Kontinenseken átívelően élénk szín-, hang- és évszázados rituálékkal tarkított karneváli események robbannak ki. A világ számos városában a nagyböjt előtti hetek egyetlen dolgot jelentenek: a karnevált. Ezekben a frenetikus napokban a mindennapi élet átadja helyét egy féktelen felvonulásnak. Velencében a fesztiválozók díszes maszkokat és köpenyeket öltenek; Port of Spainben acéldobok és soca zene remegteti az utcákat; Rióban szambafelvonulások változtatják a stadionokat izzadságtól ázott színházakká; New Orleansban jazz és felvonulások árasztják el a French Quartert; London Notting Hilljén pedig karibi zászlók lengnek a nyári estén. Minden város ünnepe félreérthetetlenül a sajátja, mégis mindegyikben közös a kollektív felszabadulás és mulatozás szelleme.
A karnevál gyökerei az ősi pogány és középkori szokásokban keresendők, gyakran a nagyböjt szigora előtti utolsó önfeláldozást jelentik. A leginkább a keresztény naptárhoz kötődő fesztivál a helyi kultúrákat is magába szívta. Egyes karneválok megőrizték az arisztokratikus pompát; mások a gyarmati történelemből vagy a diaszpórikus szolidaritásból fejlődtek ki. Mégis minden helyen hasonló az eredmény: a közösségi normák felborulása, az utcák visszahódítása, és a társadalom lehetősége arra, hogy – ha csak rövid időre is – megújuljon.
A következő oldalakon ez a cikk 10 ikonikus ünnepségen keresztül kalauzol végig, amelyek mindegyike csillogó lencseként pillant be a város lelkébe. Ezek nem útikönyv-szerű összefoglalók, hanem magával ragadó portrék egy kíváncsi megfigyelő szemszögéből. Az ember végigsétálhat velencei sikátorokon álarcos mulatozók között, majd érezheti a dobszót napfelkeltekor Port of Spainben; hallhatja a szambát a riói Sambadrome-ból és a Bourbon Street trombitafárjait; és érezheti az acéllemez basszusát London nyári napsütésében. Minden karnevál egy történetet mesél el emberekről – múltbeliekről és jelenbeliekről –, akik ünneplik az identitást, a szabadságot és az ünnepségek rendkívüli erejét, amelyek egyszerre tükrözik és alakítják át a kultúrát.
Tartalomjegyzék
Velence karneválja egy letűnt kor képét idézi fel, amikor a Serenissima Köztársaság nagyszerű látványosságokkal ünnepelt. A legenda szerint 1162-ben kezdődött, az Aquileia felett aratott győzelem után, de virágkorát a reneszánsz és a barokk évszázadokban élte. Alkonyattól pirkadatig álarcos nemesek táncoltak a palotákban és sétáltak a Szent Márk téren minden karneváli szezonban. Ez a hagyomány hirtelen véget ért 1797-ben, amikor Napóleon betiltotta az álarcosbált; Velence mulatság nélkül aludta át a nagyböjtet. Közel két évszázaddal később, 1979-ben a város újraélesztette a karnevált. Ma évente akár hárommillió látogató is gyűlik össze, és ismét bevezetik a régi ünnepségeket a ködös februári reggeleken.
Velence maszkjai adják az esemény szívét. Már a hajnal első sugaraitól látható egy Bauta szellemszerű profilja – széles, kiálló álla és orra egy fehér maszk és háromszög alakú kalap alatt –, vagy egy félálarcos Colombina, tollakkal és ékszerekkel díszítve. A nehezen megfogható Moretta, egy fekete bársony ovális, amelyet egy gomb tart a fogai között, további rejtélyt kölcsönöz. Ezen álruhák alatt az elegancia feloldódik: egy szenátor és egy selyemszövő sétál egymás mellett, ugyanúgy rejtőzködve. Teljes paloták adnak otthont álarcosbáloknak; a fénypont az „Angyal repülése”, amikor egy kosztümös akrobata tűzijáték közepette ereszkedik le kötélpályán a Szent Márk harangtoronyából az alatta elterülő térre. Gondolák sodródnak el álarcos párokkal púderezett parókákban, sőt, még a Rialto piac árusai is köpenyt és maszkot ölthetnek, hogy árulják portékáikat a fantáziavilág közepette.
