São Tomé és Príncipe

São Tomé és Príncipe a Guineai-öböl szerény kiterjedésű részén fekszik Közép-Afrika nyugati egyenlítői partjainál. Két fő szigettel – São Toméval délnyugatra és Príncipével mintegy 150 kilométerre északkeletre – áll, és területét és népességét tekintve a kontinens második legkisebb országa, csak a Seychelle-szigetek előzik meg. Bár a terep és a társadalom ma nyugodtnak tűnhet, a szigetek története összefonja a vulkáni felfordulást, a birodalom traumáit, az ellenálló közösségeket és azt a fokozatos fejlődést, amely Afrika egyik legstabilabb demokráciájává vált.

Mindkét sziget a kameruni vulkanikus hegységhez tartozik, amely a Guineai-öböl alatti tektonikus aktivitás eredményeként jött létre. Nagyjából harmincmillió évvel ezelőtt a repedés mentén lezajlott mélytengeri kitörések bazalt- és fonolitbázisokat hoztak létre, amelyek ma gazdag talajjá alakultak. São Tomé mintegy ötven kilométer hosszú és harminc kilométer széles. Csúcsainak gerince a Pico de São Tomé-nál tetőzik, amely 2024 méterrel emelkedik a tengerszint fölé. A karcsúbb Príncipe – harmincszor hat kilométer – Pico de Príncipe-nél (948 méter) éri el a csúcsát. Egy egyenlítői jelzőtábla kettévágja São Tomé szigetét Ilhéu das Rolas-tól délre. Az ismertebb nevezetességek közé tartozik a Pico Cão Grande, egy meredek vulkáni dugó, amely több mint 300 méterrel magasodik a környező erdők fölé, csúcsa pedig a felhőtakaróval van összhangban.

Az Egyenlítőn átívelően elhelyezkedő szigetek tengerszinten forró, párás éghajlattal rendelkeznek, az éves átlaghőmérséklet közel 26 °C, és a napi ingadozás korlátozott; a belső felföldeken hűvösebbek az éjszakák, és az átlaghőmérséklet 20 °C körül alakul. A csapadékmennyiség drámaian változik – a felhőkkel borított felföldeken található mintegy 7000 millimétertől a szárazabb északi síkvidékeken található mindössze 800 milliméterig –, jellemzően október és május között esik az eső. A növényzet a São Tomé, Príncipe és Annobón nedves síkvidéki erdők ökorégiójának részét képezi. Szerény szárazföldi területük ellenére a szigetek lenyűgöző endemikus fajoknak adnak otthont: a São Tomé-i íbisznek, a világ legkisebb ilyen jellegű fajának; az óriás napmadárnak; és olyan erdei specialistáknak, mint a São Tomé-i fiscalis. Számos denevérfaj és a São Tomé-i cickány képviseli a ritka őshonos emlősöket. A környező, kétezer méter mély vizek korallzátonyoknak adnak otthont, és a sólyomteknősök szaporodóhelyéül szolgálnak.

A tizenötödik század vége előtt emberi élet nem létezett. A portugál hajósok, João de Santarém és Pedro Escobar 1470-ben feltérképezték a szigeteket, és csak érintetlen erdőket találtak. A település lassúnak bizonyult, amíg a tizenhatodik században a cukortermesztés kényszermunkásokat nem vonzott az afrikai szárazföldről. A szigetek termékeny vulkanikus talaja bőséges termést hozott, de ennek ára egy rabszolgaságra épült gazdaság – és társadalom – volt. A tizenhetedik és tizennyolcadik századra a kávé és a kakaó váltotta fel a cukrot, mint fő exportcikk. Ültetvények, vagyis roçák, terültek el a tájban; romjaik, amelyeket ma erdő borított, vagy vendégházakká alakítottak át, ma is emlékeztetnek erre a korszakra.

A tizenkilencedik és huszadik században a társadalmi nyugtalanság hullámai tarkították az ültetvényes rendet. A jobb életkörülmények és a munkajogok iránti követelések áttörték a gyarmati jólét látszatát. 1975. július 12-én békés hatalomátadással megalakult São Tomé és Príncipe Demokratikus Köztársasága. Azóta az ország pluralista politikai rendszert tart fenn, már 1990-ben demokratikus reformokon ment keresztül, és csak rövid ideig tartó megszakítást tapasztalt a többpárti kormányzásban.

2018 közepére a lakosság száma nagyjából 201 800 főre emelkedett – São Tomén több mint 193 000, Príncipén pedig mintegy 8400 fő. Szinte minden são toméi afrikai ősökre vagy vegyes luso-afrikai származásúakra vezeti vissza gyökereit; néhány ezer portugál telepes a függetlenség után távozott, míg Angolából menekültek érkeztek az 1970-es években. Az etnikai osztályozások közé tartoznak az angolaiak (hajótörött angolai rabszolgák leszármazottai), a forrok (felszabadított emberek leszármazottai), a serviçaisok (szerződéses munkások portugál Afrikából), a tongák (a szigeteken született serviçaisok gyermekei), valamint a kis európai és ázsiai kisebbségek.

A portugál nyelv hivatalos és de facto nemzeti nyelv is egyben, amelyet a lakosság 98,4 százaléka folyékonyan beszél. A kreolok – forro, principesense, angolai, zöld-foki-szigeteki – tükrözik ezt a kultúrák fúzióját. A francia és az angol idegen nyelvként jelenik meg az iskolákban. A kereszténység dominál, míg a helyi szokások és ritmusok – az ússua, socopé, dêxa ütemek – az európai báltermi hatásokat afrikai ütőhangszerekkel ötvözik. Az olyan drámai előadások, mint a Tchiloli és a danço-Congo, őrzik az ünnepi mesemondó hagyományokat.

