Kiotó

Kiotó, japánul 京都 (Kyōto), Honsú szigetének szívében fekszik, Kiotó prefektúra fővárosa és a Kansai régió spirituális horgonya is egyben. A neve, amelyet /ki.ˈoʊ.toʊ/ vagy /ˈkjoʊ.toʊ/ formában ejtenek, egy olyan városra utal, amely egyensúlyt teremt az ókor és a modern élet között. A 827,9 négyzetkilométeres – a prefektúra területének közel 18 százalékát kitevő – Kiotó mintegy 1,46 millió lakosnak ad otthont (2020-as népszámlálás), ezzel népesség szerint Japán kilencedik legnagyobb városa. Emellett egy 3,8 millió lelket számláló, szélesebb nagyvárosi terület magját alkotja, és része a hatalmas Keihanshin agglomerációnak, amely magában foglalja Oszakát és Kóbét is.

794-ben Kanmu császár a császári udvart egy újonnan létrehozott, Heian-kjónak nevezett településre helyezte át. A kínai geomancia elvei szerint tervezett város rácsszerkezete Kína ősi fővárosainak, Csang'annak és Luojangnak a mintáját idézte. Közel tizenegy évszázadon át a császárok és udvaroncok Kiotóból kormányoztak, uralva a kifinomult udvari kultúra, a waka költészet és a buddhista iskolák virágzásának korszakát.

A későbbi történelem kulcsfontosságú pillanatai – köztük az Ōnin-háború, amely a város nagy részét pusztította a 15. században, a Honnō-ji incidens, amely megváltoztatta a Szengoku-korszak menetét, és a Toba-Fushimi csata a Bosin-háború alatt – Kiotó cseréptetői alatt játszódtak le. Az 1868-as Meiji-restauráció véget vetett a császári jelenlétnek, amikor a főváros kelet felé, Tokióba költözött; mindazonáltal a ma Kiotó városaként ismert önkormányzati egységet hivatalosan 1889-ben megalakították.

Japán számos városi központjával ellentétben, amelyeket tűzvész vagy háború után építettek újjá, Kiotó nagyrészt sértetlenül került ki a második világháborúból a szövetséges bombázások által. A fából készült sorházak – machiya – a templomok, szentélyek és paloták mellett sértetlenül maradtak fenn, megőrizve a háború előtti utcaképet, amely egyszerre ismerős és időtálló. Ennek eredményeként Kiotó ad otthont az ország kijelölt nemzeti kincseinek nagyjából egyötödének és fontos kulturális javainak több mint tizedének. 2023-ban a nemzeti Kulturális Ügyek Ügynöksége ide költözött, megerősítve a város szerepét Japán fő anyagi és szellemi örökségének őrzőjeként.

A Jamasiro-medencében megbúvó Kiotót három oldalról dombok szegélyezik, melyeket a helyiek Higashiyama (kelet), Kitayama (észak) és Nishiyama (nyugat) néven ismernek, és közel 1000 méter magasak. A medence széleit három folyó övezi – az Uji délen, a Katsura nyugaton és a Kamo keleten –, amelyek történelmileg közlekedést, öntözést és a folyóparti sétányok festői hátterét biztosították. A város alatt egy nagyméretű víztartó réteg fekszik, amelyet egykor több ezer kút használt. A városi terjeszkedés csökkentette a csapadék beszivárgását, aminek következtében sok hagyományos kút kevesebb vizet termel, mint régen. Az éghajlat forró, párás nyarakat – amelyeket a júniusi szezonális esőzések áztatnak el, és amelyeket nyári és őszi tájfunok szakítanak meg –, valamint olyan hideg telet jellemez, amely időnként havazáshoz is vezethet.

Az első önkormányzati kerületek, melyeket az 1870-es években hoztak létre, Kamigjó (Északi Főváros) és Simogjó (Alsó Főváros) voltak, melyeket később egyesítettek a mai várossá. A 20. századi terjeszkedés összesen tizenegy kerületet (ku) eredményezett, amelyek mindegyike a helyi szolgáltatások adminisztratív feladatait látta el. A városháza Nakagjó-kuban található, míg a prefektúra hivatalai Kamigjó-kuban. A Kamo folyótól nyugatra fekvő központi kerületek kompaktak és sűrűn lakottak; itt található a kiotói császári palota és a fő üzleti negyedek, valamint fedett gyalogos árkádok, mint például a Teramacsi és a Sinkjógoku utca. A rácsos sugárutak – Icsidzsó, Nidzsó, Szandzsó és így tovább – kelet-nyugati irányban futnak a történelmi központban, a Heiankjó tervének örökségeként. Ezen a zónán túl az utcák eltérnek a merőleges vonaltól, mégis egyedi nevek segítik a látogatókat és a lakosokat a városban való eligazodásban, ahol kevés úton van járda, és az egyirányú közlekedés gyakori.