A velencei karnevál pazarnak és légiesnek érződik. Hűvös köd száll fel a csatornákból, keveredve a lámpások fényével és a sült gesztenye illatával. Jelmezes alakok sodródnak a keskeny sikátorokon és az íves hidak alatt, léptek visszhangoznak a téglán. Zene – néha barokk trombiták vagy csellók – szűrődik ki a kávézókból és a paloták erkélyeiről. Alkonyat után gyertyafényes bálok suttognak a nevetéstől, miközben extravagáns jelmezekbe öltözött mulatozók keringőznek az aranyozott termekben. A mulatság közepette van egy megrendítő érzés: ez a vad szabadság hamvazószerda hajnalával eltűnik, és a város ősi kövei némán állnak majd a nagyböjt alatt.
A spanyolországi Port of Spain karneválja egy tűzkeresztség, amely a birodalom és az emancipáció metszéspontjában született. Gyakorlata a 18. századra nyúlik vissza, amikor francia ültetvényesek és színes bőrű szabad emberek pazar álarcosbálokat tartottak a nagyböjt előtt. A rabszolgasorban élő afrikaiaknak megtiltották ezeken a gyűléseken való részvételt, ezért létrehozták saját párhuzamos fesztiváljukat, Canboulay-t (jelentése: „égett nád”, a cukornádföldekre emlékeztet). A Canboulay-t dobolás, kántálás, botviadal és fáklyák utcáin való hordozása jellemezte. Az 1834-es emancipáció után ezek a hagyományok beolvadtak a kialakulóban lévő karneválba. Idővel a trinidadiak, bármilyen hátterűek is legyenek, formálták azt a hatalmas, világhírű ünneppé, amely ma is.
Karnevál hétfőjén, pirkadat előtt elérkezik egy kulcsfontosságú pillanat: a J'ouvert, ami kreolul „napkeltét” jelent. Hajnali 4-kor a város utcáit mezítlábas, festékkel, olajjal és sárral bekent tömegek árasztják el. Táncolnak és nevetnek, miközben reggae, calypso és parang zene ömlik ki a nyitott teherautókból. A sötétben láthatók izzó szemű ördögöknek öltözött emberek, vagy tollakkal koszorúzott, fekete kávépasztába maszatos, kiabáló, maszkos szellemek. A J'ouvert ősi és felszabadító: a szent profánná válik, a hétköznapi pedig örömteli káoszba zuhan, ahogy mindenki kiszabadul a mindennapi szerepei korlátai közül.
Délre átveszi a nagy felvonulást. Több ezer álarcos vonul összehangolt zenekarokban a Savannah és a város sugárútjain. Jelmezeik az elegánsaktól (gyöngyös királynők magasodó tollas fejdíszekkel) az abszurd és szatirikus jelmezekig (óriási karikatúrák, amelyek politikusokat vagy a popkultúrát gúnyolják) terjednek. Minden zenekar megválasztja a karnevál királyát és királynőjét, hogy vezessenek. A zene dominál: a kalipsoniak szellemes társadalmi kommentárokat adnak elő, miközben a soka ritmusai és a dübörgő acélpáncél veszi körül őket. A Savannah-i zsűri minden részletet pontoz, de a szemlélők számára minden csoport egyformán csodálatos látványosság. A levegőt a kókuszolaj (testfestéshez használják) és az utcai ételek, például a kukoricaleves és a főzőbanán illata tölti meg.
A trinidadi karnevált nem lehet leírni a nyers lelkesedés érzése nélkül. A karibi hőség nyomást gyakorol, az izzadság keveredik a bőrön csillogó festékkel, mégsem lassítja senki a táncát. Dobok és kürtök szaporítják a szívet: még a járdán közlekedő gyalogosok is rögtönzött kongába lépnek. Idegenek összekulcsolják egymás kezét és pörögnek; egy gólyalábas férfi magasodik föléjük, machetével a kezében, amint átugrik a tömegen. A társadalmi korlátok átmenetileg feloldódnak: a város afrikai, indiai és európai öröksége szabadon keveredik. A karnevál itt az identitás visszaszerzése – minden dobszó az emancipáció szívverése. Amikor az ünnepségek véget érnek és hamvazószerda virrad, ezrek kimerülten és felvidulva tántorognak haza, továbbvive egy olyan nép emlékét, amely a küzdelmet látványossággá változtatta.
