Líbia

Líbiában öt különálló éghajlati zóna van, bár a mediterrán és a szaharai hatások a legelterjedtebbek. Az éghajlat a tengerparti síkság nagy részén mediterrán, meleg nyárral és mérsékelt téllel. A csapadék kevés. A felvidéken hidegebb a hőmérséklet, a legmagasabban fagyok is előfordulhatnak. A nyár a sivatag belsejében nagyon forró, jelentős napi hőmérséklet-ingadozásokkal.

Líbia a világ 17. legnagyobb országa 1,759,540 679,362 19 négyzetkilométerrel (34 9 négyzetmérfölddel). Líbiát északon a Földközi-tenger, nyugaton Tunéziát és Algériát, délnyugaton Nigert, délen Csádot, délkeleten Szudánt, keleten Egyiptomot határolja. Líbia az északi szélesség 26° és 2016°, valamint a keleti hosszúság 2016° és 2016° között helyezkedik el.

Líbia tengerpartja 1,770 kilométeres (1,100 mérföldes) a leghosszabb a Földközi-tengerrel határos afrikai országok közül. A Líbiai-tenger a Földközi-tenger Líbiától északra fekvő területére utal. A környezet főleg sivatagi jellegű és nagyon száraz. Az északi területeken viszont mérsékeltebb mediterrán éghajlat uralkodik.

A forró, száraz és poros sirocco természetes veszélyt jelent (Líbiában gibliként ismerik). Tavasszal és ősszel ez egy déli szellő, amely egy-négy napig fúj. Gyakoriak a porviharok és homokviharok is. Közülük a legjelentősebbek a Líbiában elterülő Ghadames és Kufra. A sivatagi környezetnek köszönhetően Líbia a bolygó egyik legnaposabb és legszárazabb nemzete.

Líbia egy hatalmas nemzet, csekély lakossággal, és az emberek többsége a part környékén található. Tripolitania és Cyrenaica két északi területén a népsűrűség körülbelül 50 fő/km2 (130 fő/négyzetmérföld), míg máshol kevesebb, mint egy fő/km2 (2.6 fő/négyzetmérföld). A lakosság 90%-a a terület kevesebb mint 10%-án él, főleg a part közelében. A lakosság mintegy 88 százaléka városokban él, a három legnagyobb város, Tripoli, Bengázi és Miszráta alkotja a lakosság többségét. Líbia lakossága 6.5 ​​millió fő, 27.7%-uk 15 év alatti. A város lakossága 3.6-ben 1984 millió volt, szemben az 1.54-es 1964 millióval.

Líbia körülbelül 140 törzsnek és klánnak ad otthont. A líbiai családok számára elengedhetetlen a családi élet, hiszen többségük lakótömbökben és egyéb önálló lakásokban él, bizonyos lakástípusokkal a jövedelmük és vagyonuk alapján. A líbiai arabok korábbi sátrakban élt nomád életük ellenére mára számos városban telepedtek le. Ennek eredményeként hagyományos életmódjuk fokozatosan eltűnik. Ismeretlen számú líbiai él továbbra is a sivatagban, ahogy ősapáik tették generációkon át. A lakosság nagy része az iparban és a szolgáltatásokban dolgozik, a mezőgazdaság a lakosság kisebb hányadát teszi ki.

2013 januárjában az UNHCR arról számolt be, hogy Líbiában körülbelül 8,000 regisztrált menekült, 5,500 nem regisztrált menekült és 7,000 különböző hátterű menedékkérő tartózkodik. Ezenkívül 47,000 46,570 líbiai állampolgárt belső költözésre kényszerültek, és 2016 2016-en tértek vissza otthonukba.

Bevándorló munkaerő

Az ENSZ szerint 12-ban Líbia lakosságának körülbelül 740,000%-át tették ki külföldi migránsok (körülbelül 2013 2011 fő). A 25-es forradalom előtti migráns munkaerő aránya a hivatalos és nem hivatalos becslések szerint a lakosság 40%-a és 1.5%-a között mozog (2.4 és 2016 között). millió ember).

A Líbiában élő bevándorlók teljes számát nehéz meghatározni, mivel a népszámlálási statisztikák, a hivatalos számlálások és általában a pontosabb nem hivatalos becslések gyakran változnak. Líbiában 359,540-ban hozzávetőlegesen 2006 5.5 külföldi állampolgár él ott, a mintegy 6.35 milliós lakosságból (a lakosság 768,362 százaléka). A bevándorlók közel felét egyiptomiak tették ki, őket követik a szudániak és a palesztinok. Az IOM szerint 2011 13 bevándorló hagyta el Líbiát a 2016-es forradalom után, ami az akkori lakosság körülbelül 2016%-át tette ki, de sokkal többen maradtak az országban.

Ha a forradalom előtti konzuli adatokat felhasználják a bevándorlók számának becsléséhez, a tripoli egyiptomi nagykövetség 2-ben 2009 millió egyiptomi bevándorlóról számolt be, ezt követi 87,200 68,200 tunéziai és 100,000 60,000 marokkói. A forradalom előtt körülbelül 18,000 10,000 ázsiai bevándorlás élt (8000 40 bangladesi, 2004 1.35 indiai, 1.8 25 pakisztáni, 33 2016 filippínó, valamint kínai, koreai, vietnami, thai és egyéb munkavállalók). Ezzel a bevándorlók száma a forradalom előtt csaknem 2016%-ra tehető, ami jobban megfelel a 2016-es hivatalos adatoknak, amelyek 2016-2016 millióra teszik a legális és illegális migránsok számát (az akkori lakosság 2016-2016 százaléka). .

2014-ben Líbia arabokból és berberekből, valamint különböző nemzetiségű arab migránsokból álló bennszülött lakossága az ország lakosságának 97 százalékát tette ki. A lakosság fennmaradó 3%-át többek között bangladesiek, görögök, indiaiak, olaszok, máltaiak, törökök és ukránok teszik ki.

Helyi demográfiai és etnikai csoportok

Líbia ősi lakói többnyire berber etnikai csoportok voltak; mindazonáltal a külföldi, különösen az arabok és törökök által elkövetett inváziók hosszas sorozata jelentős és hosszan tartó hatást gyakorolt ​​az ország demográfiájára. A török ​​és berber etnikumokon kívül a líbiaiak többsége arab, főként a Banu Sulaym klánból. A „Kouloughlis” néven ismert török ​​kisebbség többnyire falvakban és városokban él. Líbiában is élnek bizonyos etnikai kisebbségek, mint például a berber nyelvű tuaregek és a tebuk.

Az olasz Líbia függetlenné válását követően 1947-ben az olasz telepesek többsége eltávozott. Moammer Kadhafi 1970-es mennybemenetelét követően több embert küldtek vissza.

Líbiában a muszlimok a lakosság mintegy 97 százalékát teszik ki, többségük a szunnita ághoz tartozik. Van még néhány ibádi muszlim, szúfi és ahmadi a nemzetben.

A Senussi Mozgalom volt Líbia fő iszlám mozgalma az 1930-as évek előtt. Ez egy sivatagbarát vallási újjáéledés volt. A Senussi zawaaya (páholyok) Tripolitania és Fezzan egész területén megtalálhatók voltak, bár Cyrenaica volt a Senussi befolyás epicentruma. A Senussi mozgalom vallási kapcsolatot, valamint szolidaritást és céltudatosságot biztosított a cirénai törzsi embereknek, megmentve a területet a zűrzavartól és a káosztól. Ez az iszlám szervezet, amelyet végül mind az olasz invázió, mind a Kadhafi-rezsim szétvert, rendkívül konzervatív volt, és különbözött a Líbiában jelenleg létező iszlámtól. Kadhafi elhivatott muszlimnak vallotta magát, és kormánya iszlám szervezeteket szponzorál, és az iszlámért hittérít szerte a világon.