Történelmének nagy részében Kiotó Japán legnagyobb városa volt, míg Oszaka és Edo (a mai Tokió) a 16. század végén nem előzte meg. A háború előtt a negyedik vagy ötödik helyen állt; 1960-ra az ötödik, 1990-re pedig a hetedik helyen. A folyamatos népességcsökkenés 2022 januárjára a kilencedik helyre sorolta, bár a nappali népsűrűség az ingázók érkezésével együtt növekszik – Kiotó országszerte a hetedik helyen áll a nappali népsűrűség tekintetében. Kiotó prefektúra lakosainak több mint fele a város határain belül él, ami a legmagasabb ilyen arány bármely japán prefektúrában.

Míg a turizmus és a hagyományos kézművesség globális figyelmet vonz, az információs technológia és az elektronika Kiotó modern gazdaságának létfontosságú ágazatait alkotja. A világhírű játékgyártó cég, a Nintendo, az Intelligent Systems, a SCREEN Holdings, a Tose és a Hatena mellett itt osztozik a központja. A precíziós műszergyártók, az Omron, a Shimadzu, a Horiba és a Kyocera, a félvezető specialisták, a Rohm és a Nidec, az akkumulátorgyártó GS Yuasa és sok más vállalat hozzájárul a robusztus ipari bázishoz. A turizmus rekord számú látogatót számlált 2014-ben, de a COVID-19 világjárvány meredek visszaesést okozott, ami önkormányzati költségvetési megszorításokat és a költségvetési megterhelés előrejelzését eredményezte. A hagyományos iparágak továbbra is erősek: a kimonószövés virágzik, Kiotót az ország első számú selyemtextil központjaként tartják számon, a szakéfőzdék – nevezetesen a Gekkeikan és a Takara – pedig évszázados hagyományokat folytatnak.

Kiotó mintegy negyven felsőoktatási intézménnyel büszkélkedhet. A Kiotói Nemzeti Egyetem Japán legkiválóbbjai közé tartozik, nyolc Nobel-díjas és két miniszterelnökkel az öregdiákok között; a Matematikai Tudományok Kutatóintézete és a Yukawa Elméleti Fizikai Intézet a matematika és az alapvető fizika vezető tudósainak adott otthont. A nemzeti egyetemet olyan magánegyetemek egészítik ki, mint a Doshisha és a Ritsumeikan.

A hat állami egyetemet, negyvenöt magánintézményt és önkormányzati testületet tömörítő Kiotói Egyetemi Konzorcium kereszt-regisztrációs diplomákat ad, de kollektív diplomákat nem. A nemzetközi programok, nevezetesen a Kiotói Japán Tanulmányok Konzorciuma és a Társult Kiotói Program, intenzív nyelvi, történelmi és kulturális kurzusokra ösztönzik a külföldi hallgatókat.

A Kiotói állomás csomópontként szolgál a Tōkaidō Shinkansen – Nozomi, Hikari és Kodama – vonatokhoz, amelyekkel Tokióba körülbelül két és fél óra, Fukuokába pedig alig több mint három óra alatt lehet eljutni. A JR West vonalak, a városi metró (Karasuma és Tōzai vonalak) és a magánvasutak (Keihan, Hankyu, Kintetsu) szövik át a város szövetét. A korlátozott járatú Haruka expressz hetvenhárom perc alatt éri el a Kansai Nemzetközi Repülőteret.

Egy kiterjedt buszhálózat szolgálja ki a lakosokat és a turistákat, angol nyelvű hangosbemondóval és kijelzőkkel. A keskeny utcák és a korlátozott kerékpártárolók miatt a kerékpározás gyakori, de időnként kockázatos is. Az 1-es, 8-as, 9-es, 24-es, 162-es, 171-es, 367-es, 477-es és 478-as főutak szelik át a várost; a Meishin gyorsforgalmi út (keleti és déli csomópontok), a Kyoto Jūkan gyorsforgalmi út és a második Keihan autópálya hozzáférést biztosít a regionális célpontokhoz. Bár egykor létfontosságúak voltak a kereskedelem számára, a vízi utak ma már főként városnézés céljából maradtak fenn: kirándulóhajók közlekednek a Hozu folyón, és a kormoránhalászat továbbra is folytatódik az Ōi folyón.

Kiotó templomait körülbelül kétezer vallási helyszín – 1600 buddhista templom és 400 sintoista szentély – tarkítja. Az UNESCO „Az ókori Kiotó történelmi emlékei” elnevezésű programja tizennégy városi helyszínt foglal magában, az északi Rokuon-ji (Kinkaku-ji) aranyozott pavilonjától a keleti Kiyomizudera fa verandájáig, valamint olyan nevezetességeket, mint a Nijō-kastély és a Nishi Hongan-ji. Kiotón túl Uji és Ōtsu további három örökségi helyszínnel bővül. A Kulturális Ügyek Ügynökségének ideköltözése hangsúlyozza Kiotó központi szerepét Japán művészeti és vallási örökségének megőrzésében.