A riói karnevál az ország legnagyobb ünnepsége, egy élő parádé, amely portugál, afrikai és őslakos elemeket ötvöz. Legkorábbi őse az Entrudo volt, a portugál gyarmatosítók által hozott tomboló középkori vízicsata fesztivál. A 20. századra a riói karnevál igazi lelke a szambaiskolák felemelkedésével formálódott ki. 1928-ban az első szambaiskola – a Mangueira – táncolt az utcákon, és hamarosan tucatnyi másik jelent meg, mindegyik egy-egy környéket képviselve. Az afro-brazil ritmusból született szamba a fesztivál szívverésévé vált, és a közösségek egész évben megkezdték a készülődést.
Minden februárban vagy márciusban Rio ikonikus Sambadrome – egy erre a célra épített díszstadion – a karnevál helyszínévé válik. Minden szambaiskola felváltva vonul fel, körülbelül egy órán át a bírák előtt. A bevonulás rituális: egy kis comissão de frente (első bizottság) teátrális tánccal mutatja be a témát, majd az abre-alas (nyitófelvonó) következik, egy lenyűgöző látványosság. Utánuk jön a Mestre-Sala és a Porta-Bandeira (a ceremóniamester és a zászlóvivő), akik elegáns harmóniában pörgetik az iskola zászlaját. Mögöttük több száz táncos vonul el díszes jelmezekben, a bateria (dobszó) mennydörgő hullámmal zárja a részt. A betonlelátókon zsúfolódó nézők tapsviharban törnek ki minden új formációnál, a város erkélyei pedig éljenzéstől telik el.
A stadionon kívül az egész város karneváli hangulatú. Lapában és tucatnyi környéken éjjel-nappal hemzsegnek a bloco bulik. Szinte minden sarkon surdo dobok és cuíca visítások ömlenek a mobil hangrendszerekből. Díszes fejdíszeket viselő mulatozók autók tetején és háztetőkön táncolnak, rögtönzött felvonulásokat indítva el. Az árusok açaí-t, sajtos kenyeret és hideg sört árulnak, hogy táplálják a mulatságot. A riói karnevál egy demokratizáló látványosság: bankárok táncolnak a favela gyerekei mellett; a turisták elvesznek a zenében. Mégis minden előadásnak van jelentése. A szamba iskola enredói (főcímdalai) gyakran afrobrazil hősöket vagy helyi folklórt tisztelnek, a koreográfiák pedig szatirizálhatják a politikusokat vagy ünnepelhetik a történelmet. Ily módon a karnevál egyszerre látványossá és társadalmi kommentárrá válik. Ahogy hajnalodik, a fáradt cariocák hazafelé tartanak, még mindig szambával az ereikben, miután mindent beleadtak városuk szellemébe.
New Orleans karneválja francia nevet visel, de határozottan kreol lélekkel bír. A Mardi Gras-t a franciák ünnepelték itt a 18. század elején, az 1830-as évekre pedig a felvonulások és álarcosbálok kedvelt helyi hagyománnyá váltak. Amikor a mulatság féktelenné vált, a városi elit 1857-ben megalapította a Mystick Krewe of Comus-t a rend helyreállítása érdekében. Ez a modell tucatnyi magán krewe-t hozott létre – titkos társaságokat, amelyek mindegyike pazar felvonulásokat és meghívásos bálokat rendezett. Az 1872-ben alapított Krewe of Rex koronázza meg a karnevál minden évben megrendezett királyát, és szimbolikusan átadja neki a város kulcsát.
Amikor elérkezik a Mardi Gras napja, a város utcái színre csapnak. Éjszakai hintők dübörögnek el mellettük, mindegyik egy belülről megvilágított csodaország, utasaik gyöngyöket, dublonokat és apróságokat dobálnak a tömegnek. A levegő a „Dobjon nekem valamit, uram!” kiáltásoktól zengeni, miközben kezek kapkodnak a lila, zöld és arany szálakért. Minden hintót menetelő zenekarok és rézfúvós együttesek követnek, jazzt és funkot játszva. A semleges talajon utcazenészek rögtönzött második vonalbeli felvonulásokat indítanak: zsebkendős és esernyős mulatozók táncolnak és tapsolnak mögöttük. Sokak számára egy eldobott liliomkehely vagy egy marék gyöngy elkapása a Mardi Gras hagyományainak becses trófeájává válik.
