklet (nappali átlaghőmérséklet 18–20 °C), az alacsonyabb megélhetési költségek és a gyalogosan felfedezhető város kis mérete vonz. A flat white koktélokat kínáló kávézók, a megbízható Wi-Fi-vel felszerelt közös munkavégzésre alkalmas irodák és az angol nyelvű szolgáltatások a kereslet kielégítésére szaporodtak.

Oktatási központként Cuenca büszkélkedhet az 1867-ben alapított Cuencai Egyetemmel. Neoklasszicista homlokzata széles gyepterületekre néz, ahol a diákok filmvetítésekre és versfelolvasásokra gyűlnek össze. Több tucat kisebb intézet specializálódott az állatorvostudományoktól az andoki nyelvészetig.

Az ipar itt megőrizte kézműves jellegét. A külső kerületeket fazekasműhelyek szegélyezik, ahol a kézművesek korongokon formálják az agyagot, amelyekkel csempézett padlót készítenek. A textilműhelyekben szövőszékek kattognak, a tímárságokban pedig bőr illata száll, amely a keskeny sikátorokon át terjeng. Kis gyárak exportálnak bonyolult ezüst filigrán és bőrárukat világszerte, megerősítve a part menti örökséget, amely egyszerre tekint a hagyományra és a technológiára.

Egyetlen központi piacokon tett séta sem lehet teljes anélkül, hogy megállnánk egy pillanatra egy panamakalap-standnál. Kézzel szőtt, rugalmas karimáik gyűrődés nélkül összehajthatók kézipoggyászként. A közelben ezüstművesek készítenek fülbevalókat és medálokat, amelyek gyarmati motívumokat – apró templomokat, tekeredő indákat és andoki állatokat – utánoznak.

Amikor rátör az éhség, a helyiek a locro de papas-hoz fordulnak, ami egy krémes burgonyaleves queso fresco-val és avokádóval. Különleges asztaloknál a cuy (tengerimalac) ropogósra sül, húsa fokhagymás héj alatt puha. A reggelik gyakran tartalmaznak mote pillót: tojással és korianderrel kevert kukoricadarát, egy szerény ételt, ami valahogyan napsütéses és fafüstös ízű. Minden hozzávaló frissnek tűnik a Mercado 10 de Agosto-ban, ahol a kereskedők púpozott chili, quinoa és fán érlelt őszibarack mellett kiabálják az árakat.

Cuenca varázsa nem egyetlen látványosságban, hanem a korszakok kölcsönhatásában rejlik. Hajnalban elhaladhatunk egy utcaseprő mellett, amint a harmatos leveleket gereblyézi az inka kőfalak maradványai mellett. Alkonyatkor egy flamenco gitáros váratlan spanyol hangulattal töltheti meg az Új katedrális közelében lévő teret, miközben az Andok csendben magasodnak a cserepezett háztetők mögött.

Az itt elidőzés annyit tesz, mint érezni, hogy a történelem számít – faragott szemöldökpárkányokba vésve, a székesegyházi himnuszokba visszaverődve, a felföldi levegőbe lélegzve. Az élet mégis halad tovább. Diákok lapozgatják a telefonjukat az ősi boltívek alatt. Buszok zümmögnek el a gyarmati templomok mellett. Kóbor kutyák szunyókálnak a napsütötte alkóvokban. Mindeközben Cuenca megőrzi egyensúlyát, egy olyan város, ahol a múlt és a jelen egymás mellett él, csendes elszántsággal alakítva egymást.