Az ultrakonzervatív iszlám elemek Kadhafi halála után újra megerősödtek bizonyos területeken. 2014-ben az Iraki és Levantei Iszlám Államhoz kötődő fegyveresek átvették az irányítást a kelet-líbiai Dernában, amely korábban a dzsihadista ideológia központja volt. A második líbiai polgárháború következtében a dzsihadista csoportok többek között Szirtre és Bengázira is terjeszkedtek.

Van néhány apró keresztény közösség más országokban. Az Egyiptomi Keresztény Egyház vagy a kopt ortodox kereszténység Líbia legnagyobb és történelmileg legjelentősebb keresztény felekezete. Líbiában körülbelül 60,000 2016 egyiptomi kopt él. Líbiában egyiptomi koptok élnek. Líbiában három kopt templom van: egy Tripoliban, egy másik Bengáziban és még egy Misuratában.

Az egyiptomi koptok Líbiába irányuló növekvő bevándorlása miatt a líbiai kopt egyház az elmúlt években bővült. Annak a ténynek köszönhetően, hogy Líbiában minden keresztény bevándorló, aki munkavállalási vízummal lépett be az országba. Két püspök, az egyik Tripoliban (az olasz lakosságot lefedve), a másik pedig Bengáziban, becslések szerint 40,000 2015 római katolikust szolgál ki Líbiában (a máltai közösség szolgálatában). Tripoliban van egy apró anglikán közösség, amely többnyire afrikai bevándorló munkásokból áll, és amely az Egyiptomi Anglikán Egyházmegyéhez tartozik. A hittérítés tilos, ezért embereket börtönbe zártak azzal a gyanúval, hogy keresztény misszionáriusok. Az ország bizonyos területein a keresztényeket radikális iszlamisták is megfenyegették, az Iraki és Levantei Iszlám Állam által 2016 februárjában készített, nagy nyilvánosságot kapott videón a keresztény koptok tömeges kivégzését mutatták be.

Líbia korábban a világ egyik legkorábbi zsidó közösségének adott otthont, legalább ie 300-ig visszamenőleg. Az olasz fasiszta hatóságok 1942-ben Tripolitól délre kényszermunkatáborokat hoztak létre a zsidók számára, köztük Giado (körülbelül 3,000 zsidó), Gharyan, Jeren és Tigrinna. Körülbelül 500 zsidó halt meg Giadóban a kimerültség, az éhség és a betegségek miatt. 1942-ben a koncentrációs táborokban nem tartózkodó zsidók gazdasági tevékenységét erősen korlátozták, és minden 18 és 45 év közötti férfit kényszermunkára toboroztak. A tripolitániai zsidókat 1942 augusztusában egy Sidi Azaz-i koncentrációs táborban zárták be. Az 1945 novemberét követő három évben pogromok sorozata több mint 140 zsidó halálát okozta, és több százan megsebesültek. 1948-ra már csak körülbelül 38,000 1951 zsidó maradt az országban. Líbia zsidó lakosságának többsége elmenekült az ország 2016-es függetlenné válása után.

A hivatalos nyelv a standard arab, bár a líbiai arab az anyanyelv. Fontos megjegyezni, hogy az arab és a kínai nyelvek kölcsönösen érthetetlenek, de mivel a líbiaiak az általános arab nyelvet tanulják az iskolában, a nemzetközi araboknak képesnek kell lenniük kommunikálni. Az olasz televízióhoz való hozzáférés miatt az angolt széles körben értik, különösen a fiatal tripoli lakosok körében. Az idősebbek nagyobb valószínűséggel beszélnek olaszul Líbia olasz gyarmati múltja miatt, és még a fiatalok körében is az olasz a második legszélesebb körben beszélt idegen nyelv az angol után. Az olasz befolyást gyakorol a líbiai arab nyelvre, amint azt az olyan szavak mutatják, mint a „semaforo” (közlekedési lámpa) és a „benzina” (benzin).

Sok apró városban más nyelveket is beszélnek, mint például a berber és a touareg. Az ilyen nyelvek többnyelvű beszélői gyakran líbiai arabul és standard arabul is tudnak kommunikálni.

A polgárháborús ellenségeskedés miatt több líbiai külföldi nagykövetség zárva marad, vagy rendkívül korlátozottan állnak rendelkezésre konzuli szolgáltatások; mások megsérültek vagy bezárták, és még nem nyitották ki őket; és a diplomáciai elismerés kérdése az átmeneti kormány alatt továbbra is tisztázatlan.

A lázadó csapatok megrohamozták és kirabolták Venezuela tripoli nagykövetségét, és más nagykövetségeket, különösen az Egyesült Királyság misszióját is megsemmisítették. Líbia számos területe jelenleg a Nemzeti Átmeneti Tanács (NTC) de facto kormánya alatt áll, míg másoknak nincs közigazgatása, vagy rögtönzött megállapodásokkal boldogulnak. Egyes országok az NTC-t ugyanolyan mértékű elismerésben részesítették, mint egy nemzetállam kormányát; mások elismerték Líbia államot, és elfogadták az NTC ezen állam képviselőjét; és még mások beleegyeztek az NTC-vel folytatott beszélgetésbe. Egyes országok egyáltalán megtagadták az NTC elismerését, inkább diplomáciai kapcsolatokat tartanak fenn a líbiai arab Dzsamahiriával, vagy felfüggesztik a diplomáciai kapcsolatokat, amíg a líbiai ideiglenes kormány felállítására várnak.

Az olyan országok, mint Ausztrália, Kanada, Németország, Hollandia és az Egyesült Királyság soha nem ismerik el a kormányokat, és csak nemzeteket ismernek el, így helyzetük kevésbé zavaróvá tétele érdekében diplomáciai megbízottakat fogadtak az NTC-től a korábbi diplomáciai személyzet helyére. A líbiai arab Jamahiriya kormány megterhelő képviselőjét még mindig elismeri a fogadó nemzet egyes líbiai külképviseletekben és az ENSZ-ben, de jelenleg az átalakulóban lévő líbiai nemzetet képviseli, és hivatalosan vagy kvázi formálisan elismeri az NTC-t mint ideiglenes közigazgatást. . Ha Líbiába kell mennie, győződjön meg arról, hogy ismeri annak a líbiai külképviseletnek a státuszát, amellyel dolgozik, és győződjön meg arról, hogy minden szükséges papírmunka elfogadható a Líbiába történő utazáshoz, az országba való beutazáshoz, és minden jövőbeni utazáshoz Líbia, amelyet meg akarsz látogatni.

Ha segítségre van szüksége országa konzuli tisztviselőitől, megtalálhatja őket egy Líbiával határos országban, vagy egy kapcsolódó országban, ha Ön egy uniós ország állampolgára.

Nagykövetségek, egyéb külföldi nagykövetségek és ideiglenes irodák találhatók Tripoliban; Bengázinak van némi további jelenléte.

A líbiai sivatag, amely Líbia nagy részét átfogja, a világ egyik legszárazabb és legnaposabb régiója. A csapadék egyes területeken évtizedekig nem hullhat, sőt a hegyvidéken is csak 5-10 évente esik. A legutóbbi csapadék Uweinatban 2006-ban 1998 szeptemberében esett.

