Velence, az Adriai-tenger gyöngyszeme
Romantikus csatornáival, lenyűgöző építészetével és nagy történelmi jelentőségével Velence, ez a bájos Adriai-tenger partján fekvő város, lenyűgözi a látogatókat. Ennek a nagyszerű központnak a…
Görögország északnyugati partján, ahol Epirusz zord hegyei találkoznak a Jón-tenger csillogó peremével, Párga egy régmúlt idők ereklyéjeként fekszik. Nem egészen sziget és nem is teljesen szárazföld szellemében, ez a város kecsesen viseli ellentmondásait. A déli Preveza és az északi Igoumenitsa között megbúvó, Korfutól mindössze tizenhat mérföldre fekvő Párga nem kínál nagyszabású hajóérkezéseket. Nem robban ki ünnepélyesen a látómezőbe. Inkább lassan – fehérre meszelve és napmelegítve – mutatkozik meg egy zöld domboldalon, szépen festett lépcsőkben, egy nyugodt, kör alakú öbölbe ömölve, mint egy tengernek szentelt amfiteátrum.
A város évszázadok óta viseli az „Epeirosz menyasszonya”, időnként pedig a „Jón menyasszonya” címet – ezek a jelzők, bár romantikusak, inkább a földrajzra és a kitartásra utalnak, mintsem érzelmi túlzásra. Párgát nem pusztán a szépség jellemzi, hanem a forma és a funkció sajátos kohéziója: amfiteátrumszerű utcái, egymás mögé dugott, vörös cserepekből készült tetői, mint az összehajtott lenvászon, dacolása a történelmi erőkkel, amelyek megpróbálták eltörölni.
A gyalogosoknak fenntartott óvároson átívelő keskeny sikátoroktól – ahol a levegő gyakran fenyő és tengeri só illatát hordozza – a velencei rendelet óta itt gyökerező olajfaligetek felett lelátó csendes teraszokig a város mintha a túlélésről és a magányról suttogna. A fotogén nyugalom mögött gazdag és gyakran erőszakos történelem rejlik, amelyet a velencei vár omladozó habarcsa és a száműzött családok poros feljegyzései írtak.
Párga azonban sosem volt elszigetelt. Bár a szárazföldön fekszik, lüktetése mindig is a tengeri hangulatot idézte. A Jón-tenger a maga nyugodt tisztaságában kevésbé akadályként, inkább hídként működött – Párgát nemcsak a közeli szigetekkel kötötte össze, hanem olyan sokféle birodalommal és törekvéssel is, mint Velence, Franciaország, Oroszország, Nagy-Britannia és az oszmánok. Ez a paradoxon – egy távoli, elszigetelt város, amely mégis a birodalmi manőverezések kereszteződésében feküdt – határozza meg Párga történelmi és kulturális DNS-ét.
Tartalomjegyzék
Párga gyökerei mélyen az ókorba nyúlnak vissza, jóval azelőtt, hogy a neve hivatalos dokumentumokban szerepelt volna. A régió egykor a theszprotiaiak birtokához tartozott, egy ókori görög törzshöz, akik gyakran szerepelnek Homérosz verseiben, és az Ithaka királyságával való szívélyes kapcsolataikról ismertek. Ez a kapcsolat a régiót – ha nem is magát Párgát – Odüsszeusz mitikus világába helyezi.
A korai lakottság fizikai bizonyítékai a közeli mükénéi tholosz sírokban mutatkoznak meg a legélénkebben. Ezek a kör alakú, méhkas alakú építmények – csendesek és dísztelenek – arra utalnak, hogy az emberi jelenlét a területen legalább az i. e. második évezredre nyúlik vissza. Később, a hellenisztikus korszak utolsó éveiben Toryne települése foglalta el a ma Párga által elfoglalt területet. A „Toryne” név, amely a görög merőkanál szóból származik, az öböl alakjára utal – egy enyhén kivájt mélyedés a partvonalból. Ez az ősi név azóta elhalványult, helyét a „Parga” vette át, egy valószínűleg szláv eredetű kifejezés, amelyet először 1318-ban jegyeztek fel.