A foglalható császári ingatlanok közé tartozik a központi kerületben található Kiotói Császári Palota és a Sentō-palota, a nyugati Katsura-villa és az északi Shugakuin-villa. Mindegyik megőrizte a formális kerteket, teaházakat és történelmi építészetet. A jelentkezéseket három hónappal a kívánt hónap előtt lehet megkezdeni; a Sentō-palotára és a villákra a helyek napokon belül betelnek, míg a palotatúrák könnyebben elérhetők. Minden túra ingyenes, angol nyelvű brosúrákat biztosítanak; közvetlen érdeklődéssel néha az utolsó pillanatban történő belépést lehet biztosítani.

Kiotó kerületei: 

• — Közép-KiotóAhol a modernitás és a történelem találkozik, az üvegből és acélból készült kiotói állomás éles ellentétben áll a Nijō-kastély alacsony falaival és a régi palotát körülvevő kiotói gyoen parkkal.
• — Arashiyama (nyugat)Erdős dombok és folyóparti ösvények adják a bambuszligetek, a Tenryū-ji templom és a „Romantikus Vonat” látványának a hátterét.
• — Higashiyama (kelet)A Kamo folyó és az erdős hegyek között fekszik Gion, Ponto-csó lámpásokkal megvilágított sikátorai és a Bölcsek Ösvénye, amely Nanzen-dzsitől Ginkaku-dzsiig kanyarog.
• — Észak-KiotóKinkaku-dzsi, a rjúandzsi sziklakertjének és csendes templomnegyedeinek otthona.
• — Dél-KiotóAz Ōharanótól Fushimiig húzódó zónában Daigo-ji templom és külvárosi szentélyek találhatók.

A régió örökségként termesztett zöldségei, a kyō-yasai, a szerzetesi étkezési hagyományokat tükrözik; a tofu, a yuba és a savanyúságok a szezonális termékek mellett jelennek meg. A város legrégebbi árusai közé tartozik a Honke Owariya, egy 1465-ben alapított soba ház, amely a mai napig vonzza az ínyenceket. A film- és televíziós produkció Kiotó DNS-ében él: az Ukyo kerületben található Toei Uzumasa Eigamura egyben vidámpark és szamuráj drámák élő stúdiója is, ahol a látogatók 2200 jenes belépőjegyért sétálhatnak be a díszletekbe.

A 13. század óta a sentōk – nyilvános fürdők – lebontották a társadalmi korlátokat. Több mint 140 maradt fenn belőlük; a Kita kerületben található Funaoka Onsen (Murasakino Minamifunaokacho 82-1), amely délután közepétől éjfél utánig tart nyitva 430 jenért, a 20. század eleji fürdőépítészetet mutatja be, és továbbra is a helyieket és a látogatókat szolgálja ki. A csendes elmélkedéshez a Taizō-in és a Shunko-in – a Myōshin-ji északi altemplomai – zen meditációs foglalkozásokat kínálnak vezetett oktatással; foglalás szükséges.

Kiotóban május 15-én tartják az Aoi Matsurit, egy méltóságteljes felvonulást a Császári Palota gyepéről; júliusban a Gion Matsuri során 17-én kocsik vonulnak fel; augusztus 16-án a dombokon gyújtják meg a Gozan no Okuribi tüzeket, hogy vezessék az ősi szellemeket; október 22-én pedig a Jidai Matsuri korabeli ruhákban újraalkotja a felvonulásokat. Tavasszal cseresznyevirágzás nyílik Arashiyamában, a Maruyama Parkban, a Bölcsek Ösvényén és a várak területén, például a Nijóban; sok helyen meghosszabbítják az esti órákat és fényjátékokat tartanak. A szilvavirágzás korábban, február közepétől jelenik meg a Kitano Tenmangūban – ahol 600 jenért lehet belépni a ligetbe – és a Kiotói Botanikus Kertben, amelyet bódító illatukért és finom rózsaszín-fehér virágaikért nagyra becsülnek.

Kiotó továbbra is városi palimpszesztként él, ahol a császári rítusok, a vallási áhítat és az élő hagyományok együtt élnek a kutatólaboratóriumokkal, irodaházakkal és ingázóvasutakkal. Utcái évszázados emberi erőfeszítésekre emlékeztetnek, templomai pedig néma tanúi a császárok, szerzetesek és látogatók halálának. Bár az első benyomásokat a letisztult, modern homlokzatok alakíthatják, a város megjutalmazza azokat, akik az állomás térén túlra merészkednek, hogy kertekkel, szentélyekkel és városrészekkel találkozzanak, ahol a múlt és a jelen csendes párbeszédet folytat.