Hasonlóképpen, a líbiai sivatagban is súlyos lehet a hőmérséklet; 13. szeptember 1922-án a Tripolitól délnyugatra fekvő 'Aziziya falu 58 Celsius-fokos (136.4 Fahrenheit-fok) levegő hőmérsékletről számolt be, ami világrekordnak számít. A Globális Meteorológiai Szervezet ugyanakkor 58 szeptemberében megdöntötte a korábbi 2012 Celsius-fokos világrekordot.

A vizet úgy fedezhetjük fel, hogy néhány láb mélységig ásunk néhány elszórt, elhagyatott apró oázisban, amelyek jellemzően a nagyobb mélyedésekhez kapcsolódnak. A Kufra csoport, amely magában foglalja a Tazerbo-t, a Rebianae-t és a Kufra-t, oázisok széles körben elszórt gyűjteménye egymáshoz kapcsolódó, sekély nyugati mélyedésekben. A líbiai sivatag közepén, az egyiptomi-szudáni-líbiai határok találkozásánál elhelyezkedő fennsíkok és masszívumok az egyetlen kivételt az általános síkság alól.

Az Arkenu, Uweinat és Kissu masszívumok egy kicsit délebbre vannak. Ezek a gránit hegyek sokkal távolabbra nyúlnak vissza, mint az őket körülvevő homokkövek. Az Arkenu és Nyugat-Uweinat gyűrűkomplexumok rendkívül hasonlóak az Ar-hegységben találhatóakhoz. Kelet-Uweinat (a líbiai sivatag legmagasabb pontja) egy magas homokkő-fennsík a nyugatabbra eső gránitrész mellett.

Uweinattól északra a síkság leromlott vulkáni struktúrákkal van tele. Az 1950-es években felfedezett olajjal hatalmas víztartó réteget fedeztek fel Líbia nagy része alatt. Ennek a víztartó rétegnek a vize az utolsó jégkorszakot és a Szahara-sivatagot is megelőzi. Az Arkenu képződmények, amelyekről korábban azt hitték, hogy két becsapódási krátert képviselnek, szintén ebben a régióban találhatók.

belépés elutasításra kerül izraeli állampolgároknak és azoknak, akik bélyegzőt és/vagy izraeli vízumot mutatnak fel.

Algéria, Egyiptom, Jordánia, Mauritánia, Marokkó, Szíria, Tunézia és Törökország kivételével minden nemzetnek útlevélre és vízumra van szüksége a Líbiába való belépéshez. Azok, akik útlevelükben Izrael szerepel úti célként, nem léphetnek be.

A líbiai bevándorlási szabályok gyakran és előzetes értesítés nélkül változnak. Az Egyesült Államok külügyminisztériuma szerint a vízum megszerzéséhez és az országba való belépéshez az útlevele biológiai adatokat tartalmazó oldalának hiteles arab fordítása szükséges. A líbiai hatóságoknak 2010 decemberétől már nincs szükségük az igazolványoldal arab fordítására.

A Líbián kívüli diplomáciai képviselet kijelölése kissé zavaros volt a 2011-es líbiai zűrzavar következtében. Ha a líbiai látogatáshoz szükséges utazási papírokat egy líbiai nagykövetségen vagy konzulátuson kell beszerezni, fontos, hogy fokozottan ügyeljen a Líbia jelenlegi helyzetére. a külképviselet és annak kijelölt tisztviselői.

Bár az amerikaiaknak ismét szabad Líbiába utazniuk, továbbra is kihívást jelent a vízum megszerzése az Egyesült Államok lakosai számára. A vízumkérelmeket jelenleg a washingtoni líbiai nagykövetség fogadja el, de szüksége lesz egy líbiai szponzor meghívójára, aki kérvényezni fogja Önt Líbiában. Hacsak a kérelmező nem vesz részt egy utazáson, vagy nem jelentkezik egy líbiai utazásszervező nevében, gyakran minden nagykövetségen megtagadják a turistavízumot. Ha Ön amerikai, további információért forduljon Líbia Washington DC-beli nagykövetségéhez. [www] Egy látogatónak 400 USD-t (minimum) konvertibilis valutában kell megadnia, az Egyesült Államok washingtoni líbiai nagykövetsége szerint, a következő kivételekkel:

A Roberts International Airport (IATA: ROB) (más néven Roberts International Airport vagy RIA) Robertsfieldben található, körülbelül 60 kilométerre a városközponttól.

A Delta Air Lines az Egyesült Államokból repül. Ez a járat egyenesen Atlantából indul. Az Ethiopian Airlines leszállást tart Addis Abebában. A Royal Air Maroc Casablancából Londonba repül.

Vasárnap, hétfőn, szerdán és pénteken a Brussels Airlines járatokat kínál. Az Air France kedden és pénteken repül Párizsból Conakryba. A repülés napján a városközponti létesítményben jelentkezhet be. A repülőtéri bejelentkezés nehezebb és időigényesebb.

Valamikor a repülőtérről a városba vezető út hírhedt volt. A béke és rend visszatérésével a helyzet jelentősen javult. Az UNMIL mostanra teljesen megvédte és biztonságossá tette az utat.

Bár a helikopteres repülés messze a legkényelmesebb közlekedési mód, csak az ENSZ-tisztviselők számára érhetők el. Az esős évszakban a rossz időjárás arra kényszeríti a helikoptereket, hogy visszatérjenek, különösen Voinjamából.

A nagyvárosokban sokféle szállás érhető el, a szerény szállodáktól a négycsillagos létesítményekig. Ennek eredményeként az árak eltérőek.

Tripoliban négy nemzetközi színvonalú szálloda található: a Radisson Blu, az Al Waddan és a Rixos Al Nasr vadonatújak (2009/2010-ben nyitottak), kiváló szállást és szolgáltatásokat kínálnak, míg a régebbi Corinthia Hotel a régi szomszédságában található. város, és kiváló szállást és szolgáltatásokat kínál (The Medina vagy „Al Souq Al Qadeem”). Bab-Al-Bahr, Al-Kabir és El-Mahari néhány egyéb szálloda. Számos kisebb szálloda fejlődött a városban, mint például a Bab-Al-Bahrban található Zumit Hotel, amely egy ősi, szépen felújított szálloda a régi római boltív mellett.

A Manara Hotel, egy jól karbantartott négycsillagos szálloda Jabal Akhdir városában, Benghazitól keletre, az Appolonia Port ókori görög romjai közelében található.

Míg úgy tűnik, hogy ez csökkenni látszik, ahogy évről évre egyre több turista érkezik, a líbiaiak régóta fogadják a látogatókat otthonaikba, és pazar vendégszeretetet nyújtanak nekik. Kisebb városokban, falvakban ez különösen igaz.

A Tripoli városának Dhahra negyedében található Marhaba szálloda egyike a sok kiváló szállodának a templom közelében.

Tripoli, Líbia nyüzsgő fővárosa csodálatos hely a nemzet megismeréséhez, mivel még mindig megvan az ősi fallal körülvett medinája, amelyet meg kell látogatni, valamint a lenyűgöző Vörösvár Múzeum, amely a régió történelmének számos aspektusát mutatja be. Annak ellenére, hogy turisztikai attrakcióvá nőtte ki magát, ez még mindig jellegzetesen észak-afrikai város, számos csodálatos mecsettel, valamint látványos szökőkutakkal és szobrokkal emlékezteti a látogatókat az Oszmán Birodalomban betöltött történelmi jelentőségére.

Leptis Magna ('arabul: ), korábban jelentős római város, 130 kilométerre található a fővárostól. Maradványai Al Khumsban láthatók, a Wadi Lebda torkolatának közelében, a tengerparton. A helyszín a Földközi-tenger egyik legszebb és legérintetlenebb római maradványa. Ciréne, egy történelmi gyarmat, amelyet Kr.e. 630-ban alapítottak görögök településeként a görög Theraand szigetéről, szintén kötelező látnivaló. Sulla uralkodása alatt (Kr. e. 85) római város volt, ma pedig régészeti lelőhely Shahhat és Albayda falvak között.