Addigra a terület kezdte felvenni azt a formát és identitást, amelyet ma ismerünk. De a középkori Párga, ókori elődeitől eltérően, egy gyalog volt egy viharos deszkán. Ahogy a Bizánci Birodalom gyengült, a regionális uralkodók területekért küzdöttek, gyakran hatalmas kívülállókhoz fordulva előnyhöz jutva. 1320-ban Nicholas Orsini, Epirusz despotája megpróbálta átengedni Párgát a Velencei Köztársaságnak a bizánciak elleni támogatásért cserébe. Velence hanyatlásnak indult. A város azonban nem sokáig maradt velencei elérhetőségen kívül.
Amikor Párga végül 1401-ben velencei fennhatóság alá került, nem egyszerűen megszerezték, hanem örökbe fogadták. A város Korfu exklávéja lett, amelyet egy várnagy irányított, aki Velence nevében igazgatta a várost. Ez a megállapodás, amelyet az 1419-es oszmán-velencei szerződés tett hivatalossá, több mint három évszázados velencei részvétel kezdetét jelentette – olyan éveket, amelyek meghatározták Párga polgári identitását, gazdasági orientációját és védelmi építészetét.
A település megerősítése érdekében a velenceiek együttműködtek a korfui normannokkal, és újjáépítettek egy korábbi erődöt, amely egykor a partot védte a kalózkodástól. A Párga fölé magasodó erődítmény ma is rétegesen tartalmazza ezeket a beavatkozásokat – falakat emeltek, tornyokat bővítettek és ciszternákat telepítettek az egymást követő évtizedekben. Még a mai kikötőt alkotó móló is velencei projekt volt, amelyet 1572-ben építettek a tengeri hozzáférés javítása érdekében.
A velencei uralom stabilitást, de elvárásokat is hozott. A közigazgatás előírta az olajfaligetek külterjes művelését – ez egyszerre volt mezőgazdasági és védekezési stratégia. Az olajfaligetek nemcsak gazdasági motorként szolgáltak, hanem a föld elhagyatástól való megóvásának eszközeként is. Az ebben a korszakban épült olajpréseket ma is lehet látni, némelyiket múzeumként őrizték, másokat átalakítottak, de mindegyik arra az időre utal, amikor az olajbogyó több volt, mint pusztán alapvető élelmiszer – Párga éltetőerejét jelentette.
Az időszakos oszmán rajtaütések ellenére, különösen a tizenötödik század közepén, Párga hű maradt Velencéhez. 1454-ben a velencei szenátus a fokozódó oszmán nyomásra reagálva évtizedes adómentességet biztosított a városlakóknak – ez a gesztus mind a város stratégiai jelentőségét, mind pedig bizonytalan helyzetét kiemelte. Egy kis romaniota zsidó közösség 1496-tól kezdve jelenik meg a feljegyzésekben, ami jól illusztrálja a város pluralista jellegét a velencei tolerancia alatt.
A tizenhatodik század újabb zűrzavart hozott. Emmanuel Mormoris vezette oszmánellenes lázadók Párgából indultak, és összecsapásokba keveredtek Epirusz partvidékén. Ebben az időszakban Párga visszatérő konfliktusokkal nézett szembe Margaritivel, az oszmánok által ellenőrzött szomszédjával. Az ostrom és a csetepaték ellenére a város fennmaradt, köszönhetően Velencéhez való kötődésének és bizonytalan autonómiájának, mint keresztény falu egy túlnyomórészt muszlim uralom alatt álló régióban.
A Velencei Köztársaság 1797-es bukása külföldi megszállások sorozatát indította el. Franciaország vette át az irányítást, és szabad város státuszt adott Párgának. A franciákat hamarosan kiszorították az oroszok, akik 1799-ben elfoglalták a területet, és beolvasztották a rövid életű Jón Köztársaságba. Ez a köztársaság viszont az 1807-es tilsiti békeszerződést követően ismét francia uralom alá került.