Az ételek és a rituálék fokozzák a pompát. Vízkereszttől (január 6.) kezdve a családok királytortát sütnek – egy fonott fahéjas kenyeret, amelyet a Mardi Gras színei borítanak, és egy apró műanyag babát rejtenek. Aki megtalálja a babát a szeletében, királlyá vagy királynővé koronázzák, és neki kell rendeznie a következő tortapartit. Eközben a zului, teljesen fekete krewe közösség saját örökséget kínál. A zulu indiánok fűszoknyában és gyöngyös öltönyökben vonulnak fel (ami radikális volt 1910-ben), és híresek arról, hogy díszített kókuszdiókat dobálnak a tömegbe. Ezek a nehéz, festett – gyakran aranyozott vagy élénk színű – díjak a Mardi Gras szerencse heves szimbólumaivá válnak, ha elkapják őket.
Megrendítő ellenpontként szolgálnak a Mardi Gras indiánok, egy mélyen gyökerező afroamerikai hagyomány. Az álarcos „indiánok” törzsei hónapokat töltenek azzal, hogy kézzel készítsenek bonyolult, tollas ruhákat, amelyeket az őslakos amerikai díszek ihlettek. Karnevál estéjén dobokkal és énekekkel csendben vonulnak végig a Francia Negyeden, tisztelegve az ősök és az ellenállás előtt. Gyakran váratlanul jelennek meg, emlékeztetve a város sokrétű múltjára. Hajnalra a Bourbon Street csendje és a helyreállító felvonulások hullámzanak a nyugodt utcákon. A helyiek szerint a Mardi Gras feltárja New Orleans lelkét: a zene és az ételek egyesítik az embereket minden társadalmi rétegződésen át, még a legvadabb időkben is.
A londoni Notting Hill-i Karnevál a világ legnagyobb utcai fesztiválja, amely a karibi kultúrát ünnepli, de szerény eredete tiltakozásból ered. Az 1950-es évek végén a faji feszültségek Notting Hill-i faji zavargásokhoz vezettek. Válaszul Claudia Jones aktivista 1959-ben megszervezte az első fedett „karibi karnevált”, amelyen acélzenekarok és calypso tánc vett részt, hogy felemelje a nyugat-indiai közösséget. Hét évvel később Rhaune Laslett és mások az augusztusi munkaszüneti napon rendezték meg az első szabadtéri karneváli felvonulást Notting Hill utcáin. Ez egy ingyenes, multikulturális utcabál volt, amelynek célja az egység előmozdítása volt. Az 1960-as évek végére a közösségi felvonulás éves látványossággá vált, és az ünnepség azóta minden évben London ikonikus nyári fesztiváljává nőtte ki magát.
A modern karnevál három napig tart. Szombaton gyakran megrendezik a Panorámát, az acélpáncélos zenekarok versenyét a Szent Péter téren. Vasárnap a Családi Nap, amikor kreatív jelmezekben vonulnak fel gyerekek a nyári égbolt alatt, calypso és soca kíséretében. De hétfő a nagy maraton: közel 24 órán át tucatnyi mas zenekar kígyózik a Westbourne Park Roadon. Minden zenekar egy megindító parádé, tematikus jelmezekkel, a dzsungelharcosoktól a mitikus királynőkig. A hangrendszer-teherautók basszus-erős reggae-t és soca-slágereket bömbölnek, mindenkit táncra és éneklésre ösztönözve.
Notting Hill hangulata egy hatalmas nyári utcai buli hangulatát idézi. A levegő sűrűsödik a füst és a curry illatától, miközben az acéldobok csapkodnak az erős hangszórók mellett. Minden korosztályú és hátterű mulatozó lepi el az utcákat: tollas királynők, afrikai mintás nagymamák, rasztahajú tinédzserek és élénk mintás turisták. Emberek másznak lámpaoszlopokra, gyerekek kergetik a konfettit, és mindenki a kollektív ritmusra mozog. A rendőrség látható marad, de általában nem feltűnő – emlékeztetőül arra, hogy a karnevál egykor ellenállásba ütközött. Egyetlen hétvégén ez a londoni negyed a fesztivál része: Trinidad, Jamaica és más országok zászlói lengnek a Union Jackek mellett. A Notting Hill-i karnevál azt állítja, hogy a zene és az identitás nem ismer határokat.