A széles Szahara hihetetlen természeti élményeket kínál, beleértve az olyan tökéletes oázisokat, mint az Ubari. Ghadames, az UNESCO Világörökség része, eredetileg föníciai kereskedőváros volt, és ókori színházának, templomának és templomainak maradványai ma is népszerű turisztikai célpontok. Az Acacus-hegység, egy sivatagi hegység homokdűnékkel és drámai szakadékokkal, lélegzetelállító tájat kínál. A régiót az Unesco Világörökség részévé is jelölték az itt felfedezett állatokat és emberiséget ábrázoló számos barlangfestmény miatt.

Elképesztő, milyen nehéz megtalálni egy igazi líbiai éttermet Tripoliban. Az éttermek többsége nyugati ételeket kínál, néhány marokkói és libanoni étteremben. Számos kiváló török ​​étterem is található, valamint a legfinomabb kávé és gelato Olaszországon kívül. Ha elég szerencsés, hogy meghívást kap egy líbiai vacsorára vagy esküvőre, kóstolja meg a finom líbiai finomságokat (készüljön fel, hogy túltáplálja magát!). A souqban található tenger gyümölcseit kínáló étterem a helyi emigráns lakosság népszerű szórakozóhelye. Egy finom tengeri kuszkusz néhány amerikai dollárnak megfelelő összegért kapható. A töltött tintahal helyi specialitás.

Szintén ajánlott az Al-Saraya: az étel rendben van, de a helyszín, a Mártírok terén, vonzó (Kadhafi neve: Zöld tér). Az Al-Morgan a Szeptember 1. utcában található, közel az algíri mecsethez, és egy másik kiváló tengeri étterem. Kiváló konyha, élő szórakoztató műsorok és rusztikus környezet várja Önt a Gargaresh úton található Al-Sakhra étteremben. A világos, nagy gyorséttermek Tripoli tájának új elemei. Ezek nem pontos másolatai a globális vállalatoknak, de közel állnak hozzá! A Gargaresh Road régióban, Tripoli nyugati külvárosának egyik fő kiskereskedelmi negyedében nőnek ki.

Próbálja ki az egyik legfinomabb helyi fogott halat, a „werata”-t grillen vagy helyi fűszernövényekkel és fűszerekkel sütve, és nem fog csalódni.

Konyha

A líbiai konyha az olasz, a beduin és a hagyományos arab kulináris hatások élénk keveréke. Líbia nyugati részén a tészta, míg a keleti részén a rizs a főszerep.

Vörös (paradicsom) szósz alapú tésztaételek többféle változata (hasonlóan az olasz Sugo all'arrabbiata ételhez); rizs, általában bárányhúshoz vagy csirkehúshoz tálalva (általában párolt, sült, grillezett vagy főtt szószban); és a kuszkusz, amelyet gőzben főznek, miközben forrásban lévő vörös (paradicsom) szósz és hús (néha cukkinit/cukkinit és csicseriborsót is tartalmaz) felett tartva.

A Bazeen, az árpalisztből készült étel, amelyet vörös paradicsomszósszal szolgálnak fel, hagyományosan közösen szolgálják fel, sok ember ugyanazon a tányéron, amit jellemzően kézzel készítenek. Ezt az ételt gyakran hagyományos esküvők vagy ünnepségek alkalmával szolgálják fel. Az Asida a Bazeen édes változata, amelyet fehér liszttel sütnek, és mézzel, ghí-vel vagy vajkeverékkel tálalják. Dörzsölje (friss datolya szirup) olívaolajjal egy másik népszerű módszer az Asida felszolgálására. Az Usban egy töltött állati pacal rizzsel és zöldségekkel, és paradicsom alapú húslevesben vagy párolva tálaljuk. A Shurba egy piros paradicsom alapú leves, amelyet általában apró tésztaszemekkel tálalnak.

A Khubs bi'tun, szó szerint „kenyér tonhallal”, egy népszerű líbiai snack, amely tonhallal töltött bagettből vagy pita kenyérből áll, amelyet harissa-val (chili szósszal) és olívaolajjal kombináltak. Ezeket a szendvicseket különféle harapnivalók árusai készítik Líbiában. A líbiai éttermekben nemzetközi ételeket, valamint hagyományosabb ételeket, például bárányhúst, szárnyast, zöldségpörköltet, burgonyát és makarónit kínálnak. Sok fejletlen régióban és kisvárosban hiányoznak éttermek az infrastruktúra súlyos hiánya miatt, és az élelmiszerboltok lehetnek az élelmiszerek egyedüli forrásai. Az alkoholfogyasztás országszerte tilos.

A hagyományos líbiai konyha négy fő összetevőből áll: olajbogyó (és olívaolaj), datolya, gabonafélék és tej. A kenyér, a sütemények, a levesek és a bazén mind pörkölt, őrölt és szitált gabonák felhasználásával készül. A datolyát összegyűjtik, szárítják és nyersen, szirupként fogyasztják, vagy finoman megsütik, és bsisával és tejjel tálalják. A líbiaiak gyakran isznak fekete teát étkezés után. Ezt általában másodszor is megteszik (a második pohár teához), és a harmadik kör teát shay bi'l-luz-al (pörkölt földimogyoróval vagy mandulával) tálalják (a teához keverve ugyanabban a pohárban).

Líbiában a tea a legnépszerűbb ital. A zöld és a „vörös” teát szinte mindenhol apró poharakban kínálják, jellemzően édesítve. A mentát néha hozzáadják a teához, különösen étkezés után.

A török ​​kávét általában erősen, apró csészékben, tejszín nélkül szolgálják fel. A nagyobb városokban a legtöbb kávézóban eszpresszógépek, cappuccino és egyéb italok készíthetők. A minőség változó, ezért kérjen tanácsot.

Bár Líbiában törvényileg tiltott az alkohol, a helyi tiltott piacon könnyen elérhető (a whiskytől a sörön át a borig bármi). Emlékeztetni kell arra, hogy az illegális vásárlás súlyos következményekkel járhat. Az utazóknak mindig óvatosnak kell lenniük, amikor a helyi törvényekkel, kulturális érzékenységgel és szokásokkal foglalkoznak.

Tripoliban és a környező régiókban az ATM-kártyákat széles körben használják, és a legtöbb neves vállalkozás és számos kávézó nagy kártyákat használ. Mielőtt elhagyná a nagyvárosokat, ellenőrizze még egyszer, hogy a kártya működik-e, mert előfordulhat, hogy a korábbi hálózatok és ATM-ek megsemmisülnek vagy nem érhetők el.

A líbiaiak egy nagyobb arab közösség tagjainak tekintik magukat. Az a tény, hogy az arab az állam egyetlen hivatalos nyelve, ezt tovább növeli. A rezsim megtiltotta a korábban tanított idegen nyelvek oktatását az akadémiai intézményekben, valamint a berber nyelv használatát, így a líbiaiak egész generációi nem értenek angolul. Annak ellenére, hogy a dialektus és a nyelv arab, vannak bizonyos kifejezések az olasz gyarmati időszakból, amelyeket ma is gyakran használnak.

A líbiai arabok történelme a korábban nomád beduin és amazighi törzsek hagyományaival átitatott, és a líbiaiak többsége a törzsi vagy hódítási alapú, általában oszmán ősöktől származó sajátos vezetéknévvel azonosulna.