Ez a második francia kormányzat nyomot hagyott a tájon. Egy erődöt építettek Panagia szigetén, a Parga-öböl kis sziklás kiemelkedésén, elővigyázatosságból az oszmán agresszió ellen. Franciaország és Ioanninai Ali pasa között feszültség fortyogott ebben az időszakban, mindkét fél a befolyás megszerzésére törekedett a régióban. Bár a francia tisztek fontolgatták, hogy albán csapataikat felhasználva kihívást jelentenek Ali pasa ellen a szárazföldön, terveik soha nem valósultak meg.
Napóleon 1815-ös bukását követően a britek kerültek a jón ügyek döntőbírói szerepébe. A pargániták kérésére, akik tartottak Ali pasa ambícióitól, Nagy-Britanniát felkérték, hogy ajánljon fel védelmet. Két éven belül azonban a britek úgy döntöttek, hogy átadják Párgát az oszmánoknak – ez a cselekedet súlyos árulásként él a helyi emlékezetben. A döntést állítólag az 1800-as orosz-török egyezmény indokolta, amely kikötötte, hogy az ilyen területek visszakerülhetnek az oszmán szuverenitásba.
Párga népe számára azonban a jogi érvek üres vigaszt jelentettek. 1819-ben a száműzetést választották az engedelmesség helyett. Szinte a teljes lakosság – mintegy 4000 lakos – Korfura menekült. Ünnepélyes dacból kiásták őseik csontjait és elégették őket, a hamvakat és a vallási ikonokat pedig átvitték a tengeren. Ez nem puszta átköltöztetés volt; temetési menet volt egy hazáért, amelyet nem voltak hajlandók feladni.
A kiürített város felett elhagyatottan állt a velencei erődítmény – tornyai üresek, falai az élet hiányától visszhangoztak. Közel egy évszázadon át a citadella őrködött egy olyan város felett, amely már nem tartozott önmagához. Kézről kézre járt – velencei, francia, orosz, brit, oszmán –, mégis soha nem veszítette el azt a jellegzetességet, amelyet a földrajz, az éghajlat és népe sokat szenvedett akarata vésett bele.
1913-ban, a balkáni háborúk és Epirusz görögországi sikeres annektálása után a száműzött parganiták visszatértek. De nem egy ujjongó hazatérésben volt részük. Az erődöt meggyalázták. Ali pasa rövid birtoklása alatt egy háremet rendezett be a falakon belül. A visszatérő polgárok kőről kőre lerombolták, a szimbolikus megtisztulás jegyében.
Azóta Párga soha többé nem hódolt meg igazán idegen uralomnak. Átvészelte a huszadik század felfordulásait, beleértve a második világháború alatti német megszállást is, és lassan átalakult, nem csatatérként, hanem úti célként. Ma a turizmus táplálja a helyi gazdaságot, a város amfiteátrumszerű elrendezése és csillogó strandjai pedig vonzzák azokat a látogatókat, akik valami csendesebbet keresnek, mint a kereskedelmi szempontból jobban elosztott görög szigetek.
De a színek és a nyugalom mögött egy olyan város rejtőzik, amely nemcsak kőre, hanem elvekre épült – ahol a száműzetést részesítették előnyben a megadásnál, és ahol a tenger mindig is utat és védelmet is kínált.
Párga múltjának kevés olyan epizódja van mélyebben belevésődve a város identitásába, mint az 1819-es tömeges kivándorlás. Miután a britek elárulták, beleegyezésük nélkül eladták az Oszmán Birodalomnak, és szembesültek azzal a gondolattal, hogy Ali pasának kell alávetniük magukat – akinek brutális kormányzása még az oszmán Epirusz ingatag településein is hírhedt volt –, Párga lakói tragikus és egyben határozott döntést hoztak.