A Kanári-szigetek szívében található Santa Cruz de Tenerife minden télen színek és zenék kavalkádjába tör ki. A város nagyböjt előtti karneválja egy nagyszerű népi parádé, amely utcáit színpaddá alakítja, spanyol és latin-amerikai ritmusokat ötvözve a szubtrópusi éjszakai égbolt alatt. A szerény 17. századi maszk- és vidámságfesztiválként indult karnevál mára kéthetes látványossággá nőtte ki magát, amelyet pazar felvonulások és díszes jelmezek jellemeznek. Több ezer résztvevő vonul végig az Avenida Anaga mentén, táncosok és komparsák társulataitól kezdve a salsát és karibi ütemeket dübörgő zenészekig.
Az ünnepség csúcspontján a híres Karnevál Királynője gálaest következik, ahol a versenyzők serege lélegzetelállító, hónapokig tartó munkával készült ruhákat mutat be. Ezek a jelmezek, amelyek gyakran tollakból, flitterekből és acélvázakból készülnek, több tízezer euróba is kerülhetnek, és egy kis ember súlyával vetekedhetnek. Az ünnepélyes koronaállítás során a győztes megtestesíti a karnevál szellemét, élő ékszerként magasodva egy dombon. Másutt a környékbeli bulik az éjféli utcákra is átterjednek, jelmezes helyiek édességeket és bort osztanak.
A Santa Cruz-i karneváli jelenet egyszerre ünnepi és szabad folyású. Nappal gyerekek és családok csatlakoznak az Atlanti-óceán napsütésében arccal festett felvonulásokhoz; éjszaka a felnőttek lüktető murgákat és szambazenekarokat követnek szűk sikátorokon keresztül. Az utcák tamburinok és elektromos trombiták hangjától lüktetnek, a mulatozók pedig vállvetve táncolnak, egy kollektív ugrásban a mindennapi életen túlra. Ezt a dinamikus hangulatot egy csipetnyi szeszély és szatíra is áthatja: egyes felvonásokban férfiak felháborító drag ruhákat öltenek, míg a Cabezudók (óriásfejű alakok) a helyi politikán gúnyolódnak.
Tenerife karneváljának kulturális gyökerei mélyen gyökereznek. Történelmileg ez volt az az időszak, amikor a nagyböjt előtt el kellett vetni a társadalmi kötöttségeket, és megünnepelni a sziget Amerikával való kapcsolatát. Évszázadok során a kubai, brazil és nyugat-afrikai hatások is beleolvadtak a kanárik mulatságába, ezért tűnik az ünnepség váratlanul globálisnak egy európai városhoz képest. A végén az ünnepség hagyományosan egy papírmasé szardínia elégetésével zárul – ez a túlzástól való búcsú szimbóluma. A Santa Cruz de Tenerife karneválja spanyol hangulatával és trópusi melegségével továbbra is a közösségi kreativitás és a nagyböjt józan hetei előtti szívesen látott kényeztetés tartós hagyományának bizonyítéka.
Magasan az Andok fennsíkon, Oruro városa páratlan karnevált rendez. Ez a bolíviai fesztivál a Kolumbusz előtti hit élő ereklyéje, amelyet a spanyol gyarmati pompa szövött át. Hat napon keresztül Oruro utcái zarándoklattá válnak a Virgen del Socavónhoz (A Bányaakna Szűzanyájához), a védőszenthez, akinek gyökerei az őslakos Pachamama kultuszban keresendők. Ebben az összefüggésben a karnevál egyszerre szent és extatikus érzést kelt. A levegő vibrál az andoki doboktól és fuvoláktól, miközben hímzett jelmezekben tízezrek vonulnak át a városon egy vallási felvonulásban.