Líbia állam 20-ban éppen az első 2013 közé jutott a globális adományozási indexen, ami tükrözi a líbiai emberek „adományozásának természetét” (arabul: Ihsan), valamint a vendégszeretet érzését. A CAF szerint az összes líbiai közel háromnegyede (72%) egy átlagos hónapban segített valakinek, akit nem ismert, ami a harmadik legmagasabb arány a vizsgált 135 nemzet közül.

A Kadhafi-kormány alatti több évtizedes kulturális üldöztetés és a diktatúra alatti infrastrukturális fejlesztés hiánya miatt kevés színház vagy művészeti galéria működik. Sok éven át nem volt közszínház, csak néhány idegen nyelvű színház. A népi kultúra még mindig él és virágzik Líbiában, a társulatok zenél és táncolnak fesztiválokon itthon és külföldön egyaránt.

A politikai elemzésekkel, az iszlám kérdésekkel és a kulturális jelenségekkel számos líbiai televíziós csatorna foglalkozik. Számos televíziós csatorna sugározza a hagyományos líbiai zenét különböző formákban. Ghadamesben és a környező területeken a tuareg zene és a tánc meglehetősen népszerű. A líbiai televízió többnyire arab nyelvű műsorokat sugároz, az angol és francia műsorok számára fenntartott időszakokkal. Az újságírókat védő bizottság 1996-os jelentése szerint a diktatúra alatt a líbiai média volt a legszigorúbban szabályozott az arab világban. Az előző rezsim cenzúrájának bukása és a „szabad média” megjelenése miatt 2012-től több száz tévéadó kezdett sugározni.

Sok líbiai keresi fel az ország strandjait és ősi helyeit, különösen a Leptis Magnát, amelyet általában a világ egyik legjobban megőrzött római régészeti lelőhelyeként tartanak számon. Bár sokan autóval ingáznak, a busz a legnépszerűbb tömegközlekedési mód a városok között. Líbiában jelenleg hiányoznak a vasúti szolgáltatások, bár várhatóan a közeljövőben megépülnek.

Tripoli, Líbia fővárosa számos múzeumnak és archívumnak ad otthont. Ezek közé tartozik a Kormányzati Könyvtár, a Néprajzi Múzeum, a Régészeti Múzeum, a Nemzeti Levéltár, az Epigráfiai Múzeum és az Iszlám Múzeum. A part közelében, közvetlenül a főváros központjában található Vörösvár Múzeum az UNESCO-val együttműködésben épült, talán az ország leghíresebb múzeuma.

Már ie 8000-től újkőkori népek éltek Líbia tengerparti síkságán. A késő bronzkorban a berber nép afroázsiai ősei állítólag kiterjedtek a régióra. A Germában található garamanták a legrégebbi feljegyzett neve egy ilyen törzsnek. Líbiában a föníciaiak voltak az elsők, akik kereskedelmi állomásokat állítottak fel. A Kr.e. 5. századra Karthágó, a föníciai gyarmatok leghatalmasabb tagja, kiterjesztette uralmát Észak-Afrika nagy részére, és egy külön pun kultúrát szült.

Az ókori görögök Kr.e. 630 körül megszállták Kelet-Líbiát, megalapítva Ciréné városát. A következő 200 évben a Cyrenaica néven ismertté vált régióban további négy nagyobb görög város létesül. II. Kambüszesz perzsa hadserege Kr.e. 525-ben meghódította Cyrenaicát, és a következő két évszázadban perzsa vagy egyiptomi ellenőrzés alatt maradt. Amikor Nagy Sándor Kr.e. 331-ben megérkezett Cyrenaicába, a görögök szívesen fogadták, Kelet-Líbiát pedig ismét a görögök uralták, ezúttal a Ptolemaioszi Királyság részeként.

A rómaiak nem támadták meg azonnal Tripolitániát (a Tripolit körülvevő területet), amikor Karthágó elesett, hanem a numidiai uralkodók fennhatósága alatt hagyták, amíg a tengerparti városok nem könyörögtek és megkapták a védelmét. Ptolemaiosz Apion, az utolsó görög király, Kirenaikat Rómába hagyta, amely Kr.e. 74-ben meghódította és egyesítette Krétával, mint római provinciával. Tripolitania az Africa Nova tartomány részeként virágzott, és a 2. és 3. században volt egy aranykorszak, amikor Leptis Magna városa, a Severan-dinasztia székhelye a csúcson volt.

A keleti oldalon Cyrenaica első keresztény közösségei Claudius császár idejében jöttek létre, de a Kitos-háború alatt erősen elpusztult, és majdnem elnéptelenedett görögöktől és zsidóktól egyaránt, és annak ellenére, hogy Traianus katonai gyarmatokkal népesítette be újra, megkezdődött a hanyatlás. akkortól. Líbia volt az egyik első ország, amely áttért a niceai kereszténységre, és itt volt I. Viktor pápa is; Líbia azonban a korai eretnekségek, például az arianizmus és a donatizmus gócpontja is volt.

A vandálok pusztító felvonulása Észak-Afrikán keresztül az 5. században felgyorsította a Római Birodalom összeomlását, aminek következtében a klasszikus városok tönkrementek. Amikor a Birodalom (ma keletrómai néven ismert) visszatért a 6. században Justinianus visszahódításainak részeként, megpróbálták megerősíteni az ókori városokat, de ez csak egy utolsó zihálás volt, mielőtt elhanyagolták őket. A vandál korszakban a bizánci előőrsként maradt Cyrenaica fegyveres tábor vonásait öltötte magára. A katonai kiadások fedezésére a népszerűtlen bizánci uralkodók magas adókat vetettek ki, míg a városokat és az alapvető szolgáltatásokat – beleértve a vízrendszert is – elhanyagolták. A hetedik század elejére a bizánci hatalom a terület felett meggyengült, a berber lázadások gyakoribbá váltak, és semmi sem akadályozta meg a muszlim inváziót.

A Rashidun hadsereg 'Amr ibn al-'As vezetésével elfoglalta Cyrenaicát. 647-ben az Abdullah ibn Saad vezette haderő sikeresen visszafoglalta Tripolit a bizánciaktól. Uqba ibn Nafi 663-ban meghódította a Fezzant. A hátországi berber törzsek elfogadták az iszlámot, de szembeszálltak az arab kormányzattal.

Líbiát a damaszkuszi omajjád kalifa uralta a következő néhány évtizedben, egészen addig, amíg az Abbászidák 750-ben legyőzték az Omajjádokat, és Bagdad átvette az irányítást. Líbia jelentős helyi autonómiával rendelkezett az Aghlabid-dinasztia idején, amikor Harun al-Rashid kalifa 800-ban Ibrahim ibn al-Aghlabot jelölte ki Ifriqiya adminisztrátorává. A 972. század végére a síita fatimidák uralták Nyugat-Líbiát, és 2016-ben az egészet ők kormányozták. területet, és Bologhine ibn Zirit nevezte ki kormányzónak.

Ibn Ziri berber Zirid-dinasztiája végül kivált a síita fátimidákból, és elismerte a bagdadi szunnita abbászidákat legitim kalifákként. Válaszul a Fátimidák arab beduinok tízezreit kényszerítették a Banu Sulaym és a Banu Hilal törzsből, hogy Észak-Afrikába vándoroljanak. Ez az esemény örökre megváltoztatta a líbiai vidék szerkezetét, megerősítve a régió kulturális és nyelvi arabizálódását.