Ahelyett, hogy oszmán uralom alatt éltek volna, közel 4000 lakos tömegesen menekült Korfura. A kitelepítés rituális és szimbolikus volt. Nagypénteken, a templomi harangok zúgására a pargan családok kiásták őseik földi maradványait a helyi temetőkből. A csontokat elhamvasztották, hamvaikat szent ikonok és ereklyék mellett helyezték el, így alkotva az emlékezet karavánját, amely nyugat felé úszott a Jón-tengeren át. Ez nem a lehetőségek keresése volt, hanem egy áldozatos visszavonulás – egy erőfeszítés az identitás és a hit megőrzésére a vélt meggyaláztatással szemben.
Párga közel egy évszázadon át kísérteties település volt, velencei erődítménye egy kiürült kikötő és a bezárt lakóházak fölé magasodott. Ali pasa háremet rendezett be a várban – ezt a cselekedetet egyszerre politikai nyilatkozatnak és személyes élvezetnek tekintették. Ez a sértés csak mélyítette a száműzetésben élők keserűségét.
Amikor Görögország győzelmet aratott a balkáni háborúkban, és Párgát 1913-ban hivatalosan is beolvasztották a modern görög államba, az eredeti pargániták leszármazottai visszatértek. Visszatérésüket nem a diadal, hanem az árulás sebeivel való csendes, fáradságos leszámolás jellemezte. Az erődöt meggyalázták; a visszatérő polgárok köveket távolítottak el belőle, szimbolikus erőfeszítésként, hogy eltöröljék az oszmán megszállás emlékét. A szerkezet mégis megmaradt – romos, időjárás sújtotta, de még mindig érvényesítette helyét az öböl felett.
A modern Párga borostyánként kapaszkodik meredek terepébe. A város amfiteátrumszerűen nyúlik le a velencei vártól a tengerig, a vörös cseréptetők és pasztellszínű homlokzatok lépcsőzetes elrendezése a görög szigetekhez inkább társított mediterrán nyelvet idézi. Mégis, kétségtelenül a szárazföldhöz tartozik – közúton megközelíthető, hegyek és tenger köti össze, összetett történelemben gyökerezik, amely különbözik a kükladikus ideáltól.
Párga városi jellegét nem pusztán az építészete különbözteti meg, bár az esztétika lenyűgöző. Hanem a térhasználat és -formálás módja – keskeny átjárók, kőfalak szegélyezik, lépcsőzetes sikátorok, ahol az oregánó illata száll a konyhaablakokból, öreg fák árnyékában álló terek, ahol az idősek halkan beszélgetnek keserű kávé mellett. A város ellenáll a terjeszkedésnek; a földrajza megakadályozza ezt. Minden meghajlik, felemelkedik és visszatér.
Az Óváros szívében található egy gyalogosövezet, ahol az autók nemkívánatosak és feleslegesek. Az autóval érkező látogatóknak kijelölt parkolóhelyeken kell hagyniuk járműveiket, és gyalog kell folytatniuk az utat. Ez a kényszerített lassítás elmélyülést eredményez. Párgában az egyetlen megfelelő tempó az emberi – kimért, figyelmes, lassú.
Szerény lakossága ellenére Párga jelentős számú szezonális látogatót fogad. A turizmus ma a fő gazdasági motor, de sok más, teljes mértékben a látogatói igények által átalakított tengerparti településsel ellentétben Párga megőrizte folytonosságát. Az olajfaligetek ma is ugyanúgy meghatározzák a táj képét, mint a tenger. Az olajfa termesztése – amelyet a velencei uralom alatt vezettek be és tettek kötelezővé – sokak számára továbbra is megélhetést jelent. A generációs tudás ebben az esetben soha nem veszett el a száműzetés vagy az érdektelenség miatt.
A velencei vár továbbra is Párga legimpozánsabb nevezetessége. Gyalogosan megközelíthető egy kanyargós, macskaköves ösvényen, melyet bougainvillea és alkalmanként egy-egy macska szegélyez. Az erőd ma egy üreges emlékmű – kő és ég, boltív és visszhang. Eredeti szerkezete a normann korból származik, jelentős átépítéseket a velenceiek végeztek a 15. és 16. században. Az ágyúlőrések még mindig a horizont felé mutatnak. Moha tapad a megrepedt mellvédekhez. A levegőben tengeri só és kakukkfű illata terjeng.