Az oruroi karnevál középpontjában a Diablada áll, a drámai „Ördögök tánca”. Aranyozott szarvú démoni maszkos alakok forognak és táncolnak, újrajátszva az Arkangyal Lucifer felett aratott diadalát. Az ördögök öltözékei elképesztően bonyolultak: üveggyöngyök csillognak a napfényben, sokszínű anyagok kavarognak, és minden fejdísz egy mini fémműves és tollas műhely. Mellettük caporalesek állnak, akiknek bőrpáncélja csengőkkel csilingel, és a méltóságteljes Morenada, amelynek táncosai díszes, afrikai ihletésű maszkokat viselnek, és ostorokat tartanak a heavy beat dübörgő ritmusára. Több mint negyven tánccsoport, amelyek mindegyike egy-egy tartományt vagy közösséget képvisel, ad elő ilyen koreográfiákat. Zenészek – trombiták, cintányérok és a kísérteties pánsípok, a zampoñák – tartják szüntelen mozgásban a felvonulást hajnaltól alkonyatig.
Bár felszínesen ujjongó, a fesztivál súlyos szimbolikát hordoz. Történelmileg ez az ünnep az ősi bányászati rituálékból fejlődött ki: a gyarmati korabeli bányászok a földi szellemek imádatát a Szűzanya tiszteletének katolikus keretrendszerébe adaptálták. Az oruroi karnevál minden jelmeze és lépése ennek a szinkretikus narratívának egy töredékeként értelmezhető – az identitás és a hit közösségi kifejeződéseként. A nézők Bolívia-szerte utaznak, hogy tanúi legyenek; sőt, 2008-ban az UNESCO szellemi kulturális örökségnek ismerte el az oruroi karnevált. Még a hűvös felföldi levegőben is összezsúfolódnak a tömegek, elbűvölve a hipnotikus zenétől. Ahogy leszáll az éjfél, fáklyák lángjai lobognak az álarcos táncosok arcán, felfedve a büszkeségtől csillogó szemeket. Bolívia számos őslakos népe számára az oruroi karnevál több mint egy buli: az ősi emlékezet felvonulása, nagyszerű megerősítése annak, hogy az élet és a spiritualitás elválaszthatatlan az andoki ég alatt.
Éles ellentétben a kölni karnevál a gótikus katedrális és a hideg februári égbolt hátterében bontakozik ki. Itt Fastelovendnek vagy Karneválnak hívják, és Európa legrégebbi céh- és egyházi hagyományaiban gyökerezik. A szezon hivatalosan november 11-én 11:11-kor nyílik meg, de az igazi őrület a zsírcsütörtök (Weiberfastnacht) és a hamvazószerda között következik be. A Weiberfastnachton a nők ollóval szaladgálnak az utcákon, szimbolikusan elvágva a férfiak nyakkendőit, hogy felfordítsák az asztalokat a patriarchális rend szerint. A hét Rosenmontaggal (Rózsahétfő) csúcsosodik ki Európa egyik legnagyobb felvonulásával.
Heteken át a város titkos karneváli tanácsai selyemnadrágokban és háromszög alakú kalapokban üléseznek, hogy megtervezzék az ünnepségeket. A felvonulás napján a híres „Prinzenwagen” kocsik – gyakran a város nevezetességeinek szatirikus másolatai – több mint két kilométer hosszú felvonulásban gurulnak el. Minden kocsi egy mozgó vicc vagy kommentár: fogas udvari bolondok kabinetjei politikusokat, bankárokat, sőt még abszurd papírmasé fejű hírességeket is igéznek. A mulatozók színes jelmezekben – udvari bolondok, ördögök vagy néprajzi alakok – sorban állnak az utcákon, és édességeket (Kamelle) fogyasztanak, amelyeket a karneváli hercegek a tömegbe szórnak. A fúvószenekarok ismerős künn dalokat énekelnek, és minden nyilvános bárban és sörsátorban a helyiek együtt énekelnek vagy Altbiert emelnek.
A bulihangulat ellenére a kölni karneválnak van egy régimódi méltósága is. Minden évben a Dreigestirn (királyfi, gazda és leány) néven ismert trió vezeti az ünnepséget, a középkori heraldikára visszaemlékezve. A leányt hagyományosan egy testes, álruhás férfi alakítja – ez példa a karnevál normák megváltoztatásában való gyönyörére. Amikor hamvazószerdán eljön az éjfél, a habcsókok és a tollas jelmezek egyik napról a másikra eltűnnek; csak a Nubbel – egy minden bűnért okolható szalmabábu – elégetése jelzi a mulatság keserédes végét.