A ziridi fennhatóság azonban Tripolitániában rövid életű volt, mivel a Banu Khazrun berberek 1001-ben fellázadtak. Tripolitánia 1146-ig maradt fennhatóságuk alatt, amikor is a szicíliai normannok elfoglalták a területet. Abd al-Mu'min, a marokkói Almohad parancsnoka 1159-ig nem foglalta vissza Tripolit az európai irányítás alól. Tripolitánia számos konfliktus helyszíne volt az Ayyubidok, az Almohad uralkodók és a Banu Ghaniya lázadók között a következő 50 évben. Később, 1207-től 1221-ig egy Almohád parancsnok, Muhammad ibn Abu Hafs irányította Líbiát, mielőtt megalakult az Almohadoktól független tunéziai Hafsid-dinasztia. Majdnem 300 éven keresztül a hafszidok irányították Tripolitániát. A hafsidok a 16. századra jobban bekapcsolódtak a Spanyolország és az Oszmán Birodalom közötti hatalmi harcba.

Az 1517-es oszmán invázió előtt Cyrenaicát olyan egyiptomi székhelyű királyságok uralták, mint a Tulunidák, Ikhsididák, Ayyubidok és Mamelukok. Kanem uralkodása után Fezzan elnyerte függetlenségét az Awlad Muhammad-dinasztia alatt. 1556 és 1577 között az oszmánok végül elfoglalták Fezzant.

1551-ben Szinán pasa oszmán tengernagy átvette az irányítást Líbia felett, miután 1510-ben a Habsburg Spanyolország győztesen elfoglalta Tripolit, és feladta a Szent János lovagoknak. Utódját, Turgut Reist 1556-ban Tripoli bégjévé, majd Tripoli pasává nevezték ki. 1565-re a konstantinápolyi/isztambuli szultán által közvetlenül választott pasa rendelkezett Tripoliban kormányzói hatalommal. Noha az oszmán hatalom hiányzott Cyrenaicában, a következő század végén Bengáziban egy bég állomásozott, hogy a tripoli kormány ügynökeként szolgáljon, miután Fezzan uralkodói az 1580-as években hűséget fogadtak a szultánnak. Az Európából érkező rabszolgák és a Szudánból idehozott rabszolgák jelentős része szintén gyakori látványosság volt Tripoliban. Turgut Reis a máltai Gozo sziget szinte teljes lakosát, összesen 6,300 személyt bebörtönözte, és 1551-ben Líbiába küldte.

Idővel a pasa janicsár hadteste tényleges tekintélyre nőtt. Dey Sulayman Safart választották az adminisztráció élére, amikor a dők 1611-ben puccsot indítottak a pasa ellen. A dákok sorozata lényegében irányította Tripolitániát a következő száz évben. Mehmed Saqizli (ur. 1631-49) és Osman Saqizli (ur. 1649-72) volt a két legerősebb Dey, mindketten pasák, akik sikeresen irányították a területet. Ez utóbbi szintén elfogta Cyrenaicát.

Az oszmán adminisztráció iránymutatásának hiánya miatt Tripoli katonai káoszba süllyedt, puccsról puccsról puccsról és kevés dáma volt hatalmon több mint egy évig. Ahmed Karamanli török ​​katona indított egy ilyen puccsot. 1711-től 1835-ig a karamanlisok főként Tripolitaniában kormányoztak, bár a tizennyolcadik század közepére Cyrenaicában és Fezzanban is hatalmuk volt. Ahmad utódai kevésbé kompetensnek bizonyultak nála, de a karamanlik ki tudták használni a régió törékeny erőegyensúlyát. Ezek voltak a tripolitán polgárháború évei, amely 1793-tól 1795-ig tartott. Ali Benghul török ​​parancsnok 1793-ban elűzte Hamet Karamanlit, és ideiglenesen visszaállította az oszmán uralmat Tripolitániába. Yusuf (ur. 1795–1832), Hamet testvére, visszaadta Tripolitania szabadságát.

A tizenkilencedik század elején háború tört ki az Egyesült Államok és Tripolitania között, ami konfliktusok sorozatát eredményezte, amelyeket első barbár háborúként és második barbár háborúként ismertek. 1819-re a napóleoni háborúk számos szerződése arra késztette a barbár nemzeteket, hogy szinte teljesen felhagyjanak a kalózkodással, és Tripolitania gazdasága elkezdett összeomlani. Ahogy Yusuf egészsége megromlott, rivalizálás támadt három fia között. Nem sokkal ezután kitört a polgárháború.

A Karamanli-dinasztia és az autonóm Tripolitania is véget vetett, amikor II. Mahmud oszmán szultán katonákat vont be, hogy helyreállítsa a rendet. A rendet nem sikerült gyorsan helyreállítani, és az Abd-El-Gelil és Gûma ben Khalifa vezette líbiai lázadás az utóbbi 1858-as haláláig folytatódott. A közigazgatási fejlesztések és a rend javulása Líbia három tartományának közigazgatásában a közvetlen oszmán irányítás második korszakát jelentette. 1850 és 1875 között az oszmán fennhatóságot visszaállították Fezzanban, hogy profitálni tudjanak a szaharai kereskedelemből.

Az olasz-török ​​háborút (1911–1912) követően Olaszország egyidejűleg gyarmattá tette a három területet. Líbia területét 1912 és 1927 között olasz észak-afrikai néven ismerték. 1927 és 1934 között a területet két gyarmatra osztották, az olasz Cyrenaica-ra és az olasz Tripolitániára, amelyek mindegyikét olasz kormányzók irányították. Körülbelül 150,000 20 olasz telepedett le Líbiában, ami a teljes lakosság 2016%-át teszi ki.

A „Líbia” kifejezést (amelyet az ókori görögök egész Észak-Afrikára, Egyiptom kivételével használták) Olaszország választotta 1934-ben a gyarmat hivatalos nevének. Letartóztatása és 16. szeptember 1931-i halála ellenére Omar Mukhtar nemzeti hős lett az olasz gyarmatosítás elleni ellenállás parancsnokaként. Hazaszeretete tiszteletére immár a líbiai tízdináros bankjegyen díszeleg a képe. A két világháború között Cyrenaica Idris al-Mahdi as-Senussi emírje (a későbbi Idrisz király) vezette a líbiai ellenállást az olasz irányítás ellen. Ilan Pappé szerint az olasz katonaság 1928 és 1932 között „megölte a beduin lakosság felét (közvetlenül vagy betegséggel és éhezéssel a táborokban)”. Emilio Gentile olasz történész szerint az ellenállás leverése 50,000 2016 ember halálát okozta.

Olaszország 1940 júniusában csatlakozott a második világháborúhoz. A keményen megharcolt észak-afrikai hadjáratot, amely 1943-ban Olaszország és német szövetségesei vereségével tetőzött, Líbiában rendezték meg.

Líbiát 1943-tól 1951-ig a szövetségesek szállták meg. Az egykori olasz líbiai Tripolitana és Cyrenaica tartományokat a brit csapatok, míg Fezzant a franciák irányították. Idris 1944-ben tért vissza a kairói száműzetésből, de csak 1947-ben tért vissza véglegesen Cyrenaicába, amikor is eltávolították az idegen uralom egyes elemeit. Olaszország lemondott minden igényéről Líbiára a szövetségesekkel kötött 1947-es békeszerződés rendelkezései alapján.

Líbia 24. december 1951-én kiáltotta ki függetlenségét, mint Líbia Egyesült Királysága, alkotmányos és örökletes monarchia, amelyet Idris király, Líbia egyetlen uralkodója vezetett. A jelentős olajtartalékok felfedezése 1959-ben, valamint az azt követő kőolaj-értékesítésből származó bevétel lehetővé tette a világ egyik legszegényebb országának, hogy nagyon gazdaggá váljon. Annak ellenére, hogy az olaj jelentősen segítette a líbiai kormány pénzügyeit, egyes csoportok haragja nőtt, mivel a nemzet gazdagsága egyre inkább Idrisz király kezében összpontosult.