São Tomé és Príncipe közepes humán fejlettségi indexet mutat, meghaladva számos szubszaharai országét. Az általános iskolába járások száma, a várható élettartam növekedése (körülbelül 70 év), a jelentősen csökkent csecsemőhalandóság, a vezetékes vízhez és a villamos energiához való széles körű hozzáférés mind a társadalmi fejlődést bizonyítják. A 2015 óta végrehajtott kormányzati reformok megkönnyítették a vállalkozások létrehozását és a külföldi befektetéseket. A kisvállalkozások száma megnőtt, ami hozzájárult a munkanélküliség csökkenéséhez és az export növekedéséhez – főként a kakaóé (a mezőgazdasági export 95 százaléka), a kávéé, a kopráé és a pálmamagéval együtt. A helyi termékek mérsékelt ipari feldolgozása továbbra is fennáll, de a mezőgazdasági és halászati ​​tevékenységek továbbra is dominálnak.

A turisztikai ágazat ígéretesnek tűnik. A befektetők tengerparti üdülőhelyeket építettek; az infrastrukturális fejlesztések közé tartozik a São Tomé és Neves kikötőinek modernizálása 2014-ben, egy korszerűsített nemzetközi repülőtér, valamint a kibővített mobil- és internethálózatok. A hatóságok arra számítanak, hogy a felelősségteljesen kezelt turizmus – a madármegfigyelés az Obo Nemzeti Parkban, a vízesésekhez vezető túrák, a Pico de São Tomé mászása és a tengeri kirándulások – diverzifikálni fogja a jövedelemforrásokat az ökológiai integritás feláldozása nélkül.

Mindkét sziget közúti összeköttetése regionális szabványoknak megfelelően megfelelő, bár a sofőröknek keskeny sávokban és alkalmankénti veszélyekkel kell közlekedniük. Egyetlen ATM sem fogad el külföldi kártyákat; a látogatók eurót vagy amerikai dollárt hoznak magukkal, amelyeket bankokban vagy Pestana szállodákban váltanak be (utóbbiak körülbelül 5 százalékos jutalékot számítanak fel). A nemzeti valuta, az új dobra (jelképe nDb, ISO STN), 2018-ban 1000:1 árfolyamon váltotta fel a régit. Az érmék centimokban és új dobrákban forgalomban vannak, míg a bankjegyek 5 és 200 nDb közötti névértéken mozognak. A valuta behozatala korlátozás nélküli, de be kell jelenteni; a kivitel a bejelentett összegre korlátozódik.

A helyi konyha főként a halra épül – gyakran kenyérgyümölcs vagy főtt banán mellé tálalva –, valamint rengeteg trópusi gyümölcsre: papajára, mangóra, ananászra, avokádóra és banánra. A fűszeres fűszerek hangsúlyozzák a szigetcsoport ételeit. A szárazföldi közösségek buzioval, nagy szárazföldi csigákkal egészítik ki a fehérjét, míg a tengerparti háztartások tengeri csigákat gyűjtenek. A városi szállodák prémium áron kínálhatnak európai stílusú menüket.

Az erőszakos bűncselekmények ritkák; a növekvő turizmussal együtt megjelentek a kisebb lopások és a célzott turisztikai csalások. A közúti forgalom jelenti a legnagyobb veszélyt. A vadon élő állatokra leselkedő veszélyek minimálisak, kivéve a São Tomé déli és keleti részén élő fekete kobrát. Bár általában félénkek, ezek a mérges kígyók éberséget igényelnek az erdei ösvényeken. A helyi kórházakban ellenszer található, és a halálesetek ritkák, ha a kezelést a csípés után két órán belül megkezdik.

A São Tomé városában található São Sebastião erőd – amelyet 1575-ben emeltek, majd 2006-ban nemzeti múzeummá alakítottak át – betekintést nyújt a szigetek sokrétű múltjába. Egykor a rivális haditengerészetek elleni fenyegető bástyaként ma olyan tárgyakat őriz, amelyek az első európai kapcsolatfelvételtől a gyarmati ültetvényeken át a korabeli függetlenségig követik nyomon a történelmet. A romos, mások barátságos szálláshelyekként felújított roçák elmélkedésre csábítanak, olyan életeket idézve, amelyeket egykor kényszermunka kötött, most pedig a megújult autonómia határoz meg.

Kompakt formájában São Tomé és Príncipe az emberi erőfeszítések paradoxonjait rendkívüli természeti kincsek hátterében testesíti meg. A vulkáni eredetű talajok táplálják a kakaópálmákat, amelyek évszázadokon át fenntartották a birodalmat; az ellenálló lakosság stabil politikát alakított ki, amely rácáfol a szigetek gyarmati sebeire. Az utazók és a tudósok egyaránt találkoznak az élénk biodiverzitással és a rozsdásodó ültetvények kapui alatti történelem visszhangjával. Ebben a kemény ellentétek olvadásában – egy termékeny Édenkertben, amelyet a múlt árnyékol be – São Tomé és Príncipe a megújulás, valamint a föld és az emberek tartós kölcsönhatásának bizonyságául áll.