A karnevált itt áthatja a regionális büszkeség: a „Köszönjük, Alaaf!” visszhangozza a város jelszavát, ami nagyjából annyit tesz: „Köln mindenek felett”. A Rajna-vidéki pezsgés utcáin az átlagemberek ritka alkalmat találnak arra, hogy kinevessék a hatóságokat és önmagukat. Köln karneváli szellemisége legalább annyira szól a közösségről, mint a humorról – a város minden évben átmenetileg karneváli maszkra cseréli komoly arcát, tudván, hogy az átalakulás ugyanolyan régi és elkerülhetetlen, mint maguk az évszakok.
A Francia Riviérán Nizza minden februárban virágba borul egy egészen más karneváli égbolt alatt. Ezen a mediterrán karneválon a levegő nem trópusi dobokkal, hanem szeszélyes kocsikkal és friss virágzáporokkal telik meg. A Nizzai Karnevál 1294-re nyúlik vissza, de modern formáját a 19. század végén öltötte. Két héten át a város nagy sugárútjain művészi kocsikból álló éjszakai felvonulások és virágdíszes nappali felvonulások zajlanak. Minden évben a felvonulást egy választott téma és annak királynője – egy helyi híresség vagy előadó – vezeti, akit virágokkal díszített szekéren visznek végig a Promenade des Anglais-n.
A nappali fénypontok közé tartozik a legendás „Virágcsata”. Teljes egészében rózsákból, kardvirágokból és krizantémokból készült kocsik haladnak el a bámészkodók előtt, miközben a tetejükön jelmezbe öltözött modellek virágokat dobálnak a tömegbe. Gyermekek és párok táncolnak a kavarogó szirmok között; még az utcán tartózkodó idegenek is kézen fogva fürdenek, hogy elkapják a szivárványzáport. Ahogy leszáll az este, a karneváli felvonulások beragyogják a várost: a magasodó mechanikus szobrok fényárban tündökölnek, minden animált kocsi egy történetet vagy jelenetet játszik el. Egy fúvószenekar hirtelen karneváli dalokkal kezdheti a műsort, és díszes öltönyökbe és maszkokba öltözött táncosok kavarognak a reflektorok alatt, rövid időre fantasztikus álommá változtatva Nizza pálmafákkal szegélyezett sétányait.
Nizza elegáns és teátrális megközelítést alkalmaz a karneválhoz. A jelmezek gyakran a Commedia dell'arte-ra vagy a történelmi arisztokráciára emlékeztetnek, bár időnként modern alakok karikatúrái jelennek meg a kocsikon. A humor itt gyengéd; a hangulat inkább költői, mint harsány. Még az este végén is egyedi hagyománnyel zárulnak az ünnepségek: a bátor mulatozók a hideg Földközi-tengerbe ugranak a „karneváli fürdőbe”, szimbolikusan lemosva az elmúlt napok mulatságát.
Végig az az érzésünk támad, hogy a város kifinomult karneválja újra megerősíti kulturális örökségét – egy kijelentés, miszerint a művészet, a szépség és egy csipetnyi szatíra még a tél leghidegebb derekán is ott van. A nizzai karnevál talán egy mozgóképes művészeti kiállításnak tűnik a tengerparton, mégis ugyanazon a megújulási mintán alapul, amelyet a karneválok mindenhol követnek. A virágokkal teli kocsik és a világ vezetőinek bábjai mögött egy olyan város egyetemes nevetése hallatszik, amely egy pillanatra az ünneplést választja a rutin helyett.
Montevideóban a karnevál nyárias ég alatt zajlik, és tovább tart, mint bárhol máshol a világon. Január közepétől egészen februárig (gyakran közel 40 napig) Uruguay fővárosának utcái ritmusoktól és szatírától lüktetnek. A karnevál gyökerei itt a gyarmati kor afrikai rabszolgáiig nyúlnak vissza, akik a karnevál idején a városfalak körül ünnepeltek, megőrizve dobolási hagyományaikat. Az emancipáció után ezek a hagyományok „candombe”-vá fejlődtek: dobokból és táncosokból álló utcai felvonulások, amelyek ma is az uruguayi karnevál dobogó szívét alkotják.