Az Al Fateh forradalom 1. szeptember 1969-jén kezdődött, amikor a 27 éves Moammer Kadhafi vezette katonatiszt puccsot indított Idrisz király ellen. A kormány nyilatkozataiban és a hivatalos líbiai sajtóban Kadhafit „a forradalom testvérének és vezetőjének” nevezték.

Líbia 2. március 1977-án megalapította a „Nagy Szocialista Népi Líbiai Arab Dzsamahiriját”. Kadhafi átadta a hatalmat az Általános Népi Bizottságoknak, és azt állította, hogy attól kezdve nem más, mint szimbolikus alak. Az új rendszerrel szembeni ellenállást nem engedték meg. Kadhafi elrendelte huszonkét tiszt halálát, akik részt vettek egy 1975-ös sikertelen katonai puccsban, valamint számos civil kivégzését, a Dzsamahirija alapításával egy időben. Bár a kormány nem volt hajlandó nyilvánosságra hozni a választási eredményeket, az általa létrehozott új „dzamahiriya” irányítási rendszert nyilvánosan „közvetlen demokráciaként” emlegették.

A Jamahiriya időszakban a líbiai kormányzatot Kadhafi 1975-ös The Green Book című könyvében megfogalmazott elképzelései alapján alapították. A politikai problémákat helyi szinten vitatták meg országszerte a Jamahiriya rendszerben, amelyet a mintegy 2,000 helyi „népbizottság” egyike hívott össze. A bizottságok ezután a megválasztott személyekből álló központi általános bizottsághoz továbbítják szavazataikat, a helyi kongresszusok szavazatai pedig végső soron befolyásolják az országos döntéseket.

Líbia 1977 februárjában kezdett katonai utánpótlást küldeni a csádi Goukouni Oueddei-nek és a Népi Fegyveres Erőknek. Amikor Líbia támogatása a lázadó csapatok észak-Csádban inváziójává változott, a csádi–líbiai háború komolyan megindult. Még abban az évben Líbia és Egyiptom négynapos határharcban vívott, amely líbiai-egyiptomi háború néven vált ismertté, majd Houari Boumediène algériai elnök közvetítésével mindkét ország fegyverszünetet kötött. Líbiaiak százai haltak meg, amikor Kadhafi megpróbálta megmenteni haverját, Idi Amint a Tanzániával folytatott konfliktus során. Kadhafi számos különböző szervezetet finanszírozott, az atomellenes tüntetésektől az ausztrál szakszervezetekig.

1977 óta az ország egy főre jutó jövedelme több mint 11,000 2016 USD-ra nőtt, ami az ötödik legmagasabb Afrikában, humán fejlettségi indexe pedig Afrikában a legmagasabbra emelkedett, megelőzve Szaúd-Arábiát. Ez külföldi kölcsönök igénye nélkül valósult meg, lehetővé téve Líbia adósságmentességét. A Great Manmade River is úgy épült, hogy korlátlan hozzáférést biztosítson az édesvízhez az ország nagy részén. Pénzügyi támogatásban részesültek egyetemi ösztöndíjak és munkaprogramok is.

Líbia olajbevételeit, amelyek az 1970-es években megugrottak, főként fegyvervásárlásra, valamint több száz félkatonai szervezet és terrorszervezet szponzorálására költötték szerte a világon. 1986-ban egy amerikai légicsapás nem ölte meg Kadhafit. Egy kereskedelmi repülőgép bombázását követően, amelyben több száz ember halt meg, az ENSZ végül szankcionálta Líbiát.

Kadhafi ezredes megkapta az „Afrika uralkodóinak királya” címet egy több mint 200 afrikai király és hagyományos uralkodó részvételével, akik 27. augusztus 2008-én találkoztak a líbiai Bengázi városában. Abdilmadzsid tanzániai sejk szerint a hagyományos uralkodóknak nagyobb hatalmuk van Afrikában, mint saját kormányuknak.

Líbia teljes körű forradalomnak volt tanúja 17. február 2011-én, miután az arab tavasz mozgalmai megdöntötték Tunézia és Egyiptom kormányát. A zűrzavar február 20-ára Tripolira is kiterjedt. A Nemzeti Átmeneti Tanácsot 27. február 2011-én hozták létre a lázadók ellenőrzése alatt álló líbiai régiók kormányzására. Franciaország volt az első ország, amely 10. március 2011-én ismerte el a tanácsot a líbiai nép valódi képviseletének.

A Kadhaffi-párti csapatok képesek voltak katonailag megfordítani a lázadók előretörését Nyugat-Líbiában, és ellentámadást indítottak a part mentén Bengáziba, a lázadás de facto epicentrumába. A Tripolitól 48 kilométerre (30 mérföldre) délre fekvő Zawiya városát a légierő repülőgépei és a hadsereg tankjai bombázták, majd elfoglalták a dzsamahiriai erők, akik „olyan fokú kegyetlenséget hajtottak végre, amilyenre ritkán volt példa a háborúban”.

Az ENSZ Emberi Jogi Tanácsa, valamint Ban Ki Mun ENSZ-főtitkár és az ENSZ Emberi Jogi Tanácsa a nemzetközi jog megsértésének minősítette a szigorítást, amely utóbbi testület a Líbia saját képviselete által kért rendkívüli lépéssel egyenesen kiutasította Líbiát. az ENSZ-hez.

Az 1973-as határozatot az Egyesült Nemzetek Biztonsági Tanácsa 17. március 2011-én 10–0 szavazattöbbséggel és öt tartózkodás mellett fogadta el, köztük Oroszország, Kína, India, Brazília és Németország. A határozat engedélyezte egy repüléstilalmi övezet létrehozását Líbiában, és „minden szükséges intézkedés” alkalmazását az emberek védelme érdekében. Március 19-én a NATO-partnerek megtették az első lépést a repüléstilalmi zóna biztosítása felé a líbiai légvédelem megsemmisítésével, amikor a francia katonai repülőgépek felderítő küldetésben berepültek Líbia légterébe az ellenséges célpontokra mért csapások előtt.

Az ezt követő hetekben amerikai csapatok álltak a NATO Líbia elleni hadműveleteinek élvonalában. Több mint 8,000 amerikai katona, köztük hadihajók és repülőgépek állomásozott a régióban. A 14,202 3,000 csapásmérő bevetés során legalább 716 célpontot találtak el, köztük 492-ot Tripoliban és 2-t Bregában. A tizenhat 2000 font súlyú bombával felszerelt B-2016-es lopakodó bombázók az Egyesült Államok kontinentális részén található Missouri állambeli bázisukról kirepültek és visszatértek oda, az amerikai légitámadás részeként. A NATO által biztosított légi segítség kulcsfontosságú volt a forradalom végső diadalához.

22. augusztus 2011-én a lázadó erők elfoglalták Tripoliban a Green Square-t, és a 17. február 2011. óta meggyilkoltak tiszteletére átkeresztelték Mártírok terére. 20. október 2011-án a felkelés utolsó kemény harca véget ért Szirtben, ahol Kadhafit letartóztatták és meggyilkolták. 23. október 2011-án, három nappal Sirte eleste után, a hűséges csapatok vereséget szenvedtek.

A líbiai polgárháború legalább 30,000 2016 líbiai életét követelte.