A bástyákról az egész város elénk tárul – fehérre meszelt falak, cseréptetők, a kikötött halászhajók csillogása, és mögöttük a Korfu felé nyúló Jón-tenger. Ez a kilátás felfedi azt, amit a velenceiek egykor tudtak: Párga nem csupán egy helyi erődítmény volt. Stratégiai csomópont volt egy vitatott határvidéken, birodalmak, vallások és kereskedelmi útvonalak között.
Sokkal régebbi az erődítménynél azonban a Párgát körülvevő régészeti leletek. A mükénéi tholosz sírok – a sziklába vájt, méhkas alakú temetkezési kamrák – legalább az i. e. második évezred óta lakott területről tanúskodnak. A thesprotiaiak, Homérosz által gyakran említett ókori görög törzsek egyike, egykor otthonuknak nevezték ezt a partvidéket. Ithakával és Odüsszeuszszal való kapcsolataikat epikus versekben örökítették meg, bár inkább költői szabadsággal, mint empirikus részletességgel.
Toryne, a hellenisztikus város, amely egykor ezen a helyen állt, a görög „merőkanál” szóból kapta a nevét – nyilvánvalóan a strand ívelt alakja ihlette. Bár Toryne-ből kevés látható rom maradt fenn, neve szövegekben és helyi emlékezetben fennmaradt, újabb réteget alkotva Párga identitásának rétegtanában.
Párga legvitatottabb alakjai közé tartozik Ibrahim pasa – egy párgai görög ortodox családban született férfi, akit gyermekként fogságba ejtettek, majd végül az Oszmán Birodalom második legmagasabb pozíciójába emeltek. Korai élete egy bizánci udvarban elmesélt mesére emlékeztet: egy halász fia, valószínűleg szláv dialektust beszélt, háború idején elrabolták, Manisában tanult, majd végül egy Szulejmán nevű fiatal herceggel barátkozott össze.
Ez a herceg lett a Nagy Szulejmán. Ibrahim pedig a nagyvezírje.
Ibrahim pasa öröksége Törökországban igen jelentős. A művészetek és a diplomácia mecénásaként kereskedelmi megállapodásokat kötött a katolikus Európával, közigazgatási reformokat vezetett be Egyiptomban, és az oszmán külpolitika egyik kulcsfontosságú építésze volt. A velencei diplomaták „Ibrahim, a Nagy” néven emlegették. Legalább öt nyelven beszélt, és zenei tehetségéről, valamint filozófiai érdeklődéséről volt ismert.
Párgában azonban az emléke összetett – ha egyáltalán elismerik. Míg a török történészek a kulturális szintézis és a birodalmi vitézség alakjának tekintik, az oszmán hadsereghez való hozzájárulása és az iszlám hitre való áttérése elhomályosítja a helyi büszkeséget származása iránt. Párgához fűződő kapcsolatának egyetlen nyoma az oszmán anyakönyvekben található. Még a visszatérése is – a legtöbb beszámoló szerint szüleit is magával hozta Isztambulba – személyes volt, nem nyilvános.
Bukása azonban drámai volt. Ibrahimot 1536-ban megfojtották ugyanannak a szultánnak a parancsára, aki egykor testvérének tekintette. Halálát az udvari intrikák, a féltékenység, valamint a hatalomhoz való közelség és az általa szült paranoia közötti elválaszthatatlan feszültség okozta. Halála nem hagyott emlékművet Párgában – csupán a becsvágy és az állandótlanság intő példája maradt.
Ezzel szemben Ioanninai Ali pasa örökségét nehezebb figyelmen kívül hagyni. Párga történelmi drámájának sokkal közvetlenebb antagonistájaként Ali pasa a régió feletti uralom megszerzésére irányuló erőfeszítései meghatározták Nyugat-Görögország politikai tájképét a 18. század végén és a 19. század elején. Könyörtelenségéről és ravaszságáról ismert volt, féltek tőle, de vonakodva is csodálták.