Alkonyatkor a felvonulások estéin hosszú filák (dobsorok), úgynevezett cuerdas de tambores vonulnak végig Barrio Suron és Palermon. Minden cuerdán tucatnyi, háromféle méretű dobos játszik, akik kontrapunktikus dobszóval remegtetik a levegőt. A dobok előtt jelmezes karakterek ugrálnak: a komikus Öregasszony és Öregember, a játékos Kéményseprő, mindannyian rángatózó, teátrális léptekkel mozognak. A környékbeli comparsas (dobcsapatok) kifestik arcukat, élénk színű öveket öltenek, és a híres Desfile de las Llamadas felé veszik az irányt. Ott számtalan candombe csoport gyűlik össze egy ujjongó stílus- és ritmusversenyben. A nézők szegélyezik az Óváros utcáit és erkélyeit, tapsolnak és skandálnak, miközben éjszakáról éjszakára a dobos felvonulások még az alvást sem hagyják maguk után.
Napközben más elemek is szerepet játszanak. A szabadtéri tabladókban (ideiglenes amfiteátrumokban) murga társulatok szellemes zenés színházi előadásokat tartanak. A városi tereken és parkokban álarcos előadók – comparsas humoristák, parodisták és karneváli gyerekek – csoportjai szatirikus dalokat énekelnek az év politikájáról, szerelmi történetekről és hétköznapi botrányokról. A murgák foltozott kabátokat és cilindereket viselnek; kórusuk kórusverseket énekel, amelyeket felszólító refrénekkel tarkítanak, míg a színészek pantomimszerűen burleszkjeleneteket mutatnak be. Ezek az előadások tele vannak helyi utalásokkal és csípős humorral; politikai nehézségek idején az ilyen műsorok a társadalomkritika eszközeivé is váltak. A poros nyári hőségben tapsoló közönség tölti meg ezeket az utcai színpadokat, éljenezve a kórusokat, akik őszintén beszélnek a kollektív sérelmekről és reményekről.
Montevideo karneválja legalább annyira szól a szellem megújulásáról, mint a hagyományokról. A meghosszabbított szezon azt jelenti, hogy inkább átszövi a mindennapi életet, mintsem helyettesítené azt. Az iskolák bezárnak, a családok piknikezni gyűlnek össze a dobok mellett, sőt, még az Elnöki Hivatal is megáll. Amikor a dobosok utolsó menete elhalkul, az uruguayiak egy kicsit egységesebbnek érzik magukat, amiért együtt táncoltak és nevettek. Egy olyan társadalomban, amely büszke multikulturális származására, a karnevál gyökerei mind az afrikai, mind az európai örökségben az identitás éves megerősítésévé teszik. A montevideói karnevál a dübörgő tamburok verejtékéből és az emberek okos verseiből él; ünnepli a múlt generációi által kivívott szabadságot és kreativitást. Ahogy a dobszó visszhangzik az éjszakában, világossá válik, hogy ez több, mint a leghosszabb buli – ez egy kulturális szívdobbanás, amely büszkén és ellenállóan tartja ébren a várost.
Egy olyan világban, amely tele van ismert utazási célpontokkal, néhány hihetetlen helyszín titokban és a legtöbb ember számára elérhetetlen marad. Azok számára, akik elég kalandvágyóak ahhoz, hogy…
A cikk a világ legelismertebb spirituális helyszíneit vizsgálja történelmi jelentőségük, kulturális hatásuk és ellenállhatatlan vonzerejük alapján. Az ősi épületektől a lenyűgöző…
A történelmi városok és lakóik utolsó védelmi vonalának megteremtésére épített hatalmas kőfalak egy letűnt kor néma őrszemei…
Franciaország jelentős kulturális örökségéről, kivételes konyhájáról és vonzó tájairól ismert, így a világ leglátogatottabb országa. A régi idők látványától…
A hajóutazás – különösen egy körutazáson – jellegzetes és all-inclusive nyaralást kínál. Ennek ellenére vannak előnyei és hátrányai, amelyeket figyelembe kell venni, ugyanúgy, mint minden másnak…