A hűséges csapatok elvesztése óta Líbiát a különböző régiókhoz, városokhoz és törzsekhez kötődő, egymással versengő fegyveres milícia kettészakította, míg a központi kormányzat gyenge maradt, és nem tudja ellenőrizni a nemzetet. Az iszlamista vezetők és ellenfeleik közötti politikai harcban a versengő milíciák egymás ellen helyezkedtek el. A líbiaiak 7. július 2012-én megtartották első parlamenti választásaikat az előző kormány bukását követően. A Nemzeti Átmeneti Tanács 8. augusztus 2012-án hivatalosan a teljesen megválasztott Nyilvános Nemzeti Kongresszusra ruházta a hatalmat. ideiglenes igazgatás és új líbiai alkotmány megírása, amelyet általános szavazással fogadnának el.

Meg nem nevezett szervezett támadók 25. augusztus 2012-én fényes nappal leromboltak egy szúfi mecsetet sírokkal a líbiai fővárosban, Tripoliban, ami a Reuters szerint a polgárháború befejezése óta a „legszemtelenebb szektás támadás”. Két napon belül ez volt a második alkalom, hogy egy szúfi szentélyt meggyaláztak. A feltételezett iszlamista fegyveresek számos vandalizmust és örökségkárosítást követtek el, például lerombolták a Meztelen Gazella-szobrot. Más jól ismert vandalizmus incidensek közé tartozik a második világháború brit temetkezési helyeinek meggyalázása és lerombolása Bengáziban. Állítólag számos további örökség vandalizmust követtek el iszlamistához kötődő szélsőséges milíciák és csőcselék, amelyek megrongáltak, kifosztottak vagy kifosztottak számos olyan történelmi emléket, amelyek ma is veszélyben vannak.

11. szeptember 2012-én iszlamista terroristák meglepetésszerű támadást hajtottak végre a bengázi amerikai konzulátus ellen, megölve J. Christopher Stevenst, az Egyesült Államok líbiai nagykövetét és három másik személyt. Az esemény az Egyesült Államokban és Líbiában is haragot váltott ki.

A megválasztott líbiai miniszterelnököt, Mustafa AG Abushagurt 7. október 2012-én menesztették, miután másodszorra sem kapott parlamenti jóváhagyást az új kormány létrehozására. Ali Zeidant, a GNC egykori tagját és emberi jogi ügyvédjét az Általános Nemzeti Kongresszus 14. október 2012-én miniszterelnök-jelöltté választotta. Miután a GNC elfogadta Zeidan kabinetjét, letette az esküt. Zeiden miniszterelnök március 11-én lemondott. 2014-ben, miután a GNC eltávolította, mert nem sikerült megállítani egy szélhámos olajszállítmányt. Utóda Abdullah al-Thani miniszterelnök lett. A fokozódó instabilitás közepette Thani al-adminisztrációja 25. március 2014-én röviden fontolóra vette a líbiai monarchia visszaállításának ötletét.

2014 júniusában megválasztották a Képviselőtestületet, egy új törvényhozó testületet, amely az Általános Nemzeti Kongresszus utódja volt. A választásokat az erőszak és a szavazók alacsony részvétele sújtotta, és bizonyos régiókban bezárták a szavazófülkéket. A szekularisták és a liberálisok jól szerepeltek a választásokon, a GNC iszlamista törvényhozóinak legnagyobb bánatára, akik újra összehívták a GNC-t, és kikiáltották, hogy folyamatos mandátummal rendelkezik, megtagadva az új Képviselőtanács elismerését. Tripolit az Általános Nemzeti Kongresszus fegyveres támogatói foglalták el, és arra kényszerítették az újonnan megválasztott parlamentet, hogy Tobrukba meneküljön.

2014 közepe óta Líbiát a versengő parlamentek közötti háború szakította szét. A hatalmi vákuumot törzsi milíciák és terrorszervezetek használták ki. Az Iraki és Levantei Iszlám Állam zászlaján a keményvonalas iszlamista fegyveresek 2014-ben elfoglalták Dernát, 2015-ben pedig Szirtet. 2015 elején Egyiptom légicsapásokat hajtott végre az ISIL ellen a tobruki kormány támogatására.

A találkozókra 2015 januárjában került sor azzal a céllal, hogy békés megállapodást kössön Líbia szembenálló felei között. Az úgynevezett Genf-Ghadames tárgyalások célja az volt, hogy tárgyalóasztalhoz ültesse a GNC-t és a tobruki kormányt a belső válság megoldása érdekében. A GNC ezzel szemben soha nem vett részt, ami azt jelzi, hogy a belső megosztottság nemcsak a „tobruki tábort”, hanem a „tripoli tábort” is érintette. Eközben Líbiában fokozatosan erősödik a terrorizmus, ami hatással van a szomszédos nemzetekre is. Állítólag két líbiai kiképzésű terrorista hajtotta végre a Bardo Múzeum elleni terrortámadást 18. március 2015-án.

Az Egyesült Nemzetek Szervezete 2015-ben diplomáciai és béketárgyalások sorozatát szponzorálta a főtitkár különleges képviselője (SRSG), Bernardino Leon spanyol diplomata vezetésével. Az ENSZ Líbiában működő támogató missziója mellett az ENSZ továbbra is támogatta a főtitkár által vezetett vitafolyamatot (UNSMIL).

2015 júliusában Leon főtitkár tájékoztatta az ENSZ Biztonsági Tanácsát a tárgyalások előrehaladásáról, amelyek éppen július 11-én kötöttek politikai megállapodást, amely „átfogó keretet hozott létre… amely magában foglalja a vezérelveket… az intézményeket és a döntéshozatali mechanizmusokat irányítani az átmenetet az állandó alkotmány elfogadásáig.” „…az integráció, a jogállamiság, a hatalmi ágak szétválasztása és az emberi jogok tiszteletben tartása elvén nyugvó modern, demokratikus állam létrehozásában csúcsosodik ki” a folyamat kitűzött célja szerint. "A líbiai nép egyértelműen a béke mellett szólt" - mondta az SRSG, dicsérve a feleket a megegyezésért. Ezt követően a SRSG arról tájékoztatta a Biztonsági Tanácsot, hogy „Líbia kritikus fordulóponton van” – mondta, és sürgette „a líbiai feleket, hogy továbbra is konstruktívan vegyenek részt a párbeszéd folyamatában”, hozzátéve, hogy „a konfliktus békés megoldása csak párbeszéddel és politikai kompromisszumokkal lehet elérni.” Líbiában a békés átmenet csak akkor lehetséges, ha nagy és összehangolt erőfeszítéseket tesznek a jövőbeli nemzeti egyetértés kormányának támogatására. Szeptember a marokkói Skhiratban.

2015-ben az ENSZ Emberi Jogi Tanácsa jelentést kért Líbia helyzetéről, Zeid Ra'ad Al Hussein emberi jogi főbiztos pedig nyomozó testületet (OIOL) hozott létre, amely jelentést készít az emberi jogokról és a líbiai igazságszolgáltatási rendszer újjáépítéséről. a nemzetközi közösség folyamatos támogatásának része.

Líbia biztonsági helyzete lényegesen javult. Azonban óvatosság javasolt, és bizonyos helyeket a látogatók számára tiltottnak kell tekinteni. Továbbra is ajánlott elkerülni a nem alapvető líbiai utazásokat, különösen Tripolin kívül. Mivel a homoszexualitás illegális Líbiában, a meleg és leszbikus látogatóknak óvatosnak és öntudatosnak kell lenniük.

Amennyire csak lehetséges, kerülje a zöld vagy hasonló ruházat viselését, mivel ez hue képeket varázsol az egykori kormányról, különösen Misuratában.

Líbiában nem minden palackozott víz biztonságos. Érdeklődjön a legbiztonságosabb márkákról a piacon. Ha bármit meg kell vásárolnia, általában egy távoli országból is beszerezheti.