Ali pasa szerepe Párga történelmében a város britek általi erőszakos átengedésében és lakosságának ezt követő száműzetésében csúcsosodott ki. De ezt az eseményt megelőzően hosszabb árnyékot vetett. A Bonaparte Napóleonnal fenntartott diplomáciai kapcsolatok és a britekkel folytatott időszakos tárgyalások mutatják ügyességét az európai hatalmi dinamika manipulálásában. Klasszikus értelemben vett despota volt – erőszakos, kiszámíthatatlan, de tagadhatatlanul hatékony.
1809-ben Lord Byron angol költővel folytatott interakciói vezették be a nyugati irodalmi tudatba. Byron ellentmondásos benyomásokat jegyezte fel: áhítatot Ali gazdagsága, borzadságot kegyetlensége miatt. Beszélgetéseik az oszmán Epirusz kettősségét jelképezik – harsány és brutális, egzotikus és rettegett.
Ma Párga nem annyira romok tárháza, mint inkább egy élő palimpszeszt. Strandjai – Valtos, Kryoneri, Lichnos – nyári tömegeket vonzanak, vizük ugyanazt a jón kékséget tükrözi, amely egykor a velencei kereskedőket és a menekülő városlakókat egyaránt szállította. De a szíve a szárazföld belsejében van, az olajfaligetekben, a kézzel írott étlapokkal rendelkező tavernákban, az idős helyi lakosokban, akik még mindig olyan történeteket mesélnek, amelyek meghajlítják a kronológiát és az emlékezetet.
A turizmus lehet a gazdaság éltetőereje, de az örökség továbbra is a lélek. A helyi fesztiválok a vallási szertartásokat a polgári büszkeséggel ötvözik. A templomi harangok még mindig megszólalnak esténként. Egyes esetekben az 1819-es korfui menekülés során kimentett ikonok is hazatértek.
Párgán sétálva ma olyan, mintha gyengéden lépnénk át az időn – nem hagynánk magunkat elborítani. Utcái nem ragaszkodnak a történelmükhöz, de nem is rejtik el azt. Az erődítmény nyitva marad, kövei melegen melegednek a napon. A tenger továbbra is gyengéden támadja a velenceiek által épített mólót. Az emberek pedig – azoknak a leszármazottai, akik elmentek és visszatértek – továbbra is a hegyek és a horizont szeme láttára élnek.
Végső soron Párga nem képeslapra illő szépsége vagy akár stratégiai földrajzi elhelyezkedése miatt maradt fenn, hanem azért, mert megtanult keserűség nélkül emlékezni. A város magába szívta ellentmondásait – velencei falakat, oszmán szellemeket, görög ellenálló képességet –, és hagyta, hogy ezek egy olyan helyet formáljanak, amely nem az időben lebeg, hanem mélyen gyökerezik benne.
Romantikus csatornáival, lenyűgöző építészetével és nagy történelmi jelentőségével Velence, ez a bájos Adriai-tenger partján fekvő város, lenyűgözi a látogatókat. Ennek a nagyszerű központnak a…
A történelmi városok és lakóik utolsó védelmi vonalának megteremtésére épített hatalmas kőfalak egy letűnt kor néma őrszemei…
Míg Európa számos csodálatos városát továbbra is elhomályosítják ismertebb társaik, ez az elvarázsolt városok kincsestára. A művészi vonzalomtól…
A riói szambalátványtól a velencei álarcos eleganciáig fedezzen fel 10 egyedi fesztivált, amelyek bemutatják az emberi kreativitást, a kulturális sokszínűséget és az ünneplés egyetemes szellemét. Fedezd fel…
Görögország népszerű úti cél azok számára, akik egy felszabadultabb tengerparti nyaralásra vágynak, köszönhetően a tengerparti kincsek bőségének és a világhírű történelmi helyszíneknek, lenyűgöző…
